A nácik, mint hasonlat

Most a geek / politizálós körökben borzolja a kedélyeket Gina Carano kirúgásának az ügye. Megvan nekem is a határozott véleményem a dologról, de most nem arról akarok beszélni, hanem csak aktualitásként felhasználni egy érdekes és általánosabb kérdés felvetéséhez 

 

 Az utolsó tweetjében, ami miatt kirúgták, arról beszélt, hogy a kortárs amerikában a politikai nézetek közti gyűlölködés az pont olyasmi, mint amit a nácik szítottak, és ami előfeltétele volt annak, hogy az események eljussanak a koncentrációs táborokig. Magyarán a mai amerikai közhangulatot a két háború közti német közhangulatához hasonlította. Erről az érvelésről három dolgot jegyeznék meg:

1. Teljes mértékig nonszensz antiszemitizmussal vádolni. Nyilvánvaló, hogy a mondanivalója nem az volt, hogy most amerikában minden szuperjó, és a nácik is ilyenek voltak, tehát a nácik is szuperjók. Ugye ez esetben lennének jogosak a színésznő ellen felhozott vádak és a felháborodás. Nem, a hasonlatnak nyilván ellentétes a jelentése: a nácik nagyon rosszak, ami most van az hasonló a nácikhoz, tehát ami most van, az is nagyon rossz.

2. A hasonlatában azért van egy hiba: más dolog azért gyűlölni valakit, mert az zsidónak születik, és más dolog azért, mert ilyen vagy olyan politikai nézetet vall.

3. A hasonlat viszont egyáltalán nem újszerű. Az elmúlt 5-6 évben rengeteg, több száz, vagy talán több ezer publicisztika, esszé, tanulmány, előadás és efféle mű született, amely mind ugyanezt mondja: az amerikai aktuálpolitikát hasonlítja össze a nácikkal.

 A színésznő állítása tehát egy hasonlat a mai amerikai politikai klíma és a nácik közt. Ez a hasonlat jól bevált retorika mostanában, noha távolról sem tökéletes. Viszont semmi antiszemitizmus nincs benne.

 

 

Úgy kezdődött, hogy visszaütött

A történet pikantériája ott kezdődik, hogy a rengeteg iromány, amely ugyanezzel a hasonlattal élt, az mind az amerikai baloldaltól / demokratáktól származik, és ugyebár a kortárs republikánusokat hasonlítják a nácikhoz. Carano viszont republikánus, sőt, trumpista, tehát amikor ő mondja ugyanezt, akkor ő nyilván nem (legalábbis nem elsősorban) a republikánusok túlkapásait kritizálja vele. Szóval az antiszemitizmus vádjával pellengérre állítani őt ezért a hasonlatért, mikor csak visszapasszolta a labdát, az erősen hücpe kategória.

Aki nem ismeri a szót: hücpe ’álszentséggel elkövetett szélhámosság, amelyet pofátlanul követ el valaki, úgy, hogy csöppet sem törődik vele, hogy a tájékozottabak átlátnak rajta’, általában jogászkodós vagy politikai kontextusban használjuk.

Szóval először is, adva van egy általános közhangulat a baloldalon (vagy hogy is nevezzem azt, ami Amerikában van), amelyben folyton a nácikkal tekintik egyenlőnek a republikánusokat (bár a hasonlatok gyakran túlzóak). Mindez megszül egy olyan hozzáállást, hogy úgy is próbálják kezelni a republikánusokat, mint a nácikat (például demokratikus vita-kultúra helyett non-platforming elhallgattatással), és felkorbácsolja az indulatokat.

Emez indulatokon kiakadva egy republikánus színésznő pedig a baloldaliak gyülölködését hasonlítja a nácikhoz (ismét csak túlzó hasonlattal).

Majd erre válaszul azok, akik felháborodnak a színésznő kijelentésén (és a munkaadói) pedig eme kijelentését hasonlítják a nácikhoz (hisz antiszemitizmus vádjával cancel culture-özik) – a három közül ez a hasonlat amúgy a legerőltetetebb, legkifacsartabb.

