A Versailles-i Béke

“Who controls the past controls the future. Who controls the present controls the past.”
– George Orwell, 1984

Nem véletlenül ez a mondat az egyik leghíresebb idézet az 1984-ből. A történelemről való hiedelmeink meghatározzák politikai viselkedésünket. Egyrészt meghatározza azt, hogy milyen politikákat tartunk sikeresnek és kívánatosnak illetve sikertelennek és kerülendőnek, de ennél többről is van szó: meghatározza, hogy egyáltalán milyen célokat tartunk kívánatosnak és miket nem, sőt, még azt is, hogy egyáltalán milyen problémákról gondolkodunk.
Minél többet ismerek meg a történelemről, annál több „közismert történelmi tényről” tudom meg, hogy valótlan és hogy a történelemről alkotott felfogásaink mennyire torzak. Aggasztó az, hogy a mai embereknek (és most a műveltnek számító, magukat valamelyest tájékozottnak tekintőkre gondolok) döbbenetesen sok történelmi tévhit van a fejében és még több félreértelmezés.
A jó hír Orwellhez képest az, hogy az internet korában nehéz uralni a jelent olyan módon, ahogy az ő anti-utópiájában leírta. A rossz hír az, hogy a történelem-hamisításokat legritkább esetben követi el egy fentről indított összeesküvés: ezek legtöbbször a társadalom kollektív önámításaiból, kollektív neurotikus gondolkodásából származnak. Sőt, gyakran még ennyi se kell hozzá, elég csupán némi intellektuális lustaság.

„Practical men who believe themselves to be quite exempt from any intellectual influence, are usually the slaves of some defunct economist.”
 – John Mayard Keynes
Mondta Keynes a közgazdaság-elmélet és a politika kapcsolatára. Ezt azonban át is lehetne fogalmazni, legtöbb ember, aki apolitikusnak és objektívnek hiszi történelmi ismereteit, valójában ötven évvel korábbi, rég megcáfolt történészek és propagandisták befolyása alatt áll.

Mindenesetre egy valamit lehet tenni a tévhiedelmek ellen: elmondani szépen, érvekkel alátámasztva, hogy miért tévesek. Türelmesen, újra meg újra. Legtöbbekről le fog pattanni, mert senki nem szereti megváltoztatni nézeteit, főleg akkor nem ha azok jóval kényelmesebbek és egyszerűbbek, mint a valóság. De mindig lesznek páran, akik odafigyelnek, akik elgondolkoznak, akik ha csak kicsit is, de revideálják nézeteiket. Ezért most egy olyan cikk sorozatot kezdek el, amely különféle történelmi tévhiedelmeket szembesít a valósággal.

Első témánknak pedig a versaillesi békét választottam. A híres-hírdhedt békét, amely Németország és a nyugati Szövetséges Hatalmak közt zárta le az Első Világháborút. Ez az újkori történelem egyik csomópontja: nem csak az első világháború lezárása és a másodikhoz a színpad felállítója, de egyben az imperializmus korszakának is az egyik végpontja.
A versaillesi béke tehát érdekes és fontos történelmi esemény, ami ideálissá teszi az én cikkeim számára az a megítélésében a 180 fokos eltérés a „művelt köztudat” és a szakirodalom közt.

A köztudatban rendkívül negatív kép él róla. A népszerű narratíva nagyjából így szól: ez a béke a franciák igazságtalan bosszúvágyáról és irreális követeléseiről szólt. Állandó jelzője a „megalázó” szó lett, rendszeresen mint „megalázó békefeltételek” beszélnek róla. Rendkívül elhibázottnak szokták tekinteni. Gyakran mondják, hogy „megalázó” feltételei megalapozták a német revansizmust és nagyban hozzájárultak Hitlerék hatalomra jutásához. Azzal is vádolják, hogy a pénzügyi követelések csődbe döntötték Németországot és ezzel is hozzájárultak Hitlerék hatalomra jutásához. Közismert még Foch marsal prófétikus megállapítása: „Ez nem egy béke, ez egy húsz éves fegyverszünet”.

Csakhogy Foch marsal Francia volt és ezt a híres mondását épp fordítva értette, mint ahogy mostanában idézni szokták. Szerinte ez a béke túlságosan enyhe volt Németországra nézve, nem húzza ki a német agresszió méregfogát és ezért csupán fegyverszünet.
Valóban, a mai történészek, legyenek akár németek, angolok vagy franciák, abban mind egyetértenek, hogy ez egy rendkívül korrekt, tisztességes és racionális békeszerződés volt. Sőt, vannak, akik Foch marsalnak adnak igazat, mely szerint a béke abban hibázott, hogy túl enyhe volt a legyőzött németekkel szemben: fel kellett volna darabolni Németországot, csakis úgy lehetett volna megelőzni a következő nagy háborút.



Kezdjük magával a békeszerződéssel, majd a körülményeivel és utána majd visszatérünk a megítélését erősen befolyásoló propagandákra.

