Dacolva az esélyekkel - a hősi történetek

– Ezért tesszük, amit teszünk, nemde? Ha nem találunk módot az együttműködésre, nincs rá esélyünk, hogy megálljunk egy olyan lény ellen, ami ezt művelte.
– Statisztikailag nincs sok esélyünk, bármit csinálunk is – mondta erre Kranxx. Mikor Riona mogorván rámeredt, még hozzáfűzte – Ám ha egyesítjük a népeket a sárkányok ellen, azzal az „Egyáltalán semmi esélyünk” módosul a „Nagyon csekély esély”-re. 
     - Ascalon Kísértetei (Guild Wars regény)

Múlt nyáron olyasmit csináltam, amit sok éve nem, igazi legalja, megrendelésre írt franchise ponyva fantasy-t olvastam (amúgy Jeff Grubb az egyik írója). Kellően rosszak is voltak a Guild Wars regények, ám ez az egyetlen bekezdés egy olyan gyöngyszem volt, amiért megérte átszenvedni magamat rajtuk. Szerintem ez az idézet zseniális. Zseniálisan mutatja mi a gond a manapság oly divatos „lehetetlen esélyekkel dacolós” hőstörténetekkel, amik nem csak a fantasy ponyvákat, de Hollywoodot és a videójáték-ipart is áthatják.




Nem csak ez az egy idézet, maga az egész történet is remek példája ennek a felfogásnak. Igazából a mű az irodalmi színvonalához képest kifejezetten jó, érdekes karakterekkel, akiknek tényleg hihető dilemmái és jellemvonásai vannak, stb. A történet arról szól, hogy a sárkányok felébredése okán (akik itt isteni erejű lények) a világ józanabb vezető össze akarnak fogni, ám ehhez évszázados háborúkat kell lezárniuk valahogy és zsigeri fajgyűlöletet feloldani. Ezért elküldenek egy csapatot titkos küldetésre, hogy szerezzenek meg egy ereklyét, amit majd az egyik fél diplomáciai gesztusként a másiknak odaadhat.
Ezen ereklye megszerzése önmagában is „lehetetlen feladat”, egy olyan helyről kell megszerezni, ahonnan kétszáz éve nem tért vissza senki élve, az ellenséges frontvonal mögött van, yadayada… A csapat ráadásul egy szedett-vedett, belső viszályoktól mérgezett, folyamatosan majdnem egymásnak rontó, gyanús alakokból áll, egy gyáva dezertőrből, egy iszákos harcosból, stb. Ahogy azt mostanában divat, nyilván őket küldik el az olyan feladatra, amire egy jól összeszokott, egymásban bízó, támogató, bátor és józan csapatnak se lenne semmi esélye. És ha mindez sikerül, akkor ezzel annyit érnek el, hogy 0%-ról 1%-ra nő a sárkányokkal szembeni harc esélye…

Azért így kifejtve ugye hogy érződik, hogy valami nem stimmel ezzel? A gond az, hogy az elmúlt évtizedben vagy kettőben kijött legtöbb hőstörténet esszenciáját mondtam most el. Including sok millió dollárból készített hollywoodi sikertörténeteket (mint pl Avatár, muhaha).

Reális szereplők irreális történetre vezetnek
Mi is a baj ezzel? Hisz ez a modern hőstörténet receptje, reális karakterábrázolás, emberi konfliktusok, reluctant hero, aztán meg persze világmegmentés. Hát a gond az, hogy a karakterábrázolás lehet reális meg a konfliktusok, csak épp az baromi irreális, hogy hogy lesz ebből a végén mégis világmegmentés. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy úgy, mert a forgatókönyvben meg van írva, és a végén minden pont össze fog jönni. És hogy teljesen irreális módon. És az csak só dörzsölése a sebünkre, hogy még annyira hülyének is néznek minket a producerek, hogy azt hiszik mi benyaljuk azt, hogy reális a végkifejlet, csak azért, mert a jófej néger sidekick nem élte túl.

Az irreális történet pedig nagyon rossz. Így ugyanis tökre nincs tétje annak, hogy a főhös seggfej, hogy banálisan benyalja az ellenfél trükkjét, hogy a szőke pasi a csapatban áruló lesz, mert a végén úgyis nyernek, teljesen függetlenül mindattól ami a film első kétharmadában történik. Ismét idézném A Filozófust:
„[a katarzist] leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek.”
      – Arisztotelész, Poétika, IX. fejezet
Na pont ez az, amit nem sikerült megérteniük. Hogy fordulatnak kell lennie, de a váratlan nem a következetlent jelenti. Épp ellenkezőleg. Mivel a végkifejlet teljesen illogikusan következik a korábbi cselekményekből, és ezt mindannyian előre tudjuk, épp ezért teljesen tétjét vesztik azok a problémák. Tét nélkül nincs valódi feszültség, izgalom és dráma se. Anélkül pedig nincs érzelmi involváltság.
Nem arról beszélek tehát, hogy irodalomelméletileg kritizálhatóak ezek a könyvek és filmek. Arról beszélek hogy a fogyasztói élményünket lerontják ezzel!

