“Who controls the past controls the future. Who controls the present controls the past.”
– George Orwell, 1984
Nem véletlenül ez a mondat az egyik leghíresebb idézet az 1984-ből. A történelemről való hiedelmeink meghatározzák politikai viselkedésünket. Egyrészt meghatározza azt, hogy milyen politikákat tartunk sikeresnek és kívánatosnak illetve sikertelennek és kerülendőnek, de ennél többről is van szó: meghatározza, hogy egyáltalán milyen célokat tartunk kívánatosnak és miket nem, sőt, még azt is, hogy egyáltalán milyen problémákról gondolkodunk.
Minél többet ismerek meg a történelemről, annál több „közismert történelmi tényről” tudom meg, hogy valótlan és hogy a történelemről alkotott felfogásaink mennyire torzak. Aggasztó az, hogy a mai embereknek (és most a műveltnek számító, magukat valamelyest tájékozottnak tekintőkre gondolok) döbbenetesen sok történelmi tévhit van a fejében és még több félreértelmezés.
A jó hír Orwellhez képest az, hogy az internet korában nehéz uralni a jelent olyan módon, ahogy az ő anti-utópiájában leírta. A rossz hír az, hogy a történelem-hamisításokat legritkább esetben követi el egy fentről indított összeesküvés: ezek legtöbbször a társadalom kollektív önámításaiból, kollektív neurotikus gondolkodásából származnak. Sőt, gyakran még ennyi se kell hozzá, elég csupán némi intellektuális lustaság.
„Practical men who believe themselves to be quite exempt from any intellectual influence, are usually the slaves of some defunct economist.”
– John Mayard Keynes
Mondta Keynes a közgazdaság-elmélet és a politika kapcsolatára. Ezt azonban át is lehetne fogalmazni, legtöbb ember, aki apolitikusnak és objektívnek hiszi történelmi ismereteit, valójában ötven évvel korábbi, rég megcáfolt történészek és propagandisták befolyása alatt áll.
Mindenesetre egy valamit lehet tenni a tévhiedelmek ellen: elmondani szépen, érvekkel alátámasztva, hogy miért tévesek. Türelmesen, újra meg újra. Legtöbbekről le fog pattanni, mert senki nem szereti megváltoztatni nézeteit, főleg akkor nem ha azok jóval kényelmesebbek és egyszerűbbek, mint a valóság. De mindig lesznek páran, akik odafigyelnek, akik elgondolkoznak, akik ha csak kicsit is, de revideálják nézeteiket. Ezért most egy olyan cikk sorozatot kezdek el, amely különféle történelmi tévhiedelmeket szembesít a valósággal.
Első témánknak pedig a versaillesi békét választottam. A híres-hírdhedt békét, amely Németország és a nyugati Szövetséges Hatalmak közt zárta le az Első Világháborút. Ez az újkori történelem egyik csomópontja: nem csak az első világháború lezárása és a másodikhoz a színpad felállítója, de egyben az imperializmus korszakának is az egyik végpontja.
A versaillesi béke tehát érdekes és fontos történelmi esemény, ami ideálissá teszi az én cikkeim számára az a megítélésében a 180 fokos eltérés a „művelt köztudat” és a szakirodalom közt.
A köztudatban rendkívül negatív kép él róla. A népszerű narratíva nagyjából így szól: ez a béke a franciák igazságtalan bosszúvágyáról és irreális követeléseiről szólt. Állandó jelzője a „megalázó” szó lett, rendszeresen mint „megalázó békefeltételek” beszélnek róla. Rendkívül elhibázottnak szokták tekinteni. Gyakran mondják, hogy „megalázó” feltételei megalapozták a német revansizmust és nagyban hozzájárultak Hitlerék hatalomra jutásához. Azzal is vádolják, hogy a pénzügyi követelések csődbe döntötték Németországot és ezzel is hozzájárultak Hitlerék hatalomra jutásához. Közismert még Foch marsal prófétikus megállapítása: „Ez nem egy béke, ez egy húsz éves fegyverszünet”.
Csakhogy Foch marsal Francia volt és ezt a híres mondását épp fordítva értette, mint ahogy mostanában idézni szokták. Szerinte ez a béke túlságosan enyhe volt Németországra nézve, nem húzza ki a német agresszió méregfogát és ezért csupán fegyverszünet.
Valóban, a mai történészek, legyenek akár németek, angolok vagy franciák, abban mind egyetértenek, hogy ez egy rendkívül korrekt, tisztességes és racionális békeszerződés volt. Sőt, vannak, akik Foch marsalnak adnak igazat, mely szerint a béke abban hibázott, hogy túl enyhe volt a legyőzött németekkel szemben: fel kellett volna darabolni Németországot, csakis úgy lehetett volna megelőzni a következő nagy háborút.