A békefeltételek

Gyarmatok elvétele, hadsereg megkötései

A németek gyarmatait még a háború során elfoglalták az antant hatalmak a békeszerződés ezt az állapotot véglegesítette. Ez egyébként bevett eljárás volt az elmúlt évszázadok háborúiban, a gyarmatok gyakran cseréltek gazdát. A német gyarmatokat az elmúlt néhány évtizedben alapították, kicsik voltak, vita is volt a németek közt, hogy egyáltalán megéri-e gyarmatokat szerezniük, Bismarck például ellenezte.
Ennél érdekesebbek azok a békefeltételek, amelyek korlátozták Németország hadseregének és flottájának a méretét. Ez természetesen presztízskérdés lett a németek számára, főleg hogy a Német Császárság Poroszországból nőtte ki magát, amelyről azzal szoktak viccelődni, hogy „Poroszország nem egy állam, amelynek hadserege van, hanem egy hadsereg, amelynek állama”. De ha eltekintünk a porosz militarista értékrendtől (amellyel senki józan ember nem szeretne azonosulni), akkor nyilvánvaló, hogy ez a békefeltétel nagyon is jó volt.
Németországot egyetlen egy szomszédja se fenyegette és senkinek nem voltak területi követelései velük szemben.
Ezért nagy hadseregre csak két okból lehetett szükségük. Az egyik (a realista helyzetfelmérés), hogy újra hódításokba kezdjenek, mint ahogy meg is történt a Második Világháborúban. Ne feledjük, hogy Németország megalapítása óta folyamatos terjeszkedést folytatott. Fenének se kellett az, hogy a németek, demográfiai túlsúlyukkal (60 millióan voltak, szemben a 40 millió franciával, ráadásul ekkor a német lakosság még nőtt, míg a franciák már a 18. század végére, a többi fejlett állam a 19. század végére átlépett a csökkenő demográfia korszakába) és a Ruhr-vidék szén és vasiparával (Cauldron of Wars, ahogy majd Roosevelt nevezi) ismét hódító háborút kezdjenek, mikor pont most lett vége egynek.
A lehető legnémetbarátabb, apollogetikusabb nézet szerint, amely szerint a németek nem hódítani akarnak a hadsereggel, azért lehet szükségük hadseregre, hogy nyomást tudjanak gyakorolni a szomszédjaik belpolitikájára. Na most ez elég sovány vígasz „nem háborúzni akarunk, csak fenyegetőzni a háborúval”, főleg hogy pont egy ilyen helyzetből robbant ki az első világháború.
Szóval a német hadsereg létszámkorlátja, mely ugyan a militarista és imperialista öntudatuk számára sértő volt, valójában tényleg Európa békéjét szolgálta. Ez a béke pedig a német nép érdeke is volt, bár ezt kis részük értette csak meg.

Területi változások:

Térjünk vissza a Versaillesi Béke pontjaira, nézzük Németország területi veszteségeit.
Belgiumhoz került három apró terület. Ebből Moresnet száz éven át Porosz és Belga kodominium volt (vagyis a két ország együttesen uralta a területet), a második egy többségében vallon nyelvű kanton, a harmadik egy túlnyomórészt német nyelvű kanton. Mindkettő 1815-ben került Poroszországhoz, korábban Németalföld részét alkották. Ezek kis területek voltak.

Elzász-Lotaringia: 1871-ben foglalták el a Poroszok a Franciáktól, akik ekkor már mintegy kétszáz éve birtokolták a területet. A terület birtoklása mindkét ország preszítzse számára rendkívül fontos volt. Nem volt rejtély, hogy a háború nyertese vinni fogja.

Schleswig-Holsteinben népszavazás volt. Ezt a területet 1864-ben foglalták el a Dánoktól a poroszok és osztrákok szövetsége. Az azt követő ötven éven át szó volt arról, hogy népszavazással kellene eldönteni a határt. Ezt végül a Versailles-i béke valósította meg, és a szavazási eredémnyek alapján is húzták meg az új határt.

Felső-Szilézia: ezt 1871-ben foglalták el a Habsburgoktól a Poroszok, jelentős Lengyel lakosság élt itt. Itt is népszavazás alapján húzták meg a határt, voltak némi etnikai villongások is, majd végül 22-ben rendezte Németország és Lengyelország a kérdést.

Lengyelország: a 18-19-es Lengyel felkelés ténylegesen uralma alá vette ezeket a területeket, amit a Versailles-i szerződés jóváhagyott. Ezek a területek megegyeztek Lengyelország legutolsó felosztását megelőző kiterjedésével, plusz kaptak egy folyosót a tengerhez.

Különleges státuszú területek:
A Saar-vidéket (2500 km2) francia protektorátus alá helyezték 15 évre, majd utána népszavazás döntött hovatartozásáról, amikor is visszatért Németországhoz.
A Vistula torkolatában pedig Danzig Szabad Városát hozták létre. Ez a város vámúnióban állt Lengyelországgal (pont azért kapta a Szabad Város státuszt, hogy a lengyeleknek legyen egy kikötője), viszont 33-tól a helyi NSDAP (Hitlerék pártja) irányította.
Még keletebbre, Memel is különleges státuszt kapott

Mint látható a Németország által elszenvedett területi veszteségek kicsik voltak, és korrektek. Németország összesen 65,000 km2 területet vesztett (területének 10%-át), amiből 51800 km2 Lengyelország volt. Vagyis ha Lengyelországot külön kérdésnek vesszük, akkor a németek területüknek 2%-át vesztették el. Ráadásul minden elvett terület nem olyan régen és hódítás útján került Németországhoz.

Olyannyira korrektek voltak ezek a feltételek, hogy még maguk a németek se a tőlük elvett területekre kezdtek el legelőször panaszkodni, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiától Csehszlovákiába kerülő szudéta-németek helyzetére!

Felelősségi cikkely

Az egyik legtöbb indulatot kiváltó kitétele a békének a 231 cikkelye volt, mely kimondta, hogy mivel a németek és szövetségeseik agressziója robbantotta ki a háborút, ezért az általuk okozott károkért felelősséget vállalnak. Ez a cikkely azért került be a szerződésbe, hogy jogi alapot szolgáltasson a következő cikkely, a jóvátételekről szóló számára. A franciák és az angolok ezt egy jogi formaságnak tekintették, a németek azonban ideológiai kérdést csináltak belőle. Mifelénk a mai napig a német interpretáció az ismert, nem is szoktak tudni arról, hogy egészen más értelemben került bele a béke szövegébe.

Valójában az a helyzet, hogy a még a német interpretációban is jogos a kitétel. Tényleg a németek a felelősek a nyugati fronton a háborúért.

