Filozófiai eszmefuttatás Ukrajna megtámadása kapcsán

 

Kétség kívül történelmi pillanatoknak vagyunk tanúi, és senki nem tudja megmondani, hogy pontosan mit is hoz majd a jövő. Nem tudni, hogy katonailag mi lesz a háború kimenetele, mennyire tudnak ellenállni az ukránok. Azt se tudni, hogy ha a nyílt csatákban meg is verik őket az oroszok, milyen lesz a közhangulat a megszállás ellen. Az se világos, hogy mit fog reagálni a nyugat, meddig megy el még Putyin, és az se, hogy mik lesznek a szankciók hatásai, mennyire gyengül meg Putyin uralma otthon.

Viszont önmagában a háború kitörése sok érdekes kérdést felvet, köztük egészen messzire vezető filozófiai kérdéseket is. Ezekről beszélnék most, mert miért ne gondolkozzunk el az efféléken, addig is, amíg a következő híradást várjuk a frontról.

 

1. Az oroszok nagyhatalmi törekvései

Két dolog kontrasztját szeretném itt kiemelni. Az első az az, hogy az oroszok tetteit a birodalmi törekvések határozzák meg.

Itt azt emelném ki, hogy NEM azért indították ezt a háborút, mert jaj szegény, kelet ukrajnában élő orosz társaik sorsa aggasztja őket. Nem azt mondom, hogy ne lenne a háborúval szimpatizáló orosz lakosságnak néhány százaléka, aki ezt gondolná a háború fő céljának. Hisz tudjuk jól, hogy az Oroszországot teljesen domináló, agymosó kormánypropaganda évek óta próbálja nácinak beállítani a kievi kormányt, amelyik elkergette korrupt és oroszbarát elnökét.

Orosz apollogéták megkérdezhetik most, hogy miért mondom, hogy nem ez motiválja az oroszokat? És erre nagyon egyszerű válaszom van: ők maguk mondták. Elég megnézni, hogy az elmúlt hónapokban milyen követeléseket hangoztattak az oroszok: NATO így, NATO úgy, Lengyelországban mi legyen, Magyarországon mi legyen, stb. Egyáltalán nem az ukrajnai kisebbségi törvény megváltoztatását követelték.

De még magában a hadüzeneti Putyin beszédben is döbbenetes volt, hogy nagyjából a hatodik oldalig kellett lapozni, mire szóba kerültek a szeparatisták. Az első oldalon még Ukrajna se szerepelt! Sok szempontból elég kínos is volt az a beszéd, egészen az volt az érzésem, mintha egy internetes bértroll írta volna, aki facebookon vitatkozik, nem pedig egy atomnagyhatalom elnöke, aki épp hadat üzen egy szomszéd országnak. Persze ha a cél ugyanaz, az uszító, ködösítő, zagyva propaganda, akkor nem meglepő, ha a produktum is hasonló.

No és elég megnézni a békefeltételeket, amiket bejelentettek. Szó sincs abban oroszok kisebbségi jogairól vagy effélékről. Ukrajna protektorátussá tétele volt ott abban megfogalmazva.

 

2. A birodalmi vágyak és pofonok

Az oroszoknak soha nem volt nemzetállama. Mire a nemzetállam fogalmát kitalálták az Újkorban, addigra ők már egy birodalmat kezdtek el építeni, és az elmúlt évszázadaikat a birodalomépítés – vagyis más népek meghódítása, leigázása, területük elvétele és kolonizációja foglalta le. Merthogy az orosz tevékenység Szibériában az pontosan afféle kolonizáció volt, mint ami Észak-Amerikában történt, noha nem volt köztük tenger.

Ez azt jelenti, hogy miközben az orosz embereknek nagyon rossz sorsa volt, mind a szegénység, az elmaradottság, mind pedig a zsarnoki hatalom miatt, addig azzal próbálták vígasztalni magukat, hogy node egy nagy birodalmuk van. Vagyis hogy sok más népet le tudtak igázni.

Mondjuk ki, ez egy eléggé rusnya emberi motiváció. De hát van ilyen sajnos, nem is ritka.

