A történelem kitalált szereplői: az országok

Egyik kedvenc játékom az Europa Universalis 3. Ez egy történelem-szimulációs stratégiai játék, amelyben a XV-XIX. századot lehet a világ tetszőleges országával végigjátszani. Kereskedelem, háborúk, diplomácia, infrastruktúra fejlesztés, felfedezések kora, gyarmatosítás, a történelem szinte minden aspektusát magába foglalja a játék. Az egyik zseniális ötlete az u.n. sliderek voltak: az adott ország kultúráját, társadalmát és szokásait jellemző mutatók. Mennyire tengerész népek vagy mennyire szárazföldiek, mennyire offenzív vagy defenzív a berendezkedésük, mennyire arisztokratikus vagy plutokratikus a társadalom, mennyire szabadgondolkodók vagy mennyire bigottan vallásosak.

A játék eredeti verziója erősen a Whigh történelemszemlélet szerint készült: minél inkább követted a valódi történelemben Nyugat-Európában lezajló változásokat és minél inkább magad mögött hagytad a középkorra jellemző társadalmi értékeket, annál jobban jártál. Azonban néhány verzió múlva átdolgozták az egész rendszert. Alapvetően játék-tervezési szempont motiválta őket: a jó játékban a játékos értelmes döntéseket hozhat. Ne legyen egyértelműen nyerő stratégia.

Ekkortól kezdve a sliderek mindkét iránya valamire jó volt. Volt előnye bigott társadalmat fenntartani, volt előnye a plutokráciának, volt előnye a merkantilizmusnak, stb. Helyzettől függött, melyik volt előnyösebb számodra. Egyetlen kivétel az ország centralizációját jellemző slider volt. Azt megtartották egyértleműen jó-rossz megkülönböztetésnek. Centralizáció nagy táp, a decentralizáció hátrány.

Miért? És miért tűnt ez annyira természetesnek?





Vizigót királyság belső gyengesége

Ritkán szoktam felhúzni magam a történelmen, főleg a távoli múlton, de a vizigót királyság hetedik századi történelmét olvasva sikerült. Hiába próbálták a királyok újra és újra megreformálni az országot, megállapodni a Toledóban összegyűlő püspökök és a nemesek tanácsával, azok rendre ellenálltak és egyre több és több jogot erőszakoltak ki maguknak. Igazán bicskanyitogató stílusban már az ellen is ágáltak, hogy ha hadba hívják őket, a seregeiket el kelljen vinniük. Generációkon át folyt ez a huzavona, míg végül megjöttek az arabok és elsöpörték a királyságot.

A történet igazán archetipikus: az ország hatalmasságai mindent megtesznek, hogy a király/központi kormány hatalmát aláássák, az így meggyengült ország pedig nagyot bukik. Ugyanezt a történet játszodott le a Mohácsi Vésznél, de jópár történelmi regény is épp efféle drámákat mutat be, öntelt, hataloméhes főurakkal.

Az emberben felmerül a kérdés, miért viselkednek így a főurak? Hát nincs elég hatalma egy püspöknek vagy bárónak amúgy is? Nem lenne meg minden gazdagsága, jóléte akkor is, ha engedelmeskedne a királynak? Annyira könnyű belátni, hogy ha tovább erőlteti a saját hatalmának növelését, akkor azzal végül mindenki, beleértve őt is, rosszul jár, nem?

Erre az a standard válaszunk, hogy mert a hatalom megront, és valakinek minnél több hatalma van, annál többet akar, gyakran annál görcsösebben és annál rövidlátóbban. Sőt, ez nem csak standard válaszunk, hanem ez az egyik legfőbb narratívánk, amit a hatalom természetéről mesélünk.

Miért törekszenek még több hatalomra az emberek?

Ez annyira természetes számunkra, annyira egyszerű, és nyilvánvalóan rossz válasz is. Pont abból látszik, hogy rossz, amiért olyan népszerű: a történelem egyik gyakori jelenségét azzal magyarázzuk meg, hogy egy nagy csomó ember egyszerűen gonosz? Azért ha volt valaha is savanyú a szőlő történet, akkor a hatalomról szóló narratíváink azok bizony azok.