Azt ugyanis még a németbarát történészek se tagadják, hogy a nagy európai háború kirobbantását a németek akarták. Ők szerették volna megnövekedett népességszámuk és gazdasági erejük tudatában újrarajzolni a határokat és erőviszonyokat.
A franciák nagyon nem szerettek volna háborút. Megverték őket 1871-ben, és a helyzet azóta csak rosszabb lett. A probléma alapvetően demográfiai volt: a franciák 40 millióan voltak, a németek 60 millióan és továbbra is növekvő népszaporulattal.
A Monarchia nagyon nem szeretett volna háborút. Nagyon jól tudták, micsoda rozoga tákolmány ők, az osztrákok és a magyarok által elnyomott szláv kisebbségeikkel. Egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb nagyerejű reformokra van szükség, különben ők lesznek Európa következő öregembere (az előző a török birodalom volt).
Az oroszok nem akartak háborút. Az ország rengeteg belső konfliktussal küzködött és nemrégiben megverték őket a japánok is. A cár általában békepárti volt, ő kezdeményezte a Hágai Béke Konferenciát, amely megpróbálta megállítani a fegyerkezési versenyt és a problémák békés megoldását támogatta.
Legfeljebb az angolokról lehet elmondani, hogy nem bánták volna, ha valaki ellátja a flottát építő németek baját, de az angol külpolitika reagálni szokott a kontinentális helyzetekre, nem kezdeményezni.

Egyrészt tehát a stratégiai szándékok szempontjából egyértelműen a németek akarták egyedül ezt a háborút. Bár a kétfrontos háborút ők is félték.

De a szerződésben érintett nyugati antant hatalmak szempontjából nem csak a stratégiai szándékok, de a konkrét tények szintjén is jogos a németekre hárítani a háború felelősségét.
Ugyebár nekünk megtanították szépen, hogy az Első Világháború úgy tört ki, hogy a Monarchia ultimátumot adott Szerbiának, majd hadat üzent, amire az oroszok beléptek a szerbek oldalán, mire a németek az Monarchia oldalán, mire a franciák és az angolok az oroszok oldalán, vagyis a Monarchiát és a szerbeket leszámítva mindenki csakis mint szövetségesét védelmező fehér lovag lépett hadba. Ha ez így történt volna, még akkor is jogilag a Monarchia lenne felelős a háborúért, tehát a „németek és szövetségeseik”.

Csakhogy nem ez történt.

Schlieffen terv és a Világháború német kirobbanása

Hogy érthető legyen mi történt beszélnünk kell a Schlieffen tervről.

1871-ben a Porosz-Francia háborúban a poroszok megverték a franciákat. Ennek a győzelemnek az egyik kulcsa az volt, hogy a németeknek a vasúthálózatot kihasználó kész haditervük volt, míg a franciák nem készültek fel a vasútjáratok managelésére, összetorlódtak a vonatok, stb. Ekkor már sok százezer fős hadseregeket kellett mozgatni vasúthálózaton át, amely komplex menetrendek összeállítását igényli. Mindenki levonta a tanulságot: a modern háborúban kulcsfontosságú mobilizációs tervvel rendelkezni, ennek elkészítése pedig hónapokba került.
Egy ilyen haditerv volt a Schlieffen terv. A 19. század végén az oroszok közeledni kezdtek a franciák és angolok felé, tartva a megerősödő németektől. A következő háborúban várható volt, hogy egyszerre kell a franciákkal és az oroszokkal megküzdeniük a németeknek. Schlieffen volt a vezérkar főnöke a századfordulón és ezen a problémán rengeteget dolgozott. Arra alapoztak, hogy az oroszok lassabban mozgósítanak, mintegy hat hétre van szükségük. Egy kétfrontos háború esetén tehát a franciák ellen hat héten belül döntő győzelmet kell elérniük, hogy a csapatokat átdobhassák keletre.
Egyébként már itt tévedtek, az oroszok végül is gyorsabban mozgósítottak, mint hitték. De ez volt a legkisebb baj a Schlieffen tervvel.
Ehhez északról, a semleges Belgiumon át kell átkaroló hadműveletet végrehajtaniuk a franciák ellen. Ennek a diplomáciai oldala nem nagyon zavarta a németeket. Egy sikeres európai háború esetén Belgiumot és Hollandiát úgyis be szerették volna tagozni a nagy német egységbe.
Schlieffen megvizsgálta a Belga és Észak-Francia úthálózatot és arra jutott, hogy ott legfeljebb hat hadosztály képes átvonulni. Erre alapozta tehát az átkaroló hadműveletét. Szépen apránként csiszolgatta haditervét, még nyugdíjba vonulása után is. Ez volt a német „masterplan”.
Sajnos ez egy kalap szar volt. Schlieffen ugyanis rájött, hogy hat hadosztály nem elég ahhoz, hogy a győzelmet kivívják, ezért többet írt elő. Az nem zavarta, hogy pont azért választott korábban hatot, mert ennél többet nem bír el az úthálózat áteresztőképessége. Voltak más problémák is a tervével. Például nem tudta eldönteni mit csináljon Párizzsal, aminek a masszív erődrendszereit 1870-ben se tudták bevenni. Az átkaroló hadművelet túlnyúljon Párizson? Ekkor a párizsi erődrendszer hullámtörőként kettévágja a német szárnyat. Vagy még Párizs előtt kanyarodjon be a harapófogó? De akkor a hátuk mögé kerülnek a Párizst védő francia erők! Ezt még a háború idején se döntötték el, amikor csapataik már Párizs felé meneteltek.
Nem tudom emlékeztek-e a Hobbitból arra a jelenetre, mikor bejutnak a titkosajtón és vitatkoznak, hogy mi tévők legyenek. Bilbó rámutat arra, hogy az, hogy a kincset őrző sárkánnyal mit is csináljanak, az mindig is a tervük gyenge pontja volt. Na, kb. ezen a szinten mozgott a német hadvezetés zseniális Schlieffen terve. Ennyit a német katonai zsenialitás mítoszáról amúgy. Sajnos 38 millió ember életébe került, mindjárt elmagyarázom, miért is.
Térjünk vissza 1914 nyarára. A Monarchia ultimátumot küld Szerbiának. Szerbia ekkoriban afféle „rogue state”-nek minősült az 1903-as puccs óta, ahol is legyilkolták az előző dinasztia uralkodóját. Ez azért érdekes számunkra, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy Oroszország valóban kiáll-e Szerbia mellett, vagy hagyja a Monarchiának, hogy kicsit elpáholja és az sem, hogy a franciák valóban kiállnak-e az oroszok mellett, ha azok Szerbia miatt kerülnek be a háborúba.
Ráadásul a nagyhatalmak a közelmúltban oldották meg háború nélkül a marokkói incidenseket is, most is az volt az elvárás, hogy sikerül majd diplomácia terén rendezni a dolgokat.

