Most, hogy az amerikaiak kivonultak Afganisztánból és a Talibán vllámgyorsan hódítja meg az ország nagy részét, egy kis időre a világ figyelme ismét Afganisztán felé fordult. És persze mennek körbe az írások és mémek arról, hogy Afganisztánba a hegyvidék, a kulcsfontosságú hágók, és a féktelen vad hegyvidéki törzsek kombinációja révén minden hódítónak beletörik a bicskája.
Az alábbiakban megosztok néhány gondolatot, hogy milyen kép is rajzolódik ki, ha félresöpörjük a mítoszokat.
Mítoszok és mesék az afgánok honvédő képességeiről
Kezdjük ott, hogy a történelem során ezt a térséget számtalanszor sikeresen meghódították. Az Óperzsa Birodalom az első, amiről írásos ismereteink vannak. Az ő terjeszkedésük messze túlhaladt mind északra mind keletre a mai Afganisztán térségén. Nagy Sándor is gond nélkül vette ezt, sőt északabbra még a Szogdok bevehetetlennek vitt szikla erődjét is meghódította és még feleséget is zsákmányolt onnan, Roxánát. Ezután északról a Kushán Birodalom hódította meg a térséget, majd nyugatról a Szaszanidák. Az iszlám seregek is könnyedén vették a térség meghódítását, a különféle türk népek, majd a mongolok és Timur Leng is.
Talán még fontosabb tisztázni, hogy az angol-afgán háborúk se úgy zajlottak, ahogy a mai „művelt” közvélemény gondolja.
Mindenki csak az 1841-es tragédiára szokott emlékezni, amikor is az afganisztáni brit csapatokból egyetlen egy hírvivő tért csupán haza, a többit lemészárolták vagy elfogták. A körülményekre már kevésbé – ez nem az afganisztánba küldött brit sereg volt, hanem csupán a győzelem után a brittek által pártfogolt sah megsegítésére hátrahagyott helyőrség, akik látván a sah bukását megállapodtak a felkelőkkel a szabad elvonulásról, majd azok megszegték a szavukat és rájuk támadtak, mikor épp a hóviharban próbáltak átjutni egy magas hegyi hágón, tél közepén.
Arra még kevésbé szoktak emlékezni, hogy a következő évben az angolok küldtek egy büntető expedíciót, akik szétrúgták az afgánok seggét, elfoglalták Kabult, kiszabadították a túszokat, és retorzióból felgyújtották a nagybazárt. Majd hazatértek, mivel az elmúlt évek során világos lett, hogy az orosz befolyás, ami miatt eredetileg beküldték csapataikat, egy nem létező mumus volt csupán, és egyébként is kormányváltásra került sor Londonban, akiknek más elképzelései voltak. Sőt, még az oroszokkal is épp békülőben volt a brit külügy.
Aztán közel négy évtizeddel később, amikor a térségben az orosz befolyás már jóval valóságosabb volt, akkor került sor a második brit-afgán háborúra. A britek magabiztosan megverték az afgánokat, elcsatoltak több tartományt (ezeket Afganisztán soha nem tudta visszaszerezni, ma is Pakisztán részét képezik), és protektorátussá tették az országot. Jogilag független ország maradt, ám külügyeit Britannia kezelte. Mindezért cserébe némi pénzügyi támogatást kapott a brittek által kinevezett emír.
Ez a berendezkedés nem csak a britteknek, de az oroszoknak is megfelelt. A két birodalom közt tökéletes buffer volt Afganisztán, ezért is csatolták hozzájuk a 350 km hosszú Wakhan hágót, hogy ne legyen Orosz-Brit közvetlen határ.
A harmadik brit-afgán háborúra 1919-ben került sor. Az afgán emír megtámadta a világháborúban kimerült britteket, hogy visszafoglalja a negyven évvel korábban elfoglalt területeket. Az angolok azonban ismételten megverték az afgánokat, megvédték a területeiket. A békekötés során ugyan az angolok lemondtak arról, hogy a jövőben is ők irányítsák az ország külügyeit, ám ekkor már amúgy is kevés érdekük függött ahhoz, hogy pénzt költsenek az afgán kliens-államra. Hisz Oroszországban ekkor már javában dúlt a vörös-fehér polgárháború, így Indiát már nem fenyegette az orosz terjeszkedés.