Szóval az oroszok évszázadokon át építették a birodalmukat, lépésről haladva, kemény munkával és véres háborúkkal. Aztán a Szovjetúnió felbomlásával egy csapásra mintegy háromszáz év terjeszkedését elvesztették. Világos, hogy a birodalmi lélektan számára ez egy hatalmas trauma. 

Főleg, hogy nagyon furcsán történt mindez. Ugyebár szabadulni akartak a szocializmustól, meg Gorbacsovtól, aki a szovjet elnök volt, úgyhogy Jelcinék kitalálták, hogy akkor a három legnagyobb tag-köztársaság, az Orosz, az Ukrán és a Belorussz, kivállik a Szuból. Orosz szempontból nézve tehát a manőver lényege a rendszerváltás volt, és ennek csupán „furcsa jogi mellékhatása” volt, hogy a birodalmi terület negyedét, lakosságának pedig a felét „elvesztették”.

 

3. Évszázados küzdelem az orosz imperializmus ellen

Valójában azonban nem pusztán „furcsa jogi mellékhatás” volt az, hogy a birodalom elvesztette a leigázott területek nagy részét.

Mint ahogy az se merő véletlen volt, hogy a Szovjetúnió egyáltalán tagköztársaságokból állt, amik mentén szét tudott esni. Putyin előszeretettel hangoztatja, hogy Lenin legnagyobb (néha úgy fogalmaz, hogy egyetlen!) hibájának azt tartja, hogy föderatív szabadságot adott a birodalom népeinek. Node Lenin azért adott, mert azok már akkor, azt követelték. A kommunisták azért tudták megnyerni a polgárháborút, annak ellenére, hogy az egész világ a fehéreket támogatta, mert a cári oroszország népeinek két legfőbb panasza a szegénység és a kisebbségek elnyomása volt, és mindkettőre gyógyírt ígértek: a kommunizmust, és a tagköztársaságok autonómiáját.

Azt se felejtsük el, hogy mire Jelcinék megtették eme lépésüket, már javában tomboltak a függetlenségi mozgalmak szerte a Szovjetúnióban. A baltikum és a kaukázus indította a sort 86-ban, de mindenfelé elterjedt. A 90-ben tartott szabad választásokon több helyütt helyi erők kerültek hatalomra és elkezdték jogilag is kikezdeni a föderációt – a balti tagköztársaságok ekkor már deklarálták is függetlenségüket. Gorbacsov is azon volt, hogy egy jóval lazább föderációba szervezze át a Szovjetúniót.

(És akiknek nem nyerték el függetlenségüket a föderáció szétesése okán, mint például a csecsenek, azok elkeseredetten küzdöttek is érte utána is).

Tehát az a konfliktus, amiről a mostani háború is szól, hogy az orosz birodalom népei szabadulni szeretnének Moszkva uralma alól, több mint egy évszázada zajlik már, és a térség egyik központi konfliktusa. Az viszont tény, hogy Jelcin „Oroszország kilép a Birodalomból” húzása úgy rendezte át kolosszális mértékben az erőviszonyokat ebben a kérdésben, hogy az látszólag másról szólt, ráadásul egy titkos megállapodás keretében, bármiféle társadalmi egyeztetés nélkül történet mindez.

A mostani háborúban az oroszok motivációja az, hogy részint visszacsinálják ezt a területvesztést. Tehát a térség három évszázados nagy mumusa, az orosz imperializmus tért vissza. 

 

Többek között ezért se lehet komolyan venni azt, amit a putyini propaganda el akar hitetni velünk, hogy ennek a háborúnak bármiféle védekező aspektusa lenne.

 

4. Érdekszféra és reálpolitika

Teljesen komolytalan az az orosz propaganda-szöveg, hogy a NATO bővítés az ő biztonságukat veszélyeztetné. Oroszország atom-nagyhatalom. Az ő biztonságukat az bőségesen szavatolja.

Azt is fontos kimondani, hogy ugyan kétség kívül létezik amerikai imperializmus, de a kelet-európai NATO bővítés az nem az. Itt szó sincs népek alávetéséről (aminek a vádja még a valóban problémás amerikai közel-kelet politika esetén is kétes). Kelet-európa népei pont azért tolonganak a NATO-ba, mert abban látják egyetlen védelmet azzal szemben, hogy az oroszok újra leigázzák őket.