Azt mondjuk, hogy a hatalmasságok azért fúrják a központi hatalmat, mert mérhetetlenül hatalomvágyóak és önzőek. Kivéve néhányat, akikből varázslatos módon hősöket csinálunk. Például Rákóczit. Milyen érdekes, róla miért nem azt gondoljunk, hogy egy önző, hatalomvágyó seggfej, aki gyengítette a Habsburg birodalmat, pedig még külső támogatást is kapott a Franciáktól.

Megadatott nekem, hogy az egyesületben eltöltött évek során némi betekintést kapjak a hatalmi harcok működésébe. Még ha relatíve komolytalan is volt, de azért csak 50-100 ember irányításáról volt szó, ezért sok mindent lehetett tanulni belőle. Nagyban se más a világ.

Volt egy pont 2008 derekán, amikor én voltam az egyesület elnöke és ringbe szálltam a főszervezői posztért is. Pedig igazából baromira nem hiányzott a főszervezéssel járó rengeteg meló, nyugodtan hagyhattam volna Szilvinek. Akkor elnökként nagyon biztos volt a pozícióm és két fő célomat onnan is biztosíthattam volna: egyrészt azt, hogy az egyesület kulturális céljait is kövesse, másrészt azt, hogy ha Szilvi a főszervező, akkor a pénzköltését kordában tartsuk.

Akkor mégis miért vállaltam konfliktusokat és küzdöttem a főszervezőségért? Hatalomvágyból? Önzésből? Fenét. Az önzés pont arra motivált, hogy ne vállaljam fel. Azért szereztem meg mégis a főszervezőséget, mert ha Szilvinek adom, akkor ő kipenderít egy csomó embert bosszúból, amiért engem támogattak korábban. Pont akkor vagyok etikátlan, ha ezt hagyom csak azért, mert nekem így kényelmesebb az életem.

Vidéki központok

Erre persze lehet mondani, hogy ez még mindig csak frakcionalizmus. Lehet, hogy a báró nem önzésből, hanem az emberei érdekeit védve lép fel a király ellen, de ha az emberei egy szűk klikket jelentenek, akkor még mindig a királyt kellene jófiúnak tekintetnünk.

Viszont ha alaposan ránézünk a történelemre, kiderül, hogy nem erről van szó. Én ezzel akkor szembesültem, mikor a Szász hercegség történelmének néztem utána (a XI. és a XII. században a Billungok majd a Welfek a Német-Római Császárság legerősebb és a császárok szemében a legbalhésabb főurai voltak), de igazából bármelyik vidéki város helytörténetét olvasva szembeötlő: egész városok virágzása és hanyatlása jár együtt azzal, hogy egy-egy helyi nagyúr megerősödött-e vagy épp a királynak sikerült „helyére tennie”.

A központi hatalom gyakran az erőforrások elszivattyúzását jelenti, főleg a középkorban, amikor nem a helybe kiküldött hivatalnokok révén irányítanak, hanem az udvar szó szerint a királyt fizikailag körülvevő és/vagy kísérő udvartartást jelenti. Egy-egy erős főúr palotát épít, művészeket és írástudókat gyűjt maga köré, udvartartást szervez, ezek pedig mind hatványozódva lendítik fel a helyi gazdaságot, hisz az udvarába gyűlő nemesek dísztárgyakat, ékszereket, fegyvereket kovácsoltatnak, az odagyűlő és prosperáló ötvösök, kovácsok és egyéb mesteremberek maguk is költenek, stb.

Szóval nagyon tanulságos vidéki helytörténeti múzeumokba járni és elolvasgatni a kirakott szövegeket. Gyakran pont azok a korszakok a virágzás és jólét korszakai, amit az országos szintre fókuszáló történelemoktatás fekete betűvel, sírfeliratként vert bele a fejünkbe. És gyakran pont azok a főurak jelennek meg a haladó szellemiség és a jólét védelmezőiként, akiket a központi történelemírás a szégyenfalra tett fel.

