Az arany középút – elméletben népszerű
Az arany középút egy furcsa jószág. Elvi szinten nehéz találni olyan, magát intelligensnek valló, embert, aki ne helyeselné. Hát persze – mondja mindenki – hogy egy vitában legtöbbször az igazság valahol félúton van, mindkét félnek részlegesen igaza van. Hát persze, hogy a legjobb megoldás legtöbbször középen van, és kerülni kell a szélsőségeket. Hát persze, hogy fontos a kompromisszum készség, minden jó házasság / üzlet / társadalmi-politikai berendezkedés a jó kompromisszumokon alapul.
Elvileg tehát mindenki az arany középút követője. Egészen addig a pontig, amíg saját magának nem kellene engedményt tennie, kompromisszumot kötnie. Akkor általában ez az egész elfelejtődik. De még csak be se szokták ezt vallani az emberek.
Sokszor láttam már, a legkülönfélébb helyzetekben (a világnézeti vitáktól kezdve az üzleti kérdéseken át egészen a magánéleti vagy munkahelyi konfliktusokig), hogy emberek lelkesen mondják, hogy „oké, üljünk le és keressünk egy kompromisszumos megoldást”, majd amikor leül velük az ember, hamar kiderül, hogy a kompromisszumot ők úgy értik, hogy nekik egyetlen egy fontos kérdésben se kelljen engedniük, legfeljebb a másodlagosokban. De azokból is legfeljebb csak ideiglenes engedményeket tartanak elfogadhatónak.
Miért is jó a középút?
Ha ennyire nem fekszik az embereknek a középút megvalósítása, mi van, ha tényleg nem is kellene arra törekedni? Mi van, ha ez is csak egy a sok „Coelho-féle bölcsesség-bullshit” közül, ami ugyan szépen hangzik papíron, elolvasni lélekfelemelő és inspiráló, de a való életben mégse működik, ezért az emberek, nagyon helyesen, nem is alkalmazzák?
Szerintem nem ez a helyzet. Szerintem a középút valóban jó elv, nem csupán papíron.
無難之法，無害之功，天下無有也。
„Nehézség nélküli törvény, veszteség nélküli eredményesség – az Ég alattiban ilyen nem létezik.”
– Han Fei Zi, Nyolc Doktrína, XLVII.5
(1.) Egyrészt bármi lényeges döntést meghozunk, mindig lesznek hátulütői.
(2.) Másrészt pedig szinte mindenhol érvényes a csökkenő haszon (diminishing returns) elve.
(Konklúzió:) Tehát minél jobban közelítünk az egyik szélsőértékhez, annál rosszabbul járunk az arrafelé törekvéssel.
Vegyünk egy nagyon klasszikus példát: szabadság kontra biztonság. Ez a kettő rendszeresen ellentétben áll egymással. Kezdve olyan kicsi kérdéssel, hogy mennyire engedjük a gyerekünknek, hogy azt egyen, amihez kedve van, egészen olyan nagy kérdésekig, hogy a terrorizmustól való félelmünkben mennyi hatalmat is adunk a titkosszolgálatok kezébe.
Amikor egy társadalom nagyon szabad, mondjuk valamiféle anarchia van, akkor ott nagyon kevés szabadság feladásával nagyon sok biztonság nyerhető. Viszont ahogy egy társadalom egyre biztonságosabb, egyre nagyobb „adag” szabadságot kell feladnunk amiért cserébe egyre kevesebb „adag” biztonságot kapunk.
Gondoljunk csak arra, hogy egy sikeres és egy sikertelen robbantási kísérlet miatt másfél évtizede tilos folyadékot felvinni a repülőkre. Vagyis mennyit nyüglődünk, mennyi extra költség és macera és megkötés van azért, hogy megelőzzünk egy olyanfajta terrortámadást, amit két évtizedenként egyszer kísérelnek meg.
A korábbi korokhoz képest olyan irgalmatlanul biztonságos az életünk, hogy ahhoz, hogy évi eggyel csökkentsük a várható halálozások számát százmillió másik embert kell ugráltatnunk.
Ez egyébként valószínűleg nem is egy jó intézkedés, csak a terrorizmus pánik eltorzítja az ítélőképességünket. Az autóbalesetek megelőzése terén a töredékét nem lennénk hajlandóak feláldozni a biztonság efféle növeléséhez.