A NATO bővítés tehát egyáltalán nem fenyegeti az oroszok BIZTONSÁGÁT. Amit fenyeget az az oroszok HATALMA. Hatalma pontosan arra, amit Belorussziában csináltak, Kazahsztánban épp csinálnak, és amit Ukrajnában akarnak. Az, hogy tetszés szerint beavatkozzanak a belügyeibe, eldöntsék ki legyen ott hatalmon, és hogy az milyen politikát folytasson. Ezt kétség kívül fenyegeti, korlátozza az, ha ezek az országok a Nato-tagjai és így nem tudja őket Putyin kedvére lerohanni, nem küldhet katonákat egy-egy megbukó zseb-diktátor megsegítésére.

És hogy mire is használja ezt a hatalmat az orosz vezetés? A pejoratív értelemben értett realpolitikára. Vagyis arra a politikára, amikor a politika kizárólagos célja a hatalom, magunk számára annak megszerzése, másoknak pedig megfosztása attól.

Putyinnak semmiféle pozitív célja sincs ebben a háborúban. Nem akar ő semmiféle jót tenni semmiféle ukrajnában élő akárkicsodáknak. De még csak saját népének sem. Őt itt az motiválja, hogy az ukrán állam minél gyengébb, tehetetlenebb, kiszolgáltatottabb legyen, egy megcsonkolt roncs, akivel aztán kedvére tehet bármit. Illetve ezzel párhuzamosan, hogy a NATO minél gyengébb, megosztottabb, népszerűtlenebb legyen.

Az oroszok motivációja tehát kettős: egyrészt a birodalmi gőg utáni irredenta vágy motiválja őket, másrészt pedig a nettó negatív végkimenetelű hatalmi játszmákat játszák. Érdemes tehát kimondani, hogy az oroszok motivációja ebben a történetben beteges és gonosz.

(Megjegyzem, hogy nem annyira ritka ez a birodalmak történelmében, csak rég láttunk ennyire testközelből effélét, és a történelem poros lapjain kicsit romantikusabban hat ugyanez)

 

5. A nemzetközi diplomácia és hadviselés játékszabályai

A történet másik oldala, hogy míg az oroszok motivációi rendkívül aljasak, addig cselekedeteik a nemzetközi normáknak sajnos megfelelnek. Mármint, ha a normát nem abban az értelemben értjük, hogy mit mondunk, mi lenne a helyes, hanem úgy, hogy hogy is viselkedünk ténylegesen.

Nem véletlenül emlegette Putyin a beszédében a Szerbia elleni NATO agressziót illetve Irak amerikai általi lerohanását. Ezek nagyon súlyos precedensek, amikkel USA egy új normát állított fel.

Ráadásul ez az új norma sajnos nagyon is könnyedén ráillik az Orosz-Ukrán háborúra. Elég sok a párhuzam a Koszovó-Szerb-NATO és a szeparatisták-ukránok-oroszok közt. Nem véletlen, hogy Putyin éppúgy arra hivatkozva indított háborút, mint anno a Nato, hogy egy népírtást kell megállítania, amit szeparatista területek ellen készül elkövetni az anyaország. Pont az ilyenek miatt vagyok azon a véleményen, immár húsz éve, hogy Szerbia megtámadása egy borzasztó rossz precedens volt.

De említsünk meg egy fontos különbséget is. Nem véletlenül fejtegettem fent hosszasan azt, hogy a mostani háborúban az oroszok motivációban csak sokadlagos szempontot jelentik az ukrajnai orosz kisebbségek helyzete, és hogy az oroszokat alapvetően rossz, gonosz szándékok vezérlik itt. A NATOnak a Szerbia elleni támadásáról viszont az ellenkezője mondható el – a legfőbb szándék ott valóban a koszovói albánok érdekvédelme volt.