Mint látható tehát a britek mindhárom afganisztán elleni háborút katonailag megnyertek és mindhárom esetben a legfőbb stratégiai céljaikat meg is valósították (elsőben: ne legyen orosz befolyás alatt az afgán emír, a másodikban: területfoglalás és afganisztán protektorátussá tétele, a harmadikban: megtartani a kérdéses területeket). Úgy narrálni tehát a történelmet, hogy a briteknek beletört volna a bicskája Afganisztánba, eléggé abszurd – mégis legtöbben így szokták előadni ezt.
Mi akkor a valódi nehézség errefelé?
De ha puszta mese az, hogy Afganisztán mindig is a „hódítók végzete” lett volna, akkor miért is tört bele az elmúlt negyven év során mind a Szovjetúnió, mind USA bicskája ebbe a kis országba?
Először is azért, mert ez a világnak egy ritka sötét, elmaradott szeglete, és a britekkel ellentétben ez utóbbi két nagyhatalom azt tűzte ki célul, hogy saját világrendszerébe integrálná. Ez az elmaradottság egyébként egyébként nem csupán Afganisztánra, hanem egész Közép-ázsiára igaz volt a 19. században még.
Pedig megvolt ennek a térségnek a maga aranykora – az ókor végén és a kora-középkorban. Itt született meg a zoroasztriánus vallás, majd sokáig virágzott itt a hellenisztikus kultúra, fontos helyszíne ez a buddhizmus történetének, de az iszlám aranykornak is. A Selyemút nem csupán gazdagságot hozott, de számtalan technológiai és tudományos ismeret áramlott át Kínából arab közvetítéssel Európa felé.
De a Selyemút a X. században elkezdett hanyatlani – mivel eddigre az arab hajósok már magabiztosan hajóztak át az Indiáni Óceánon és az indonéz szorosokon át Kínáig. A Mongol birodalom adott még egy utolsó fellendülést a térségnek, hisz itt húzódott világbirodalmuk legfőbb ütőere. Ám ez is elmúlt, és ahogy a mongol birodalom gyorsan szétesett utódállamokra, azok végleg elbarikádozták ezt a térséget a civilizációs központoktól.
Abszurd a kontraszt: míg a középkor skolasztikus szerzetesei rongyosra olvasták a bukharai (mai Üzbegisztán) Ibn Sina (latin nevén Avicenna) kommentárjait Arisztotelészről, addig Vámbéry Árminnak kellett 1863-ban „felfedeznie” Bukharát. Egyébként a magyar orientalistáknak nagy szerepe volt a térség felfedezésében (Kőrösy Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Stein Aurél).
A térség tehát egyike az utolsó fehér foltoknak a világtérképen. Ekkoriban már csak Fekete-Afrika belseje, Polinézia és a sarkvidékek voltak felfedezetlenek. A nyugati civilizációtól való elzártság egyben mindennemű felvilágosodástól, haladástól és fejlődéstől való elzártságot is jelentett.
Ami itt a 19. században a felfedezőket várta, az még középkori mércével nézve is távol állt a progresszívtől. A számtalan türk törzsi nép és mongol eredetű uralkodó-osztály a törzsi és nemzettségi berendezkedés szerint élt. A poros oázis városokat uraló emírek néha nem többek, mint rabló-fejedelmek. Az orosz diplomácia fő elfoglaltsága a 19. század közepén az volt, hogy az üzbég rabszolga-piacokról kiváltsák azon oroszokat, akiket a kereskedőkaravánokon portyázó helyi erők raboltak el.
No és persze az itteni iszlám is erősen archaikus maradt. Itt nem volt Oszmán Birodalom, amely évszázadokon át folyamatosan reformálta önmagát, hogy tartani tudja a lépést a reneszánsz olasz kereskedővárosokkal, a fénykorukat élő Habsburgokkal, vagy Brit és Francia expanzióval.
Afganisztán a zárvány
A régió keleti vége, a Tarim-medence mindig is Kína szférájába tartozott, noha annak rendre a legfélreesőbb szeglete volt (fun fact: előbb éltek ott kínaiak, mint ujgurok). Nyugatabbra, Közép-Ázsia szívét, pedig az oroszok hódították meg a 19. század végén. A térséget a Szovjetúnió örökölte meg némi csatározásokat követően. Délen pedig száz éven át a britek kezén volt a mai Pakisztán térsége.
