Az előző blogomban azt fejtettem ki, hogy a modern értékrend alábecsüli a hazugság kártékonyságát és rosszaságát. Most arról fogok beszélni, hogy viszont az igazság erejét és hatékonyságát is alábecsüljük.
Gyakran gondoljuk azt, hogy az igazmondás áldozatot követel tőlünk. Az igazmondással kapcsolatos dilemmáinkban úgy érezzük, hogy az igazmondással ellenségeket szerzünk, magunkra haragítunk embereket, vagy gyengítjük saját érvelésünk meggyőzőerejét (például ha egy tény beismerése arra kényszerítene, hogy érvelésemet jóval komplexebben fejtsem ki, amiről úgy gondolom, hogy az egyszerű hallgatóság szemében már kevésbé lesz meggyőző) vagy valami efféle módon hátrányba kerülünk.
Azt szögezzük le, hogy az életben rengeteg helyzet van, amikor fel se merül, hogy hátrány lenne az igazmondás, és ilyenkor fel se merül bennünk, hogy hazudjunk. Etikai dilemmák ott merülnek egyáltalán fel, ahol nyomást érzünk a normával szemben.
Szóval az igazmondást és az igazságot gyakran nehézkesnek érezzük, hátrányosnak, főleg emberi konfliktusok illetve meggyőzési szituációkban. Arra azonban ritkán gondolunk, hogy milyen ereje is van az igazságnak, főleg épp ezekben a szituációkban.
2014/11/22
2014/11/14
A hazugság alábecsüléséről
Kultúrtörténeti kuriózum: a hazugság volt az első gonoszság.
Tudniillik a gonoszság koncepciója relative kései fejlemény, legjobb tudomásom szerint a perzsa vallásosságban jelent meg, valahol az aveszta és a zoroasztriánizmus környékén, vagyis az i.e. 10-6. század közti időszakban. Természetesen az etikai vétség koncepciója korábban is létezett. Azonban a legtöbb régi vallás a világot a rend (kozmosz) és a káosz konfliktusában látta. Az etikai szabályok csupán egy szegletét jelentették a világrend szabályainak. Ezek megszegése természetesen vétségnek számított, de nem létezett a gonoszság és a jóság metafizikai koncepciója.
A perzsa vallás újításai közé tartozott az, hogy ezt átértelmezte. A világ történelmét két, együtt megszülető erő, a jóság és a gonoszság harcaként látták. Egyébként maga az a megközelítés, hogy a világnak története van, és hogy az egy harc, amiben az embereknek oldalt kell választaniuk, talán még fontosabb újításnak számított. Ezt a felfogást a kereszténység is perzsa gyökereiből vette át, a judaizmustól ez idegen.
Ez egy rendkívül érdekes téma, ami megérdemel majd egy külön blog posztot. Most azonban annyit akartam csak mondani, hogy a perzsa vallásban jelent meg először a jóság és a gonoszság koncepciója. A gonoszság ereje Ahriman (Angra Mainyu) volt, alatta pedig a gonosz Dévek voltak, akik közül a legelső (egyes verziókban teremtőjük) Drug, a Hazugság.
A gonoszság fogalma legelőször tehát a perzsa vallásban született meg, számukra pedig a hazugság volt a legfőbb gonoszság. Ezért hát ez az első a gonoszság kultúrtörténetében.
“[A perzsa ifjakat] csupán három dologra tanították: lovagolni, íjászkodni és igazat mondani”
- Hérodotosz, Görög-Perzsa Háborúk, I, 136
Tudniillik a gonoszság koncepciója relative kései fejlemény, legjobb tudomásom szerint a perzsa vallásosságban jelent meg, valahol az aveszta és a zoroasztriánizmus környékén, vagyis az i.e. 10-6. század közti időszakban. Természetesen az etikai vétség koncepciója korábban is létezett. Azonban a legtöbb régi vallás a világot a rend (kozmosz) és a káosz konfliktusában látta. Az etikai szabályok csupán egy szegletét jelentették a világrend szabályainak. Ezek megszegése természetesen vétségnek számított, de nem létezett a gonoszság és a jóság metafizikai koncepciója.
A perzsa vallás újításai közé tartozott az, hogy ezt átértelmezte. A világ történelmét két, együtt megszülető erő, a jóság és a gonoszság harcaként látták. Egyébként maga az a megközelítés, hogy a világnak története van, és hogy az egy harc, amiben az embereknek oldalt kell választaniuk, talán még fontosabb újításnak számított. Ezt a felfogást a kereszténység is perzsa gyökereiből vette át, a judaizmustól ez idegen.