Az angol és a francia diplomácia az összes nagyhatalom közös konferenciáját próbálta megszervezni az ügyben, a német diplomácia pedig arra törekedett, hogy közvetítőként leültesse az osztrákokat és az oroszokat a tárgyalóasztalhoz. Tehát a monarchia ultimátumával és még a hadüzenetével se dőlt el az, hogy egy nagy háború tör ki, sőt.
Hogy nyomást gyakoroljon, az Orosz cár részleges mobilizálást rendelt el a Monarchiával közös határszakaszára. Ezt azután unokatestvére, a német császár táviratának hatására visszavonta, majd két nap múlva megint elrendelte. Látható tehát, hogy már a részleges mozgósításon is dilemmázott a cár, hadüzenetről pedig még szó sincs.

Erre a lépésre, mármint arra, hogy az oroszok egy részleges mozgósítást rendelnek el a felkészültségéről és zsenialitásáról híres német hadvezetés eltátotta bambán a száját, hogy erre a verzióra ők nem is gondoltak. Közölték, hogy HA háborút kellene vívniuk a franciákkal és az oroszokkal akkor egyetlen esélyük a győzelemre a Schlieffen terv lenne (ami ugyebár előbb tárgyaltuk egy kalap szar), ami feltételezi, hogy megverik a franciákat mielőtt az oroszok mobilizálnak. A kormány megkérdezte a vezérkart, hogy lehetne-e csak keletre mobilizálni, mire közölték hogy hát ők erre nem készültek, és csak a vasúti menetrendek kidolgozása három-négy hónap lenne. Ó, az a legendás német felkészültség!
Mindenesetre közlik, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb és tényleg háborúba kerülnek az oroszokkal és aztán azon belül is bekövetkezik a legrosszabb és háborúba kerülnek a franciákkal is, akkor a Schlieffen terv az egyetlen esélyük, ami feltételezi, hogy a franciákat akkor támadják meg, amikor az oroszok még csak mozgósítani kezdenek, úgyhogy akkor MOST kell megtámadni Franciaországot, mégpedig Belgiumon át.
Ezért hát 12 és 24 órás ultimátumot küldenek minden érintettnek. A franciáknak arról hogy deklarálják, semmiképp sem szállnak be háborúba az oroszok oldalán, noha szerződésben vállalták, az oroszoknak arról, hogy ne merjenek mobilizálni az osztrák fronton, a Belgáknak meg arra hogy ők akkor most átmasíroznának rajtuk.
Másnap a németek megtámadják az ultimátumot visszautasító Belgiumot (a Belgák úgy vélik, hogy ha a németek nyernek, akkor hiába kooperáltak velük, elvesztenék függetlenségüket) és hadat üzennek Franciaországnak és Oroszországnak. Az angolok garantálták Belgium függetlenségét, ezért ők is beszállnak a háborúba.
Németország már rég mindenkivel háborúban van és hadműveleteket is folytat, mire a németektől már hadüzenetet kapott Oroszország „ez most már úgyis háború” jeligével hadat üzen a Monarchiának is. Igen, jól hallottátok, a Monarchia és az Oroszország közt állt be legkésőbb a hadiállapot!

Nem akarok belemenni a mi lett volna ha kérdésébe. Lehet, hogy egy tovább húzódó tárgyalás és diplomáciai tánc ellenére is kitört volna a háború, ezt nem tudhatjuk. Az viszont egyértelmű, hogy a németek rövidre zárták a kérdést csak azért mert a legrosszabb esetre készülve egy rossz haditervből ez következett.
Ráadásul azon a ponton, ahol mindenkinek hadat üzentet, ezt egyáltalán nem indokolták meg a többiek viselkedése: a francia diplomácia kerekasztali tárgyalásokat akart, az oroszok még egy erőfitogtatásra is csak vonakodva szánták rá magukat. Még maga a német diplomácia is az oroszok és az osztrákok tárgyalóasztalhoz ültetésére törekedett!

Ezért hát igencsak nehéz kimagyarázni, hogy a háborút ne a németek kezdték volna el.

Jóvátétel

A felelősségi klauza mellett ez a békeszerződés legismertebb, leghírhedtebb tétele.

Kezdjük a miérttel. Hallottam affélét, hogy a háború teljes költségeit próbálták a nyertesek megfizettetni a vesztessel. Ez baromság. Az első világháborúban a világ legnagyobb gazdaságai teljes kapacitásukkal hadiiparra álltak rá és a végére a gdpjük a felére esett vissza. Ezt a költséget senki nem akarta megfizettetni.
A kártérítések a nyugati front és a német megszállást által okozott károk jóvátételére vonatkozott. Ugyanis a háború legutolsó napjait leszámítva a harcok Francia és Belga területeken zajlottak. A lövészárok hadviselés és az azzal járó tüzérségi bombázások masszív pusztítást vittek végbe. A háború után 1200 km2 méretű területet kellett a franciáknak Zone Rouge-nak minősíteni, ahol az ingatlanok 100%-osan el lettek pusztítva és a fel nem robbant lövedékek és a talajt beszennyező harci gázok miatt emberi életre és mezőgazdasági tevékenységre alkalmatlan területnek.
A vörös zónák pedig csak a legrosszabb részei voltak, a pusztítás tízszer-hússzor ekkora területet érintett.
Ugye ezért volt jogilag releváns a felelősségi klauza, hogy a harcoló felek által okozott anyagi károkért a támadó német sereg legyen a felelős.