Ebből már látható, miért is kívánatos a középút. Ha azt mondjuk, hogy a szélsőértéknél 100% szabadság, de 0% biztonság van, akkor elindulva a biztonság felé először nő az összérték, majd utána megint csökkenni kezd, amíg el nem jutunk a 0% szabadság, 100% biztonsághoz. Középen van a kettő összegének a maximuma, mondjuk 70% szabadság – 70% biztonság felállásban (összesen 140 pont).
A középút nem könnyű
Az is rögtön látható viszont, hogy miért nincs jó PR-ja a középútnak. Hisz a 70% szabadság az 30% kötöttséget jelent, a 70% biztonság az 30% veszélyt. Ráadásul olyan 30% kötöttséget és olyan 30% veszélyt, amit ha akarnánk megszűntethetnenénk – csak nem akarjuk, mert az ár túl nagy lenne, ezért az a helyes, ha elviseljük.
Ezt persze mindig nehezen fogadják el azok, akiknek épp az a 30% fáj. És azok is nehezen viselik el, akik szimpatizálnak az érintettekkel. A középút ugyanis megkövetel egyfajta kőszívűséget.
Mert ha megengedjük a vizespalackokat, akkor jönni fognak majd a síró anyukák, akiknek a gyermeke meghalt abban a terrortámadásban, amit nem akadályoztunk meg. És amikor megkérdezik tőlünk, hogy meg tudtuk-e volna akadályozni, a válaszunk az, hogy igen, meg tudtuk volna. De nem akartuk, mert máshol, más téren túl nagy árat fizetett volna érte a társadalom. És ezért nem akartuk és nem is akarjuk megváltoztatni, noha tudatában vagyunk annak, hogy eme döntésünk miatt halt meg az ő gyermeke és hogy a jövőben is meg fog még halni néhány gyermek.
Vagy ha betiltjuk a vizespalackokat, akkor a másik irányból jön ugyanez: jönni fognak majd a felháborodott emberek, hogy idős beteg nagyapótól elvitték a reptéren a vizes palackját, és ő nem engedheti meg magának hogy a reptéri büfékben ötszörös áron vegyen magának ásványvizet. És miért kell őt megalázni és szomjaztatni és pofátlanul lehúzni? És ez esetben is az a helyzet, hogy tudtunk volna máshogy intézkedni, de nem akartunk. És annak ellenére tartjuk fenn döntésünket, hogy tudjuk, hogy ez a jövőben is hasonló megaláztatást, szomjúságot és pofátlan lehúzást fog okozni.
Ezért mondom tehát: pont azért nehéz a középúton maradni, amiért az a helyes út. A középút megköveteli, hogy ne legyen csőlátásunk, hanem a tágabb következményeket is felmérjük. Miután pedig a következményeket felmértük lássuk be, hogy mindegyik opciónak hátulütői is lesznek. Miután pedig látjuk, hogy mindegyik opciónak az előnyei mellett hátrányai is vannak, ezeket mérlegelve kell döntenünk. Miután pedig mérlegelve döntöttünk, emlékeznünk kell erre, akkor is amikor szembesülünk a választott opció hátrányaival. A hátrányokkal szembesülve pedig racionális döntésünk mellett kell kitartanunk.
Mint mondtam ez utóbbi megkövetel egyfajta kőszívűséget. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne meg a megfelelő helye és módja az empátiának. De ez a megfelelő hely a tágabb következmények felmérésénél van, nem pedig a visszacsatolás kiértékelésénél. Ehhez valódi, sokmindenre és mindenkire kiterjedő empátiára van itt szükség, nem pedig a média szenzációk által felpörgetett, szűken fókuszált, hisztérikus mélységekig átélt empátiára.
Ahhoz pedig, hogy döntésünk mellett kitartsunk akkor is, amikor szembesülünk a hátulütőkkel, megkövetel magabiztosságot is, önbizalmat abban, hogy (a lehetőségekhez mérten) jól döntöttünk. Ennek viszont nem szabad átcsapnia arroganciába. Mindig nyitottnak kell lenni arra, hogy kiderül, mégse jól döntöttünk. Azonban ennek megítéléséhez különösen nagy szükség van a hideg fejre és arra, hogy túllépjünk az érzelmi reakciókon és tömeghisztérián.
A középút és a racionális, józan mérlegelés régi szövetségesek.
No comments:
Post a Comment