 

6. Jószándék és a szabálykövetés dilemmája

És ezzel eljutottunk az igazán érdekes filozófiai problémáig. A jó és a törvényes közti különbséghez. D&D-sek számára otthonos terepen fogunk mozogni 😊

Nyilvánvaló, hogy mindenekelőtt jót akarunk. A szabályok legfeljebb eszközök tudnak lenni ehhez, tehát a törvényesség az alárendeltje a jóságnak. 

Adja magát kiindulópontnak tehát az, hogy az, hogy egy adott helyzetben mi a helyes, azt úgy tudjuk eldönteni, hogy megvizsgáljuk, mi vezet jóra, és mi rosszra. Ez egy nagyon csábítónak tűnő alapelv, de hibás.

A probléma az, hogy adott, konkrét helyzetben, nagyon nehéz elfogulatlannak lenni. És ez az elfogultság az emberek morális iránytűjében nem csupán apró, néhány foknyi eltérés, ami legfeljebb néhány határesetben billentené át a döntésüket. Egyáltalán nem. Ez a morális elfogultság könnyedén 90-180 fokos eltéréseket is okozhat.

Gondoljatok csak bele, hogy hány millió ember volt, értelmes, lelkiismeretes ember, akik komoly őszinte mérlegelés után arra jutottak, hogy amit Hitler, vagy Lenin vagy Sztálin tenni készül, az jó, az helyes, és támogatják. Hé, Lenin kapcsán még mindig bőségesen lehet találni, akik a mai napig azt vallják, hogy összességében jó volt, amit tett.

Vagy nézzetek csak rá a mostani kulturkampfra. Nézzetek rá twitterre (na jó, ne, a 21. század legfontosabb szabálya: ne nézz twittert).

Az ember képessége arra, hogy a legnonszenszebb dolgok helyességéről győzze meg magát igazán rendkívüli. És soha nem lehetsz biztos abban, hogy te magad nem tartozol-e ezek közé az önámítók közé.

Nagyon nagy szerepet játszik benne az elfogultság, a korábbi álláspontok. No meg az is, hogy ezek az ügyek legtöbbször nagyon komplexek és sok bennük az „ő visszaütött”. Az „ő visszaütött” megítélése pedig nagyban múlik azon, hogy morálisan hogyan értékeled az előzményt.

• Mert persze, ha egy ember megüt egy másik embert, az rossz.
• De ha egy ember megüt egy másik embert, mert az el akarja lopni az utolsó filléréből vett kenyeret, amit éhező kislányának visz haza, az viszont nem csak hogy nem rossz, de példamutató és hősies.
• Node ha ez valójában hazugság, és igazából a kenyér a másiké volt, ő vitte volna éhező kislányának, csak az előbbi elvette tőle, majd amikor megpróbálta visszalopni, még meg is verte, akkor a verekedő embert még annál is gonoszabbnak kell tekintenünk, mintha csak úgy provokáció nélkül verekedett volna.

Na most a legtöbb politikai konfliktus pontosan ilyen, csak az a vekni kenyér tipikusan hatodszor cserél épp gazdát, osztán döntsd el objektíven, hogy ki a történet hőse és ki a gonosztevője. Az orosz-ukrán és a szerb-albán konfliktus pontosan ilyen.

Az ókori és középkori történelem során a nemzetközi viszonyok márpedig így működtek. Szabályok nélkül, mindenki saját maga morális iránytűje alapján döntötte el, kivel kezd háborút és milyen okból, avagy ürügyből (közvélekedéssel ellenétben az öncélú agresszió már akkoriban is problémásnak számított).

Magyarán mindenki tette amit jónak látott (a szóvicc szándékos és a mondanivalóm fontos része).

Aztán mindez kulminálódott a vallásháborúkban. Ahol aztán végképp mindenki a morális iránytűjére hivatkozott, hogy hát nem hagyhatjuk, hogy egy gonosz uralkodó miatt sok százezer alattvalójának a halhatatlan lelke elkárhozzon a pokol tüzére. Úgyhogy Európa lángokban állt, és kínhalál és tömeggyilkosságok mindennaposak voltak. Szigorúan csak a jóság nevében és céljából. A Harmincéves háborúban például a német területek lakosságának a 30% elpusztult. Ezzel szemben a két világháborúban összesen csak a lakosság 12% halt meg.