A frontvonal okozta károk mellett ott volt a német megszállás okozta kár. A háború előtt Európa legfeljetebb, leggazdagabb régiója húzódott a német Ruhr vidéktől Dél-Belgiumon át északkelet Franciaországba. Itt voltak a legnagyobb szén és vasmezők és az arra rátelepülő nehézipar. Ez volt a kontinentális Európa iparának motorja. A németek pedig négy éven át uralták a Belga és Francia részét is, keményen kisajtolva saját háborús céljaikra a területet és tönkretéve a kiépült ipart.
Belgium például a háború előtt az egyik legfeljetebb ország volt a kontinensen, kis mérete ellenére a hatodik volt GNP tekintetében. A háború után soha nem tudta visszanyerni régi gazdasági erejét.
A német megszállás ráadásul kifejezetten kíméletlen volt, jópár háborús bűncselekményt is követtek el (amiket egyébként az elmúlt évtizedben kezdtek újra tárgyalni a történészek Rape of Belgium néven).

No hát ezekre a károkra vonatkozott a jóvátétel.

Mennyi hát az annyi?

A német jóvátétel három komponensből állt. Az egyik, az A kötvények, nem a háborús jóvátételhez tartoztak, hanem a háború után a megszálló hadseregek költségeit, amelynek egy részét már a békeszerződés aláírása előtt rendezték a németek, azonban 12 milliárd aranymárka még hátravolt.
Ehhez jött hozzá a valódi jóvátétel amely 38 milliárd volt, a B kötvények.
Azonban a szövetségesek nem merték a nyilvánosság előtt bejelenteni, hogy a németek ennyire olcsón megússzák a négy éves pusztító háborút. Puszta parasztvakításból létrehozták még a C kötvényeket jóval nagyobb értékben, azonban ez egy fiktív tétel volt, mely a sajtóközlemények számára lett létrehozva, és amit a németeknek nem kellett volna kifizetniük.
A tényleges kifizetendő összeg tehát 50 milliárd aranymárka. Ebből tíz év alatt 12 milliárd márkát fizettek ki, vagyis az A kötvényeket.

A fizetendő 50 milliárd márka az akkori árfolyamon 12.5 milliárd dollár volt. Ez mai dollár árfolyamon (áruk reálértékben számolva a dollár történelmi árfolyamát, hisz a jóvátételt is ebben kellett fizetni) 165 milliárd dollár.
A ténylegesen kifizetett 12 milliárd márka az pedig mai dollár árfolyamon kicsit kevesebb, mint 40 milliárd dollár. Mindezt tíz év alatt fizették ki.
Németország GNP-je a háború előtt évi 398 milliárd dollár (mai dollár árfolyammal átszámolva). Közvetlenül a háború után ennek a felére esett vissza, majd onnan kezdett el növekedni a gazdasági világválságig.

Ez azt jelenti, hogy a hírhedt jóvátételre a GNP 1-2%-át kellett a németeknek fizetnie. Ez azért egyáltalán nem az a szörnyű gonoszság, mint aminek beállítják. Még ha a teljes jóvátételt is ki kellett volna fizetniük egy-két évtized alatt, az is elviselhető lett volna.

Aki osztja a pofonokat…

A versaillesi béke igazi nagyvonalúságát és a győztesek önmegtartóztatását (vagy talán túlzott óvatoskodását) legjobban az illusztrálja, ha összehasonlítjuk a létrejött békét a németek elképzeléseivel arra az esetre, ha ők nyernek.

A Második Reich vágyálmai

Először is fontos megértenünk, hogy a németek (főleg a poroszok) sok évtizede tartó terjeszkedési korszakot éltek meg, a hódítási láz rendkívül elterjedt volt. Az egész német jobboldal millecenteniális izgalomban égett: 1100 éve alapította meg Nagy Károly birodalmát és most ismét létre akarták hozni, „befejezve azt az újraegyesítést, amit Bismarck félbehagyott”. Na most ugyebár Nagy Károly birodalma magába foglalta Franciaország egészét és észak-Itáliát. A németek Európa domináns hatalmává terveztek válni, továbbá Afrikai gyarmataikat drasztikusan megnövelni. No persze a nacionalista jobb-oldal nem lenne nacionalista jobb-oldal, ha nem irreális és gecosz vágyálmokat kergetne. A nacionalista ideológusok céljai helyett nézzük meg ténylegesen a kormány elképzeléseit.

Septemberprogramm

Az egyik ilyen dokumentum, ami a rendelkezésünkre áll az a Septemberprogramm, amit még a háború legelső hetében állítottak össze. Ekkor még úgy gondolták, hogy ez egy gyors háború lesz, amit ugyebár ők hat héten belül megnyernek a franciák ellen. Épp ezért a gazdasági, katonai és politikai elittel konzultálva készítetett a kancellár egy béketervezetet.
1. Hollandia német szférába vonása „annélkül, hogy erőszaknak tűnne”.
2. Belgium annektálása vagy vazalus állammá tétele.
3. Luxemburg annektálása mint a birodalom egyik új tagállama.
4. A tengerparti Dunkirktől le a német határnál lévő Briey-ig egy sáv elcsatolása Franciáktól, amivel fontos acélipari területet vennének el a Franciáktól. Emellett az északi erődrendszereiket el kellett volna bontaniuk, hogy a jövőben ne védekezhessenek hatékonyan a németek ellen.
5. 10 milliárd aranymárka hadisarc fizettetése a Franciákkal további később fizetendő egyéb tételekkel. Ugyebár fentebb tárgyaltuk, hogy a versaillesi békét követően a németek 12 milliárdot fizettek végül, de ne feledjük - a németek egy hat hetes háború után akartak ennyit kérni a Franciáktól!
6. Oroszország kiszorítása Európából (!), főleg német függőségben lévő vazalus államok létrehozásával. Közép és kelet-Európában egy vámúnió létrehozása.
7. Gyarmati terjeszkedés, főleg Afrikában. Egy területileg összefüggő gyarmatbirodalom létrehozása, mely végigfut Afrikán. Ehhez a Francia és a Belga gyarmatokat vették volna el.