A nyelv rabjai vagyunk

Mi történik itt akkor? Azt látni lehet, hogy az, hogy mi jó és mi rossz a történelem során az attól függ, mire kérdezünk rá. De még inkább függ attól, hogy mi az, amit kérdés nélkül elfogadunk. Az egyik ilyen, amit elfogadunk kérdés nélkül, pedig egyáltalán nem kellene, az az, hogy a történelmünet országok, államok történeteként meséljük el.

Egy történet szereplőit ugyanis mindig ágensnek kezelünk. Meg se tudjuk kerülni azt a metafórát, hogy ember mintájára beszéljünk róla. Az egész történelem képünk tele van ilyen metafórákkal: országok születéséről beszélünk, arról hogy erősek vagy gyengék, gyakran betegségeikről beszélünk (bár legalább erről kezdünk leszokni), sikereikről beszélünk és kudarcaikról.

Azzal, hogy az ember metafóráját használjuk rájuk, gondolkodás nélkül belecsúszunk abba a tévedésbe, hogy rögtön fel is tételezzük: az a jó nekik, ami egy embernek (erős, önálló, sikeres). Innen pedig már csak egy nagyon kis lépés azt mondani, hogy éppen ezért mindezek a célok az ország/állam részét képező népnek/állampolgároknak is jó.

Márpedig valójában országok (államok) nincsenek. Mármint úgy, fizikai létezőként mint egy ember vagy egy asztal nincsenek. Az országok csupán emberi absztrakciók. Épp annyira nincs értelme megkérdezni azt, hogy mi a jó az országnak (kontra az ország népét alkotó egyéni emberek), mintha azt kérdeznénk, mi a jó a szerelemnek (kontra a konkrét szerelmeseknek).

A történelem egyetlen és igaz szereplői: az emberek. (Esetleg a természeti környezetet hozzávehetjük, de ez most irreleváns). Ha történelmi eseményekről értékítéletet akarunk mondani azt csak és kizárólag az alapján tehetjük, hogy embereknek mennyire volt jó vagy rossz.

(Mire) jó a centralizáció?

Szabaduljunk meg tehát attól az előfeltevéstől, hogy ami jó az országnak az jó nekünk. Tiszta lappal tegyük fel a kérdést: mi mikor és milyen szempontból jó az embereknek?

Általánosan elfogadott az, hogy például a gazdaságnak és a jólétnek nem szokott jót tenni a centralizáció. Ezt a történelmi példák is alátámasztják. Vannak persze történelmi helyzetek ahol igen, erről majd a következő bejegyzésben írok részletesen, de legtöbbször nem jó. A központi irányítás mindig nagy bürokrációt jelent, nehézkes, merev és saját érdekeit tartja szem előtt. A gazdasági jellegű kihívásokra régionális szinten sokkal könnyebb reagálni, ráadásul a gazdaság felépítése és így az ideális törvényi környezet is régiónként változó. Egészen más politikára lenne most szüksége egy mezőgazdaságból tengődő kelet-magyarországi térségnek, mintsem az osztrák gazdaságba integrálódó Győrnek.

Kevésbé közhely, de a kultúra terén se nyerő a centralizáció. Egyrészt már említettem, hogy a helyi központok mindig fellendítik a helyi művészeti életet. Másrészt a közhangulat szempontjából is jobb, ha a központ nem próbálja meg a nacionalizmus alá bebulldózerezni a helyi identitásképet, mert azok nagyon erős közösségformáló erők tudnak lenni.

Amiben az erős, centralizált állam nagyot tud dobni, mint ahogy a bevezetőben írt példáknál is láthattuk, azok a háborúk. A háború a központi államhatalom létezésének egyik fő oka. A mondás pedig az, hogy megéri elviselni a hátrányait, mert csak így nem pusztítanak el minket egy háborúban. Úgyhogy ne pampogjon itt senki, hogy központi hatalom gazdaságilag hátrányosabb, kultúrálisan savanyúbb, mert ha nem lenne, már nem is lennénk. Node kérem szépen. „Elpusztítani?”, „Már nem is lennénk?”. Vegyük észre, hogy ezek már megint az ország-mint-élőlény metafóra freudi elszólásai. Néhány ritka kivételtől eltekintve a háborúkat nem a nép kiírtására törekedve vívják.