 

Godwin törvénye

Vagyis az egész vita (legalábbis eme tweet vitája) akörül forog, hogy folyton azt vágjuk politikai vitákban egymás fejéhez, hogy „olyan vagy, mint a nácik!”, majd ezen a másik fél megsértődik, és közli hogy „az, hogy engem a nácikhoz hasonlítottál, az bizonyítja, hogy olyan vagy, mint a nácik!”, majd „az, hogy engem a nácikhoz hasonlítottál, arra hivatkozva, hogy én előtte a nácikhoz hasonlítottalak, az bizonyítja, hogy tényleg olyan vagy, mint a nácik!”

(És így tovább, mert azzal, hogy a Disney kirúgta a színésznőt, azzal a világ jobb oldali fele előtt bizonyította, hogy a Disney meg a woke culture az tényleg olyan, mint a nácik, hisz…)

Az emberben felmerül, hogy lehet, sokkal jobb lenne, ha senki nem hasonlítgatna senkit a nácikhoz, és akkor sokkal inkább kultúrált keretek közt lehetne tartani a politikai vitáinkat. És valóban, réges-régen, a huszadik században, még volt egy ilyen íratlan törvénye a politikai vitakultúrának.

Ugyebár még az internet hőskorában megszületett Godwin törvénye, amely egy memetikai megfigyelés, szándékosan vicces mód fizikai törvény nyelvezetén megfogalmazva:

„Ha egy online vita, függetlenül annak témájától és léptékétől, kellő ideig zajlik, akkor 1-hez konvergál annak a valószínűsége, hogy előkerül egy nácikhoz való hasonlítás”

Godwin törvényének gyakran emlegetett kiegészítése az, hogy a náci hasonlat pontján az értelmi vita véget ér, és aki a hasonlattal előrukkolt, az elvesztette az érvelést.

 Természetesen később Godwin is tisztázta, hogy létezik jogos hasonlat a nácikkal. A „törvény” célja nem az, hogy elhiteltelenítsen mindenkit, aki a nácikhoz akar hasonlítani bármit, hanem hogy az emberek elgondolkozzanak, mielőtt ezt teszik és csak akkor tegyék, ha tényleg érdemi okaik vannak erre és a hasonlat valóban megvilágító erejű a vitában.

A nácik mint a közös referencia pont

De vajon miért annyira nehéz megállni a nácikkal való összehasonlítgatást?

 Eme kérdésre a választ egészen meglepő mód én az ókori kínai filozófia tanulmányozása során találtam meg. Az ókori kínai filozófusok politikai nézetei szöges ellentétben álltak egymással, és ennek megfelelően rendkívül heves viták zajlottak a különféle irányzatok között. És nem meglepő mód a különféle történelmi személyek megítélésében is nagy eltérések voltak köztük.

Például a Só és Vas Vitában valaki azt mondta, hogy ne kövessük ezeket az intézkedéseket, mert a zsarnoki Első Császár is ezt csinálta és bele is bukott. Mire vitapartnerei felhördültek, hogy node hát az Első Császár az mekkora májer volt, és csupán az inkompetens fia miatt bukott el a birodalma. És így tovább.

 Viszont abban egyetértés volt köztük, hogy (a félig legendás) zsarnok Jie és Zhou Xin, azok rosszak voltak, míg az őket legyőző Tang és a bölcs Wen király pedig az erény etalonjai. Épp ezért, bármilyen politikai nézet mellett is érvelt egy filozófus, a számára szimpatikus elképzeléseket Tanghoz és Wenhez hasonlította, az ellenfelei nézeteit pedig Jiéhez és Zhouhoz.

Kivéve mondjuk Yang Zhut, aki a kínai filozófia trollolójaként azzal borzolta a kedélyeket, hogy Jie és Zhou dekadens hedonizmusát kezdte el magasztalni.