Brest-Litovski béke

Nem csak tervezetek állnak azonban a rendelkezésünkre, ha meg akarjuk tudni, hogy vajon milyen pofonokat is próbáltak a németek itt osztogatni. A Brest-Litovski békében ugyanis meg is valósultak ezek a tervek. Oroszország összeomlása után Leninék békét kötnek a németekkel, úgy, hogy már lényegében nincs orosz hadsereg, aki szemben állna velük. Ezért a feltételeket teljesen egyoldalúan diktálják a németek.
A Brest-Litovski békében a németek elveszik Oroszoktól európai területeik nagy részét, beleértve a vasiparuk 90%-át: Finnországot (amelyek már függetlenségüket vívták), a balti államokat, Belorussziát, Ukrajnát és még a Krími-félszigetet is. Ezzel a Donnig és a Kaukázusig tolják ki érdekszférájukat!
Ezt a hatalmas területet nem akarták közvetlenül annektálni, hanem bábállamokat akartak létrehozni itt, német hercegi családokat ültettek volna az újonnan létrehozott országok trónjára és ezeken a területeken az ott élő németek (népi németek, volksdeutch) lett volna az uralkodó etnikum.
A lengyel területeket viszont egészében annektálták. A korábban orosz kézen lévő lengyel területeket már a háború elején megszállták a németek és az itt megvalósított politikájuk árulkodó lehet. Luddendorf arra törekedett, hogy a megszállt területet lengyeltelenítse és növelje a már meglévő német etnikum arányát. Ez ugyanaz a politika, mint Hitlerék Lebensraum stratégiája (vagy mint az amerikai manifest destiny, vagy mint a mai izraeli palesztin politika…), egy módszeres, alapvetően gazdasági ellehetetlenítéssel és földelkobzással végrehajtott etnikai tisztogatás. Csak hogy helyén tudjuk kezelni mit is tartogatott volna a Kelet-Európa számára a német Mitteleurópa gazdasági konföderáció…
Ez megint csak egy olyan pont ami mutatja, hogy a náci „őrjöngés” nem egy váratlan félresiklás a német történelemben, hanem egy több gerenció óta létező német stratégia folytatása.

…az állja is őket

Összegezzük: a németek ha megnyerik a háborút hatalmas területeket hasítottak volna ki maguk számára, részint annektálva, részint bábállamokat létrehozva. A céljuk az volt, hogy főbb kontinentális riválisaikat (franciák, oroszok) egy másodrendű hatalom szintjére nyomják le, amelyek gazdaságilag a németektől függnek, katonailag pedig erőtlenek bármiféle későbbi német agresszióval szemben. Európa nagyrészét a német birodalom vazalusává tették volna, a maradékot gazdasági érdekszférájukba vonták volna. Afrikában hatalmas gyarmatbirodalmat építettek volna ki, hogy a brit gyarmatbirodalmat ellensúlyozzák.
Ezeket a pofonokat szerették volna ők osztogatni, és mikor nem jött be és a területük 10%-át elvesztették a versaillesi békében, telesírták a fél világot, hogy milyen igazságtalanul bántak el velük. Amit ráadásul a fél világ el is hitt és együttérzett velük. A történetnek talán a legizgalmasabb kérdése ez, hogy alakult ki ennyire téves megítélése a békének? Miért hisztiztek be rajta a németek? Miért kezdte el őket babusgatni a fél világ?

Reakciók

A németek elvesztették a háborút…

Ahhoz, hogy megértsük a német reakciót, fontos felidéznünk azt, hogy az Első Világháború hadieseményei hogy is zajlottak és ezt hogy élték meg a németek. Mint tudjuk a németek elvesztették a világháborút. A vereségük gazdasági jellegű és lényegében elkerülhetetlen volt.
A gazdasági különbségek elég hamar megnyilvánultak. Britanniát ellátta a gyarmatbirodalma élelemmel és szénnel is, a francia mezőgazdaság pedig önellátó volt, azonban a Német és a Habsburg Birodalom nem. 16-17 telét a németek csak „tarlórépa télnek” nevezték, ugyanis ez volt a fő élelmiszerük már. Nem tudták pótolni a ruházatot, nem volt elég tüzelő, se tápanyag. Jól mutatja az alultápláltságot az, hogy a nők halandósága 11.5%-ot nőtt 16-ban és újabb 30.4%-ot 17-ben, pedig ugyebár német területeket nem érintett a háború. Bécsben eközben a reálbérek 16-ban a felükre csökkentek, majd 17-ben ismét feleződtek, ráadásul a felnőtt férfi lakosság 60%-a a fronton volt.

A németek annyira kiéhezettek voltak, hogy mikor 18 márciusában a tavaszi offenzívájuk idején sikerül előrenyomulniuk a brit hadtestekkel szemben, komoly gondot jelent a német hadvezetés számára az, hogy a brit hadtáp központoknál a német katonák egyszerűen megálltak telezabálni magukat, ahelyett, hogy még előrébb vitték volna az áttörést.

Hadianyag terén is rosszabbul álltak a németek. Mikor a keleti front győzelmét követően Luddendorf minden erőt a nyugati frontra csoportosított, az antant hatalmaknak 25%-al több repülője, 35%-al több lövege és 8000%-al több tankja volt (nem elírás, 800 tank állt szemben 10-zel).