Persze ezek a régiók se mentesek a problémáktól. Az ujgurokat sújtó kínai átnevelő táborok nagy figyelemet kaptak a világsajtóban, az hogy mivel is provokálták ki, az már kevésbé: három évtizeden át tolták az iszlám terrorizmus teljes repertoárját, buszrobbantástól kezdve Al-Kaidán át talibános kiképzőtáborokig és Szíriában harcoló dzsihadistákig. De a poszt-szovjet köztársaságoknál se minden rózsás, a Fergana-völgy például rendre etnikai és vallási konfliktusok helyszíne. Pakisztánnak az Afganisztánnal határos vidékét pedig drogkereskedő törzsek és a helyi talibán uralja.
Mint mondtam az egész térség nagyon mélyről indult 150 éve, egyáltalán nem meglepő, hogy a félreeső vidékein a törzsiség és a militáns iszlám radikalizmus még erősen hat. De az is jól látszik, hogy azok a régiók, amik egy-egy nagyobb, civilizáltabb ország uralma alá kerültek, ott a modernizáció is sokat haladt előre.
Például amikor Üzbegisztában jártam meglepett, hogy ha nem lenne a sok sivatag, nem mondaná meg az ember, hogy nem valamelyik KGST országban jár. A földeket traktorok szántották, a városokban ismerős kockaházak álltak, a bér- és árszint pedig a magyar fele (ami ázsiában kifejezetten jónak számít. Vesd össze a turizmusáról és elektronikai gyárairól híres Thaifölddel, ahol a bérszint a magyar ötöde!).
Afganisztán azért ennyire elmaradott, mert ők a térség Bástya-elvtársa, akit még meghódítani se akart senki. A monarchia pedig, amely közel száz éven át uralta, nagyon konzervatív volt és csak nagyon kis lépéseket tett a modernizáció felé. Ez az ország gazdasági, társadalmi és kulturális szintjét is meghatározza.
Tudom, hogy a mai „poszt-kolonialista” világban ez nem hangzik túl szexin, de több ezer év történelme igazolja, hogy a civilizációs szint megemelésének a legjobb módja, ha egy civilizált birodalom meghódít egy területet. Ha még kolonistákat is telepítenek be, még nagyobb a siker esélye. Üzbegisztánnak is nagy lendületet adott, hogy amikor a nácik Moszkvát fenyegették, Tashkentet nézték ki a Szovjetúnió új fővárosának.
Én már tizenöt éve azon a véleményen vagyok, hogy az afganisztáni NATO misszió kudarcra van ítélve, mert nem úgy mentek volna oda, hogy „no, akkor mi legalább 50 évig itt leszünk, de lehet, hogy tovább”.
Nem akarásnak talibán lesz a vége
Mind a Szovjetúnió, mind a NATO, azért nem járt sikerrel Afganisztánban, mert nem volt meg bennük az akarat, az elhatározás, hogy meghódítják és integrálják ezt a régiót. Mindkettő csupán annyit akart, hogy egy általa kiválasztott, vele szövetséges afgán frakciót gyorsan hatalomra jutasson, és minél korábban magára hagyhassa. Mindkét esetben komoly gondok is voltak ezekkel a felkarolt helyi frakciókkal: az afgán kommunista mozgalom szokatlanul megosztott volt és rengeteg belső harcot is folytattak. A most elbukott, NATO által támogatott afgán kormány hibáiról pedig sok cikket lehet olvasni (a GDP 23%-át tette ki például az elsikkasztott kenőpénz).
Szeretik azt is mondani, hogy az Afganisztán elleni háború volt a Szovjetúnió Vietnámja. Ez nagyon erős túlzás. Tény, hogy rengeteg hasonlóság van a két eset közt (polgárháborúba belefolyó nagyhatalom, gerilla hadviselés, a nagyhatalom kudarca). Csakhogy a vietnámi háború csúcsán az USA 530,000 katonával volt bent Vietnámban, míg a szovjet-afgán háborúban a szovjetek a csúcson is csak éppen hogy átlépték a 100,000 katonát. Ez még annál is kevesebb, mint amennyi katonát a NATO Afganisztánba küldött (a csúcson kb. 150,000 fős volt a NATO jelenét). Vegyük ehhez hozzá, hogy a Vörös Hadseregről beszélünk, ami mindig is arról volt híres-hirhedt, hogy hatalmas embertömegekkel operál, míg a NATO a kevesebb katona, de azok nagyon jól és drágán felszerelve stratégiára épített. Ez azért megmutatja, hogy a Szovjetúnió azért nagyon félszívvel volt ám csak ott Afganisztánban.