 

A nácik szerepe ugyanilyen a mi kultúránkban. Ők kvázi az egyetlen történelmi szereplők, akikkel kapcsolatban konszenzus van, hogy hogyan ítéljük meg őket (leszámítva néhány marginális neonácit). Senki más nincs, akinek a pozitív vagy negatív történelmi szerepéről konszenzust tudnánk kialakítani.

Nem könnyű ám a politikában érvelni. Matematikában léteznek levezetések is bizonyítások, ha x+1=2, akkor abból következik, hogy x=1, és q.e.d. Fizikában és kémiában léteznek megismételhető kísérletek. De társadalmi kérdésekben egyik sincs igazán. Ha valakinek van egy ötlete, mondjuk hogy tiltsuk be ezt meg azt, nem tudjuk matematikailag levezetni, hogy ebből most nagy boldogság, vagy nagy zsarnokság sül-e ki. És azt se tudjuk, hogy lefuttatunk száz kísérletet, és kistatisztikázzuk belőle, hogy mi várható.

Sokszor nincs más lehetőségünk, csupán az, hogy történelmi hasonlatokkal élünk, és azokkal érvelünk. Node egy hasonlaton alapuló érvel sok ponton megbukhat. És eme pontok közül az egyik az, hogy egyáltalán mi a véleménye a hasonlítás végpontjáról.

Képzeld el, hogy gyönyörűen levezeted, hogy Orbán egyik intézkedése miért pont olyan és miért vezet ugyanolyan eredményre, mint Horthyé, és elégedetten hátradőlsz, hogy megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal érveltél amellett, hogy Orbán intézkedése miért rossz, majd a végén közli a vitapartnerünk, hogy „ja, de hát Horthy az én nagy példaképem!”. És akkor állsz ott hogy oké, akkor a bunkón kívül maradt-e további retorikai eszköz a tarsolyodban?

Szóval a nácikkal való hasonlat erőssége az, hogy legalább a hasonlat végpontjának a megítélése garantált. (Vagy ha nem, mert a vitapartnerünk felvállalja, hogy neonáci, akkor lelkifurdalás nélkül lehet elővenni a bunkósbotot).

 Ezért annyira praktikus a nácikhoz való hasonlítgatás. És minél inkább elmélyül a kulturkampf hasadéka, annál gyakoribb lesz, mert annál kevesebb lesz bármi más közös pont, amire egy érvelést alapozni lehetne.

Ugyebár régebben több volt a közös pont. Például a 90es években általános konszenzus volt az illetően, hogy a művészet világának a politikától való szabadságát biztosítani kell, ez a szabad társadalom egyik feltétele. Ezért akkoriban egy érvelés működött, ha visszavezetted arra, hogy ez és az megsértené ezt a szabadságot. Ma már nem működik, mert ma már egyik fél sincs elkötelezve amellett, hogy biztosítani kellene a művészet szabadságát. Egyre kevesebb a közös konszenzusos pont, egyre inkább csak a nácikkal való hasonlítgatás marad.

 

Másrészt azért is egyre gyakoribb lesz, mert egyre távolodunk korban a náciktól. Kezdi elveszíteni a dolog fájdalmas realitását, és egyre inkább csupán kiabsztrahálódik, mint a megvalósult gonoszság ideája. Ahogy pedig absztrahálódik, úgy az élét is egyre jobban elveszti a dolog. A nácikhoz való hasonlítás egyre inkább pusztán annyit fog jelenteni, hogy „that’s bad, mkay?”.

 

Mindenki hasonlít a nácikra

Van egy egészen más oka is annak, hogy miért annyira gyakori a nácikhoz való hasonlítgatás. Azért, mert a nácik tényleg nagyon sok mindenre hasonlítanak. Ezt nem szívesen ismerjük be, pedig elég fontos lenne belátni.

A nácizmusról a standard kép az az, hogy az a nacionalizmusnak egy nagyon vad oldalhajtása, ami teljesen távol áll minden mástól (esetleg egyesek felvetik még a szocializmussal való kapcsolatát, ami az NSDAP pártnevében bennemaradt, de valójában mire megszerezték a hatalmat, már addigra rég kikoptak a szocialista felhangok).