Németország vezetői elég hamar átlátták, hogy az adott gazdasági erőviszonyok mellett a verségük elkerülhetetlen. Egyetlen lehetőségként azt látták, ha korlátlan tengeralattjáró háborúval elvágják a briteket a gyarmatbirodalmuktól. Azonban amikor 1915-ben elsüllyesztették a Lusitaniát még a békepárti Wilson elnök is befenyített, hogy hadba lépnek. Ezért a német vezetés leállította a tengeralattjáró háborút ebben a formájában és csak akkor kezdték újra, mikor semmi más lehetőséget nem láttak a győzelemre az angolok és a franciák gazdasági és emberelőnyével szemben.
Ez persze hazárdírozás volt a részükről, mert az amerikaiak hadba lépését kockáztatták. Az, hogy eközben Mexikót az USA megtámadására bíztatták, csak rontotta az esélyeiket. Amerika végül hadba lépett és ezzel a németek eddig is több mint valószínű vereségét bizonyossá tették.

Csak hogy érezzük mit is jelentett amerika hadba lépése: a németeknek 1918 elején 192 hadosztálya volt a nyugati fronton. Ekkor a hadosztályok már jóval kevesebb gyalogosból álltak, mint a háború elején, ezért ez kb 1.5 millió fő, ami valamivel kevesebb angol és franciával nézett farkasszemet. Ezek mindegyike az eredeti létszámának több mint 100%-át elvesztette, a pótlások pótlásaiból álltak. Németország már mozgósította MINDEN besorozható férfilakosát. Majd csak 1918 őszén tudtak volna újra sorozni, amikor is az 1900-ban születettek hadkötelessé válnak (300,000 főt). A helyzet az angoloknál is hasonló volt, a franciáknak egy „évjáratnyi” érintetlen sorkötelesük még volt köszönhetően a 17-es katonasztrájkjaiknak.
Amikor 18 márciusában elindult a németek tavaszi offenzívájának az első napján 29,000 német katona esett el 10,000 brittel szemben – és ez egy nagyon sikeres nap volt a németek számára, jelentős áttöréseket értek el. Ráadásul a német veszteségek a legelitebb, legjobban kiképzett veterán rohamosztagaikat érte. A húsz napos offenzíva során a német hadsereg létszámának ötödét vesztette el 303,450 főt. A következő négy hónapon át erőltetett offenzívákban havonta 200,000 főnyi veszteséget szenvedtek el.
Nem csoda, hogy ekkor a német katonák egyszerűen megtagadták a támadás parancsok végrehajtását. És ezután Luddendorf májusban még további offenzívákat próbált erőltetni, mert nem akarta beismerni a vereséget. Közben azért ellenfeleik is keményen kivéreztek, a brit hadsereg ezek után már 543,000 főre csökkent.
Ezzel szemben az amerikaiak 3 millió katonából álló hadsereget állítottak fel, amelyből havonta 250,000 érkezett meg Európába. Vagyis önmagukban annyit, amennyi a harcoló feleknek a fronton összesen maradt.

…de ez meglepte őket

Látható tehát, hogy a németek nagyon keményen elvesztették a háborút. A probléma az, hogy ők nem így élték ezt meg. Mifelénk a Monarchiában a háború legelején világossá vált, hogy nagyon rosszul állunk. A monarchia első offenzívája még a nála jóval gyengébb Szerbiáról is lepattant, bár ez ekkor még csak mellékfront volt. Ennél is súlyosabb volt a verség, amit 14 szeptemberére az oroszoktól elszenvedtünk. A mozgósított 1.8 millió főből 100,000 meghalt, 300,000 hadifogságba esett, 150,000 pedig bekerítve ostrom alatt állt, miközben a Galíciai területeken helyenként több kétszáz km-t nyomultak előre az oroszok. Ráadásul a vereségeket a monarchia legnagyobb harcértékű ezredei szenvedték el a legnagyobb veszteségeket, például a tiroli hadtest 80%-a elveszett. Ezt a monarchia hadereje sose tudta pótolni.
Ezzel szemben a németek a világháborúban sikert sikerre halmoztak – legalábbis a fejleményeket könnyedén tudták így értelmezni, amire persze a császári propagandagép is rásegített. Igaz ugyan, hogy a Schlieffen terv nem sikerült, de mélyen benyomultak Franciaországba, hatalmas és gazdag területeket szállva meg.
Az is igaz ugyan, hogy az oroszok gyorsabban mobilizáltak, mint várták, de Tannenbergnél Hindenburgnak és Luddendorfnak sikerült kis haderejükkel is megverniük az oroszokat.
Ezután a németek a bajba jutott osztrákok segítségére siettek, megfordították a déli orosz előrenyomulást és mélyen behatoltak az orosz területekre. Közben sikerült Szerbiát a bolgárok bevonásával elfoglalni. Mikor Románia beszállt az antant oldalán gyorsan le is rohanták. A törökök elleni gallipolli offenzívája az antantnak kudarcot vallott. Ismét csak német segítséggel sikerült 17-ben az isonzói frontot áttörni és mélyen behatolni Olaszországba. Eközben Oroszország beadta a törülközőt megszűnt a keleti fronton az ellenállás, majd valamivel később a Brest-Litovski béke hivatalosan is lezárta azt a frontot.
A világháború négy éve a németek számára győzelem győzelemre halmozása volt. Persze ha az ember eltekintett a nyugati fronton kudarcba fulladt offenzívákról, melyek irtózatos emberveszteséget követeltek és attól, hogy az összes többi győzelem is milyen pürroszi eredmény volt. Mindenesetre 18 tavaszára keleten győzelmet arattak, megszűnt a kétfrontos háború, és sokakkal el tudta hitetni a birodalom propaganda gépezete, hogy a végső győzelem már csak egy sikeres offenzíványira van tőlük (sokakkal pedig nem, ezt is tegyük hozzá, volt is békemozgalom és sztrájk németországban is, főleg a munkásmozgalmak részéről).
A korábban már említett tavaszi offenzíva kezdeti sikereinek az apropóján a kaiser győzelmi szünetnapot rendelt el az iskolákban és Hindenburg megkapta a vaskereszt azon fokozatát, amelyet utoljára Napóleon legyőzésekor osztott ki porosz uralkodó. Ez az offenzíva aztán végképp pürroszi volt, de júliusban még komolyan fenyegették Párizst is, tehát ha valaki hinni akart, könnyedén hihette, hogy már csak egy karnyújtásnyira van a végső győzelem.