"One does not simply walk into Mordor"
Beszéljünk a Gyűrűk Uráról kicsit. Sokakban felmerülhet, hogy a Gyűrűk Ura zászlóshajója lenne ennek a műfajnak, ahol a hősök a lehetetlen hajtják végre.
Nos, ez bizony tévedés. A Gyűrűk Ura ugyanis tipikus példja annak, amit Arisztotelész javasol a jó történethez. A végkifejlet, az hogy győznek a jók, valóban váratlannak tűnik ahhoz képest, ami erőviszonyokat a történet elején (Council of Elrond) felvázolnak nekünk. Azonban a további sokszáz oldalon javarészt pont arra derül sorra fény, hogy mi minden miatt mégse annyira esélytelen ez a vállalkozás.

Noha ugyan van néhány „setback”, de jóval több a pozitív fordulat. A gonoszok szinte minden kártyájukat leterítik már az elején. Mikor Frodó elindul Zsáklakból, már tudjuk, hogy az Egy Gyűrű vissza akar kerülni gazdájához, hogy megrontó ereje van és hogy veszélyes lenne használni. Rögtön megjelennek a gyűrűlidércek, az ellenfél leghatalmasabb szolgái, és mind a kilenc Frodóra vadászik! A GyU-ben szó sincs arról a kliséről, hogy a gonosz egyre erősödő sorrendben küldené el csicskáit a mindennél-fontosabb-probléma megoldására. Szarumán árulása már megtette legfőbb hatását (Gandalfot bebörtönözte, így nem tud kezdettől fogva ott lenni Frodó mellett), és az ellenség elsöprő katonai fölénye is adott.

Későbbiek során alig kerül elő újabb fenyegetés (négy jut eszembe: a balrog felriasztása Móriában, Boromir akciója, Denethor elmebaja és Gollum visszaesése). Az ezer oldalon igazából fejezetről fejezetre egyre inkább felzárkóznak a jók. Nem várt szövetségesek és előnyök kerülnek elő sorra: Galadriel és az ajándékai, Szilszakáll, Fehér Gandalf, széthúzás a gonoszok közt kétszer is, Faramír, Sméagol, Eomer, a Holtak Ösvénye, Fanyűvők, egy női harcos, a Boszorkánykirály ellen kovácsolt kard egy hobbit kezében, a sasok.

Tulajdonképpen Sauron egyáltalán nincs akkora erőfölényben, ha belegondolunk abba, hogy kicsoda Aragorn és kicsoda Gandalf. Utóbbi egy ugyanolyan maia, mint Sauron, előbbi pedig az eldák és az edánok három népének a közös vérvonalából származó Elros egyenes ági jogerős leszármazottja. Ja és ne felejtsük ki Galadrielt, aki Tolkien kedvenc karaktere, akinek a nagybátyja Morgothtal párbajozott és többször megsebesítette, a bátyja pedig varázspárbajozott Sauronnal. No és végezetül ott van a történetben maga Iluvatar is, amint arra Gandalf utalt.

Van tehát jópár erő a jók oldalán, akik teljes mértékig egy súlycsoportban vannak Sauronnal, csak éppen nem arrogánsak és nem fitogtatják hatalmukat. Épp ez a lényege az egésznek és ez elvezet minket a másik nagy előnyükhöz: a jellemükhöz. Mert a Gyűrűk Ura arról szól, hogy hőseink jellemeiknek köszönhetően győzik le a gonoszt. Gandalf és Galadriel visszautasította a Gyűrűt, amit felajánlott nekik Frodó. Aragorn pedig az alázat netovábbja (nem is annyira jó Aragorn a filmben, túl smug), Gondor (és jóval több) jogos királyaként névtelen zsoldosként szolgált Gondorban és udvariasan elkotródott, mikor Denethor került a trónra. Egy toprongyos vándorként járja országát, és nem bánja, hogy rosszarcú sehonnainak hiszi mindenki.

No és persze ott van Frodó, aki magára vállalja a terhet önfeláldozóan, mind kezdetben, mind Elrond Tanácsában, mind pedig a Breaking of the Fellowshipnél, mikor látja, hogy a gyűrű veszélyt jelent a többiekre. Ezeket az összefüggéseket nem én olvasom bele a könyvbe:
"What a pity that Bilbo did not stab that vile creature, when he had a chance! "
"Pity? It was Pity that stayed his hand. Pity, and Mercy: not to strike without need. And he has been well rewarded, Frodo. Be sure that he took so little hurt from the evil, and escaped in the end, because he began his ownership of the Ring so. With Pity."
      - Lord of the Rings, The Shadow of the Past