Ez egy rendkívül érdekes téma, ami megérdemel majd egy külön blog posztot. Most azonban annyit akartam csak mondani, hogy a perzsa vallásban jelent meg először a jóság és a gonoszság koncepciója. A gonoszság ereje Ahriman (Angra Mainyu) volt, alatta pedig a gonosz Dévek voltak, akik közül a legelső (egyes verziókban teremtőjük) Drug, a Hazugság.
A gonoszság fogalma legelőször tehát a perzsa vallásban született meg, számukra pedig a hazugság volt a legfőbb gonoszság. Ezért hát ez az első a gonoszság kultúrtörténetében.
“[A perzsa ifjakat] csupán három dologra tanították: lovagolni, íjászkodni és igazat mondani”
- Hérodotosz, Görög-Perzsa Háborúk, I, 136
2014/11/03
Feloldódó nemzetállamok
Vallonok jobbra, Flamandok balra!
Hát a Belgák merre menjenek? – Kérdezte Kohn bácsi.
-vicc
Pár százalékon múlott csak a mostani skót népszavazás arról, felbontsák-e az úniót Nagy Britanniával. Mivel azonban a skótok közismerten egy külön „nemzet”, akik ráadásul a populáris kultúra szerint mindig is rosszban voltak az angolokkal, ez egy könnyen megemészthető ténynek tűnik.
Sőt, innen Magyarországról nézve majdnem az a furcsa, hogy miért szavaztak ennyien a maradásra, hisz az egész magyar identitás azokra az emberekre és mozgalmakra épül, akik a magyar-osztrák perszonáluniót fel akarták bontani. De Skócia esete nem egyedülálló. A belgáknál még úgyszintén el lehet mondani, hogy ők mindig is két elkülönült etnikum voltak, szétvállási törekvéseik érthetőek. Mint a viccben ugyebár. Azt viszont már jóval furcsább megemészteni, hogy konkrétan három felé akarnak vállni (flamand részre, vallon részre és brüsszeli részre). Aztán ott vannak a katalánok. Ha két éve megkérdeztem volna egy átlag embert, hogy milyen etnikumú emberek laknak Barcelónában, 99%-uk spanyolt mondott volna. Ha épp aznap nem olvasnak hírt a katalán függetlenségről, valószínűleg még ma is 90% spanyolt mondana.
És akkor mi van az olasz Északi Ligával? Érettségi tételként tanuljuk az olasz nemzeti egységet, hogy milyen hősiesen küzdöttek Itália egyesítéséért az északiak, osztán most meg kalap, kabát?
Felmerül az emberben a kérdés: mi a fene ütött mindenkibe?
De a jobb kérdés inkább az: mi a fene ütött mindenkibe a 19. században?
Hát a Belgák merre menjenek? – Kérdezte Kohn bácsi.
-vicc
Pár százalékon múlott csak a mostani skót népszavazás arról, felbontsák-e az úniót Nagy Britanniával. Mivel azonban a skótok közismerten egy külön „nemzet”, akik ráadásul a populáris kultúra szerint mindig is rosszban voltak az angolokkal, ez egy könnyen megemészthető ténynek tűnik.
Sőt, innen Magyarországról nézve majdnem az a furcsa, hogy miért szavaztak ennyien a maradásra, hisz az egész magyar identitás azokra az emberekre és mozgalmakra épül, akik a magyar-osztrák perszonáluniót fel akarták bontani. De Skócia esete nem egyedülálló. A belgáknál még úgyszintén el lehet mondani, hogy ők mindig is két elkülönült etnikum voltak, szétvállási törekvéseik érthetőek. Mint a viccben ugyebár. Azt viszont már jóval furcsább megemészteni, hogy konkrétan három felé akarnak vállni (flamand részre, vallon részre és brüsszeli részre). Aztán ott vannak a katalánok. Ha két éve megkérdeztem volna egy átlag embert, hogy milyen etnikumú emberek laknak Barcelónában, 99%-uk spanyolt mondott volna. Ha épp aznap nem olvasnak hírt a katalán függetlenségről, valószínűleg még ma is 90% spanyolt mondana.
És akkor mi van az olasz Északi Ligával? Érettségi tételként tanuljuk az olasz nemzeti egységet, hogy milyen hősiesen küzdöttek Itália egyesítéséért az északiak, osztán most meg kalap, kabát?
Felmerül az emberben a kérdés: mi a fene ütött mindenkibe?
De a jobb kérdés inkább az: mi a fene ütött mindenkibe a 19. században?
Subscribe to:
Posts (Atom)