Ehelyett azonban visszavonulás és őszre a feltétel nélküli megadás következett be. A saját propagandagépük által félrevezetett németek nem csoda, hogy döbbenten álltak. No persze nem is annyira a fronton szolgáló katonák. Ők tökéletesen jól látták azt, hogy a friss és lelkes amerikai katonák százezreinek a megérkezése végleg értelmetlenné tette a négy éven át zajló war of attritiont. De sokan, akik eddig lelkesen hallgatták a győzelmek győzelemre halmozását, teljesen értetlenül álltak a hirtelen bekövetkezett totális vereség előtt.
Ennek köszönhető az, hogy hamar szárnyra kapott a „hátbaszúrás” elmélete, mely szerint a német hadsereg minden csatát megnyert és épp a végső győzelemnél járt, mikor is a hátországban a judeo-liberál-bolsevik összeesküvés elveszejtette őket.
Másrészt pedig ez alapján érthető, miért voltak felháborodva az egyébként rendkívül mérsékelt Versailllesi Béke feltételein. Hisz ők úgy érezték, a győzelem járt ki volna nekik.

Vegyük észre a „metát”, az ördögi kört. A németek önámító mód sokkal jobbnak hitették el saját magukkal a háborús helyzetüket, majd mikor szembesültek a valósággal, akkor eme tévhitük miatt a békefeltételekről, úgyszintén önámító mód, elhitették magukkal, hogy mélységesen igazságtalanok. Ebből pedig nagyon nagy kínszenvedés lett mind a németek, mind pedig egész Európa számára. Ez egy jó példája annak, hogy a történelmi realitás elhazudása gyakran eszkalálódó ördögi körhöz vezet. Épp ezért fontos a valósággal akkor is szembenézni (ami ugyebár erőfeszítés, mert kellemetlen), ha elsőre nem is tűnik olyan nagynak a tét.
A hülyeség persze tovább eszkalálódott, mert az olyan. A weimari köztársaság egy jóléti államot hozott létre – ugyanis a munkásosztály rendkívül nagy politikai erőt képviselt és jobbnak látták a szocdem elképzeléseket megvalósítani, mintsem hagyni, hogy a kommunisták forradalomban nyerjenek. Azonban ennek a fenntartásához adókat kellett volna emelni – ami bele is fért volna a gazdasági lehetőségeikbe, csakhogy itt szólt közbe a békével kapcsolatos hisztéria. Bármiféle adóemelésre ugyanis az a propaganda indult jobb oldalról, hogy azért adóztatnak hogy kifizessék a franciákat. Szóval nem maguk a jóvátételi kötelezettségek, hanem az azokra való befeszülés volt az, amely a weimari köztársaság államcsődjéhez elvezetett. Az államcsőd pedig a politika radikalizálódásához, ami pedig a nácik hatalomra jutásáig.

Angolszász szimpátia

Míg a németek közvetlen szomszédai, a belgák és a franciák minél szigorúbb békét akartak és egyben biztosítani, hogy a németek nem fegyverkeznek újra, addig az angolszászok máshogy látták a kérdést. Itt alapvetően a kapzsiságuk, akarom mondani gazdasági szempontok uralkodtak.
Az angolok féltek attól, hogy egy meggyengült német gazdaság mellett az angol gazdaság is lassabban áll talpra. Meg is írta Keynes, hogy a jóvátételek tönkreteszik a német gazdaságot, amit ma már erősen vitatnak a közgazdászok. Az amerikaiak ráadásul a német állam nagy finanszírozói voltak, nekik is zöldhasú, ropogós érdekeik fűződtek ahhoz, hogy Németországnak ne essen nagyon baja. Ezzel persze elúszott annak az esélye, hogy a további német agressziónak (úgyis mint Második Világháború) elejét vegyék.
Az angol diplomácia nem is volt túlzottan érdekeltek abban, hogy megoldják a német fenyegetés problémáját. Ők hagyományosan jobban szerették, ha Európában erőegyensúly van. Ami persze Európa számára azt jelenti, hogy amint kicsit is kileng ez az egyensúly, kitör egy pusztító háború.
Amúgy ez az angol játszadozás még 39 augusztusában, a 2. világháború előestéjén, is megvolt, amikor Anglia egyszerre tárgyalt Hitlerrel és Sztálinnal is arról, hogy melyikükkel kössön a másik ellen szövetséget! A lényeg az, hogy az angolok (és az amerikaiak) kevéssé érezték át annak a fontosságát, hogy Németország jövőbeli hódításainak elejét vegyék egy megfelelő békeszerződéssel. Ennek megfelelően már a béketárgyalások során is visszafogták a belgákat és a franciákat, később pedig egyáltalán nem voltak lelkesek a békefeltételek betartatásában. Sőt, gazdasági okokból kifejezetten pártolták a németeknek adandó engedményeket. Ezzel párhuzamosan (talán a kognitív disszonancia miatt) egyre fogékonyabbak lettek a német önsajnáltató retorikára.
Azt pedig ugye végképp nem rejtély, hogy mondjuk Magyarországon, ahol mindkét háborúban a németek pártján álltunk, és ahol az I. világháború végén nem csupán 10%-os területi veszteséget szenvedtünk el, miért is olyan népszerű a "szegény németek csúnya franciák" értelmezés.