Valójában viszont nem ez a helyzet. A nácizmus igazából a nyugati politikai irányzatoknak nem egy vadhajtása, hanem a középpontjában helyezkedik el, és igazából mindenhez elég közel áll.

 

Először is a nacionalizmusnak nem vadhajtása, hanem logikus végiggondolása. És nem csak az etnikai és a nemzeti kulturával kapcsolatos eszméknek a végiggondolása, hanem hatalomtechnikailag is. A nacionalizmus mindig is a hatalomnak a nemzeti kormány kezében való összpontosításáról szólt. Amit a nácik megvalósítani próbáltak, hogy a nemzet testét egy közös ritmusban lüktető, egy ütemben lépő erős organizmussá tegyék, az a 19. századi nacionalizmus eszméinek a megvalósítása.

Vagy nézzük a konzervativizmus. A nácizmus kultúrpolitikája és értékrendje a kispolgári konzervativizmuson alapul. A szavazóbázisukat is a középosztály jelentette, nem pedig a szegények (szemben azzal, ahogy azt sokan hiszik).

De ne feledkezzünk meg a romantikáról sem. Az egész középkorba való beleszerelmesedés, a küzdelem és a háború romantizálása, a felvilágosodás-ellenesség, a nemes vadember eszméje (ókori germán törzsek vs. dekadens magascivilizációk képében), ezek mind mind nagyon szerves kötelékek a romantika és a nácizmus között. És a romantika eme eszméi tovább élnek például a mai zöld-mozgalomban. Teljesen jogosan mutat rá például Pinker arra, hogy ahogy a sötétzöldek beszélnek az emberiségről, mint valamiféle kiírtást megérdemlő kártevőről, az teljesen megfelel a náci retorikának.

Aztán ott van a liberalizmus. A versenyzés fontossága, az u.n. „szociál-darwinizmus” az egy nagyon fontos közös pont a liberalizmus és a nácizmus között. Azt se felejtsük, hogy a free trade mozgalom elég késői fejlemény. A klasszikus liberalizmust sokkal inkább a kőkeményen protekcionalista gazdaságpolitika jellemezte, és a nemzetek közti verseny – bármilyen eszközökkel.

 A baloldallal való kapcsolat se elenyésző. Egyrészt ugyebár a hatalom-gyakorlás módszerében sok haosnlóság van a fasiszták és a bolsevikok közt. Továbbá Hitler deklarált célja az osztályharc lezárása volt, és hogy a náci államában egy osztály-különbségek nélküli társadalmat hozzon létre. Mussolini pedig echte úgy fogalmazta meg a fasizmus célját, hogy harmadik utat kell találni a kapitalizmus és a marxizmus között, amely elejét veszi a kapitalisták általi kizsákmányolásnak, annélkül, hogy proletárdiktatúrát építene.

Ezzel amúgy minden „harmadik utas” megoldás előfutára lett a duce. Konkrétan a mai etalonnak számító skandinávmádell jóléti-állam, a korporatív megoldásaival az echte az olasz fasizmus korporatív elképzeléseinek a megvalósítása. Konkrétan még a 30as években kezdett el kiépülni az északi államokban, és a komintern „szociál-fasizmusnak” címkézte fel.

 

Szóval a nácizmus pont, hogy nem vadhajtása a nyugati kultúrának, hanem egyfajta szintézise próbált meg lenni a saját maga idejében. Egyrészt minden irányzatból átvett valamit, amit az adott irányzat a mai napig pozitív értéknek tekint. Másrészt viszont mindenhonnan átvették a hibákat is. Irányítani akartak mindent, de közben a gyengéket ott akarták hagyni az árokparton. Egységbe akarták kovácsolni a társadalmat, de közben a másságot gyűlölték. Fejlett ipart és technológiát akartak, de közben megvetették a fejlődés eszméjét és a középkoron nosztalgiáztak.

 

Nem csoda hát, hogy annyira könnyű bárkit a nácikhoz hasonlítani. Mert szinte bárkivel van fontos és releváns közös pontjuk.