Azokban a kivételekben pedig, mint pl mongol invázió, második világháború, ott rendre kiderült, hogy az erős ország amúgy sem elég ahhoz, hogy megvédje magát. Ahhoz sok ország összefogása és/vagy impérium kellett. Erre még a végén visszatérünk.

Ha ismét csak félretesszük ezt a félrevezető metafórát, nagyon kínos kérdés kerül elő. Mennyire érdeke egyáltalán a háborúk megnyerése a lakosság nagy részének? Legtöbbször nem változik semmit az életük. A középkori parasztok pont leszarták, hogy a földesuruk hűbérurának a hűbérura az most ez vagy az a király-e. A bevezetőben említett spanyol példában még akár az ellenkezője is igaz lehet. Hisz épp az arab hódítás révén jött létre Andalúzia, egy toleráns és virágzó kultúra, amely közvetítésével került vissza Európába az ókor szellemi alkotásai. Az emberek még lehet, jobban is jártak a királyság bukásával.

A háborúkon tipikusan az elit tud sokat nyerni és vesztenivalójuk is nekik van igazából. Pontosabban szólva a háború elvesztése esetén nekik van vesztenivalójuk. A nép a háború puszta megtörténésének szokott a vesztese lenni, függetlenül attól, ki nyeri. Épp ezért az elit rengeteget szokott vesződik azzal, hogy valahogy megpróbálja háborúiba becibálni és motiváltá tenni a szélesebb néprétegeket.

No persze korszaktól és helytől függő, hogy kit érint a háború. Az ókorban, mikor egy vesztes város lakosságát rabszolgának vitték el, más volt a motiváció. Úgyszintén érdekes, hogy a XVIII. és XIX. század során a merkantilizmusnak és imperializmusnak köszönhetően valóban szélesebb volt azoknak a köre, akik érdekeltek voltak a háborúk megnyerésében: a petite bourgeoisie, vagyis a középosztály is. Azonban az alsóbb néprétegeket továbbra is legfeljebb propagandával tudták motiválni. Nem véletlen, hogy a munkásmozgalmak internacionalisták és békepártiak voltak rendre.

Háború kontra béke

Még egy valamit fontos megemlíteni: a háborús siker nem azonos a békével. Az erős, centralizált országok ugyan sikeresebbek a háborúban, de nem a békében. Egyrészt az erős országok hamarosan hasonlóképp erős országokkal kerülnek összeütközésbe: vagy azért, mert meghódítják a köztük lévő kisebb és gyengébbeket, vagy azért mert azok is megerősödnek a fenyegetésre válaszolva. Másrészt pedig az erős, centralizált országok szélesebb néprétegeket vonnak be a háborúkba, így azok pusztítóbbá válnak. Ez történt az ókori Kínában a Hadakozó Fejedelemségek korában, és a modern Európában is.

Az a felfogás tehát, hogy azért érdeke az embereknek az erős ország, mert az haderejével segít megvédeni őket többszörösen is tévedés. Az erős ország csak a hadizsákmánnyal szolgálja az emberek érdekét. Békét biztosítani nem az erős ország, hanem az országok felett álló, az egész „ismert világot”, de legalábbis az adott kultúrkört, összefogó birodalom tud. Továbbá az igazán pusztító ellenségtől is csak ezek tudják megvédeni a lakosságot.

Az ókorban békét a Pax Romana hozott. A középkorban a kalandozó magyaroktól megvédni a népet csak az erre válaszul megszülető Német-Római Birodalom tudta. A modern korban az erős országok egyre pusztítóbb háborúkba sodorták Európát, a békét az országok feletti NATO és EU biztosítja.

Szóval ne hagyjuk, hogy az ország-mint-ember metafóra félrevezessen minket. Ne azonosuljunk fiktív fogalmakkal, csak azért, mert úgy írjuk le a történelmet. Hasznos absztrakciók lehetnek egyes elemzéseknél, de nem szabad ezzel túl messzire mennünk. Mindig kérdezzünk rá, hogy az embereknek mi az ami valójában az érdekét szolgálja és az alapján ítéljünk.