Ha már szóba került Boromir, a film őt is rosszul ábrázolja. Szokásos „mindennek előre meg kell ágyazni” nézőkre tervezvén jó szájbarágósan „felépítik” számtalan jeleneten át azt, hogy ő a megbízhatatlan és hatalomvágyó figura. Pedig pont az lenne a lényeg, hogy Boromir is iszonyatos jellembajnok, és csak néhány induri-pinduri megingás elég volt ahhoz, hogy elbukjon (és rögtön meg is bánja a bűnét és megváltja magát hősi halálával). Épp ezért fontos, hogy Faramirban viszont fel se merül kétely, hogy mi a helyes és épp ezért még szarabb a filmbeni bemutatása. Amúgy Denethor is rendkívül bölcs és igazlátó vezér volt, ki van mondva, hogy a régi korok szelleme tért vissza vele, elég volt egyetlen egy túlzott büszkeség részéről, a palanthír használat, és elbukott.

Szóval éppen az a Gyűrűk Ura lényege, hogy a legkisebb etikai elhajlás, vétség is elvezet oda, hogy elbukjon valaki. A hőseink azért voltak képesek a lehetetlent végbevinni, mert egyrészt nem is volt annyira lehetetlen, mint elsőre tűnt, és azért, mert mindig, minden pillanatban a helyes útat követték.

Még valami: Frodó kiválasztott. Gandalf kimondja, hogy „Egy felsőbb hatalom” (Iluvatar) intézte azt, hogy a Gyűrű Bilbóhoz és tőle Frodóhoz kerüljön, és azt is kimondja, hogy ez reménységet kell, hogy adjon. Na azóta sokan probálják utánozni ezt a sors kiválasztott témát a zero to hero sztorijaikra elsütni.
Amit nem értenek meg, hogy ez nem úgy működik, hogy a Sors/Isten random rábök valakire, hogy az lesz kiválasztott, tök mindegy milyen átlagos/szar alak, önző, gyáva, béna vagy hisztis, aztán majd folyamatosan deus ex machinázás zajlik, hogy végül a kiválasztott mégis nyerjen. Nem. Itt arról van szó, hogy Frodónak rendkívüli jelleme volt, bátorsága, bölcsessége, lelkiereje, önzetlensége és ezért választotta őt ki a felsőbb hatalom, mert ő képes ellenállni a Gyűrűnek, nem véletlenből, hanem meglevő lelki adottságai miatt. Ismét csak Arisztotelészre tudok utalni: váratlan, de az előzményekből következik a végkifejlet.

Akkor ez mostan tanmese?

A kontraszt tehát világos: A Gyűrűk Urában a hőseink minden jellempróbát kiállnak és így viszik győzelemre ügyüket. Aki csak egyszer is elbukik egy jellempróbán, az jó eséllyel teljesen elbukik. Ezzel szemben a mai sztorikban hőseink az összes jellempróbán elbuknak, kivéve a legutolsón. Egyetlen egyszer választják a helyes utat és voilá, meg van mentve a világ.

Az elején azt mondtam, hogy az a baj a mai hőstörténetekkel, hogy illogikus a happy end a végén, nem következik az előzményekből és ezért valódi tét nélkül rosszabb lesz a „fogyasztói élményünk”.

Bevallom, nem mondtam teljesen igazat. Egyrészt nem teljesen illogikus ezekben a happy end. Ennél sokkal rosszabbról van szó: épp az a közös narratívájuk, hogy az utolsó pillanatbéli megbánás és jó útra térés mindent megold és mindenre elég. Másrészt nem pusztán az a baj velük, hogy gyengébb élmény olvansi/nézni őket. Hanem az legalább ekkora, ha nem jóval nagyobb baj, hogy ez a f*szság a fő mondanivalójuk.

Na most egyesek felvonhatják a szemöldöküket, hogy micsoda oldschool tanítóbácsis elképzelés az, hogy egy irodalmi alkotás attól jó, ha az erkölcsi mondanivalója jó, de azért vegyük észre, kicsit többről van itt szó, mintsem hogy vajon fogmosásra neveli-e a történet a gyerekeket. Ez a pszichológiai felnőtté válás kulcsáról az önfegyelemről és a felelősségről szól.

Arról van szó, hogy egy kultúra történetei meghatározzák, hogy tagjai hogy látják a világot, hogyan próbálnak boldogulni benne. Egy kultúra hőstörténetei meghatározzák, milyen viselkedést tartanak követendőnek, példaképnek.

Szóval nagyon gáz az, hogy a fő közös, kulturális narratívánk az, hogy semminek nincs tétje, mindent meg lehet az utolsó pillanatban javítani. Legyél felelőtlen, szarj bele, légy önző, légy gyenge jellem. Ne gondolkodj előre felelősen. Bőven elég, ha már csak a tragikus következményekkel szembenézve megbánod bűneidet és ráeszmélsz arra, mi a helyes, az mindent megold.