Nem véletlen, hogy a vallásháborúkat lezáró Westfalliai béke volt az, ami a nemzetközi viszonyokat megszabó szabályokat bevezette.

7. A szabálykövetés fontossága

És ez nem csupán a nemzetközi viszonyokra igaz. A Felvilágásodás egyik kulcsfontosságú felismerése pontosan az volt, hogy a jóra való közvetlen törekvés az könnyedén tragédiához vezethet. Ez afféle taoista belátás, minél inkább törekszel valamikre, annál inkább az ellentettje lesz az eredménye. A jóra való közvetlen törekvés végsősoron mindig a might-makes-righthoz vezet el, ezért hát ahelyett a szabályok lefektetése és azok betartása az, ami sokkal jobban bevált.

Ennek két oka van. Egyrészt, sokkal könnyebb (bár egyáltalán nem triviális!) megítélni egy konkrét helyzetben, hogy ki tartja be a szabályokat, mintsem azt, hogy ki a jó. Másrészt, sokkal könnyebb konkrétumtól függetlenül meghozni a szabályokat, mintsem eldönteni, hogy egy konkrét helyzetben mi a helyes.

Vagyis egyetlen, ámde rendkívül nehéz feladatot – a konkrét helyzetről eldönteni, hogy mi is itt a jó – azt két különálló, ámde külön-külön jóval egyszerűbb feladatra bontjuk így szét. Ez amúgy nem más, mint az absztarkció elve, ami a görög filozófia óta jól működő stratégia.

A nemzetközi viszonyoknak persze külön rákfenéje, hogy jóval kevésbé került sor valóban absztrakt törvényhozásra itt. A nemzetközi közösség szabályai sajnos túlságosan összefonódtak konkrét történelmi helyzetekkel, amikor kodifikálták őket. Például mindenki számára nyilvánvaló, hogy az ENSZ BT állandó tagok vétó-joga nagymértékben aláássa az ENSZ egész küldetését. De hát a világháború nyertesei diktálták a szabályokat és maguknak akartak kedvezni.

A szabályokra hagyatkozás tehát nagy áldás ahhoz képest, amikor mindenki pusztán saját maga morális iránytűjére hagyatkozva döntötte el, mit is tehet, mikor és ki ellen milyen eszközökkel is léphet fel.

Viszont azt tudni kell, hogy ennek kezdettől fogva volt egy bizonyos ára. Az, hogy a szabályok soha nem lesznek tökéletesen fedésben azzal, ami a jó és a rossz. Várhatóan lesz olyan helyzet, amikor szabálytalan lesz megtenni azt, amit morálisan kellene. És lesz olyan helyzet is, amikor szabályos valami, ami morálisan elítélendő.

Ráadásul aljas emberek erre még törekedhetnek is, hogy a szabályokon belül maradva gonoszkodjanak, kijátszák a rendszert. Ez különösen dühítő, és ezért mindig jelen van a csábítás, hogy a szabályokat felrúgva visszatérjünk a korábbi állapothoz, amikor is mindenki azt csinálja, amit ő épp a konkrét adott helyzetben helyesnek lát. Ez történt Koszovóban és Irakban.

Ezzel persze kiengedik a szellemet a palackból, és nehéz oda visszagyömöszölni.

 

8. Az Arany Középút és annak megtalálása

 A helyzetet még tovább bonyolítja, hogy a szabálykövetést se lehet vakon, a végsőkig követni. Mivel a szabályokat emberek alkotják, ráadásul a világ is folyamatosan változik, időről időre eljön az a pont, amikor tényleg arra van szükség, hogy az addigi szabályokat felrúgják egy nemes ügy érdekében.

No persze mindenki nagyon könnyen meggyőzi magát arról, hogy az ő nemes ügye az pont az az ügy, aminek érdekében helyes felrúgni a szabályokat.

Szóval (nem meglepő mód) erre a dilemmára se lehet algoritmikus megoldást adni. Az se igaz, hogy mindig be kell tartani a szabályokat.

Mi a megoldás? Nos, az nincs. Morális dilemmák kapcsán soha sincs olyan recept ami algoritmikusan garantálná a helyes megoldást. Viszont jó stratégiák vannak. És az egyik legjobb stratégia, amit valaha is olvastam morális dilemmákra az Arisztotelész Nikomakhoszi Etikájában található.