Összegezvén az eddigieket: se Afganisztán tájának, se az afgán népnek nincs semmiféle szuperképessége, ami révén ők húde legyőzik a hódítókat. Nem is győztek le hódítókat. A helyzet inkább az, hogy ez a világnak egy igencsak sötét és elmaradott szeglete, és Afganisztán egy zárvány, amit senki nem akart meghódítani, betagolni – és ezáltal civilizálni. Ezért nehéz ott civilizációs fejlődést elérni, főleg ha a külső beavatkozó nagyhatalom arra fókuszál, hogy csak minél hamarabb kijöhessen Afganisztánból.
Az pedig, hogy Afganisztán önerőből kilépjen a középkorból, az egy hosszú, fájdalmas folyamat. Aminek valószínűleg az is előfeltétele, hogy a határ Pakisztáni oldalán is minőségi változások történjenek.
Hiba volt a dzsihadistákat felfuttatni
Legjobb esélye az ország megreformálására valószínűleg az afgán kommunistáknak lett volna, minden hibáik ellenére. Ők voltak az egyetlen olyan progresszív frakció, amely önerőből megszerezte az uralmat az ország egésze felett. Azonban a kommunista hatalom átvételre, annak túlkapásaira, majd a későbbi szovjet beavatkozásra, irgalmatlan dogpiling volt a reakció.
Pakisztán indította az ellenállást azzal, hogy felkarolta a kommunisták ellen harcoló mujahedineket (dzsihadistákat). Hamar meggyőzték a CIA-t és a briteket is, hogy támogassák a projektet. Emellett rengeteg pénzt kaptak a különféle arab államoktól, muszlim magánadományokból és effélékből.
Csak hogy érzékeljük az erőviszonyokat: a becslések szerint a Szovjetúnió 50 milliárd dollárnyit költött az afganisztáni háborújára tíz év alatt, miközben a mujahedinek több, mint 80 milliárd támogatást kaptak. De úgyszintén a kommunisták és szovjetek ellen harcolókat támogatta Irán, de még Kína is.
Hosszú távon viszont nagyon rossz ötlet volt hallgatni a pakisztániák azon ötletére, hogy pénzeljék a dzsihadistákat. Egyrészt ugye kiépültek szépen a pénzcsatornák, a csempészhálózatok, kiképző táborok és titkos hálózatok, amik révén az iszlám terrorizmus azóta is működik.
Tulajdonképpen az egész iszlám terrorizmust ez indította be. Természetesen a palesztin terrorista hálózat ekkor már régóta működött, ám az eddig szekuláris (gyakran marxista) ideológiát követett. Továbbá a Szovjetúnió feletti győzelem hatalmas presztízzsel ruházta fel a militáns és fundamentalista iszlámot.
Egyszóval azóta is mindenki ennek a húzásnak a következményeit nyögi.
A NATO kudarca
No és persze a mujahedinek győzelme jól megágyazott a későbbi amerikai vereségnek is. Miután egyszer már megverték a Szovjetúniót megvolt a bátorság és a történelmi precedens arra, hogy még egyszer sikerülhet. Mivel pedig az USA úgy ment oda, hogy szinte rögtön azt kezdték el nézni, mikor mehetnek már el innen, nem volt nehéz a talibánnak kitalálni, hogy egyszerűen csak a térképen kell maradniuk, néha robbantgatni kicsit meg gerilláskodni és az idő nekik kedvez.
Ráadásul a szomszédos országok közül egyedül Pakisztán volt a NATO szövetségese – az a Pakisztán, aki egyben a talibán legfőbb támogatója és patrónusa, ahol bármikor meghúzhatták magukat – „upszika”.
Azonban fontos hangsúlyozni, hogy a talibánnak ugyan politikai akarata, ideológiája és gazdag támogatói vannak, de túl nagy tömegbázisa az nincs. Úgyhogy mindez kevés lett volna a talibán és Pakisztán részéről, ha a NATO tudott volna találni magának egy olyan politikai erőt Afganisztánban, amely elkötelezett a modernizáció mellett, komoly társadalmi támogatottsága és megfelelő politikai kultúrája is van ahhoz, hogy ne egyszerűen az egyik hadúr törzsi/vallási frakciója legyen.
De hát ugyebár az egész probléma onnan indult, hogy az afgán társadalom még kevéssé hagyta maga mögött a középkort. Sokat elárul a helyzetről, hogy a NATO által patronált államot (amely most összeomlott) úgy hívták „Afganisztáni Iszlám Köztársaság”.
No comments:
Post a Comment