A Filozófus azt mondja, hogy legtöbb kérdésben a helyes út középúton található két véglett között. Azonban azt se lehet egyszerűen megoldani, hogy pontosan hol is van a legjobb egyensúly a két véglett között. Mindenki mást fog mondani a megfelelő középútnak és az valószínűleg el fog térni a valódi, objektív optimumtól. De nem véletlenszerűen, hanem az adott ember saját hajlamai szerint. Ha tehát van önismereted, és tudod, melyik irányban vagy elfogult, akkor a saját morális iránytűdet a másik irányba kell eltekerned, hogy megtaláld az arany középutat.

Tehát azok, akik számára nagyon fontos a jó cél, azok hajlamosak túlbecsülni a jóra törekvést, és alábecsülni a szabálykövetés fontosságát. Nekik, ha tényleg a helyes utat akarják megtalálni, kevesebb jóságra és több törvényességre kell törekedniük.

Akik számára pedig a szabályok betartása a legfontosabb, azoknak a fordítottját célszerű tenniük – többet engedni a szabálykövetésből a jó cél érdekében, mintsem saját ízlésük azt javasolná.

 

9. Az USA rossz precedensei

Márpedig a nyugati civilizáció az elmúlt harminc évben egyre inkább arrafelé ment el, hogy a jó cél érdekében szentesítette a szabályok felrúgását. Ez nem csak a háborúknál látható, hanem például az Arab Tavasznál is, ahol a nyugat legsztároltabb progresszív elnöke, Obama, lazán beborította tucatnyi ország legitim kormányát, időnként hadüzenet nélkül bombázva szuverén államokat, és a többség még dilemmát se látott ebben. No és persze ugyanez a „cél szentesíti a szabályok felrúgását” mentalitás jellemzi a jelenlegi kulturkampfot is. 

Úgyhogy eléggé az látszik, hogy a nyugatnak jó lenne áthangolnia a saját maga morális iránytűjét, és nagyobb hangsúlyt fektetni a játékszabályok betartására.

Persze nem mondhatunk semmi biztosat arról, hogy vajon egy alternatív történelemben, ahol a nyugat önmérsékletet tanúsított volna Szerbiával vagy Irakkal szemben, ott vajon Putyin is lemondott volna-e a háborúról.

De az elég egyértelmű, hogy az, hogy a Hidegháborút követően USA több állam ellen megengedte magának az ilyen-olyan okra hivatkozva az agressziót, az folyamatosan növelte a kockázatát annak, hogy előbb-utóbb más nagyhatalmak is megengedik maguknak.

Ráadásul egyre több és több mindent engedett meg magának a Nyugat az elmúlt 25 évben.

• Koszovónál egy régóta zajló, csúnya etnikai konfliktusba nyúlt bele és végeredményül háború révén leszakított egy területet Szerbiáról, amit később független államként el is ismert.
• Aztán Afganisztánban terroristák támogatása miatt megdöntötte a helyi kormányt, támaszkodván az az ellen még harcoló ellenállásra.
• Aztán Irak esetében már hamisított casus belli és megtámadott egy országot abból a célból, hogy megbuktassa annak a kormányát – amit az ENSZ akkori elnöke az ENSZ Alapokmányának a megsértésének nyilvánított.
• És végül ott volt a Szír polgárháborúról, amibe a Nyugat hosszú éveken át úgy nyúlt bele (Obama alatt!), hogy az ő proxyjának már esélye se volt nyerni, de pont annyira beavatkoztak rendre (bombázással, fegyverekkel, kiképzőtisztekkel), nehogy Asszad egyesítse az országát és lezárja végre a véres polgárháborút. A Nyugat meg úgy volt vele, hogy ha én már nem nyerhetek, akkor még néhány évig senki se – és aktívan hozzájárultak ahhoz, hogy a korunk legszörnyűbb humanitáriánus katasztrófája még szörnyűbb legyen. És mégis miért? Mert megszállottjai lettek annak, hogy a saját maga morális szemüvegén át nézve Asszadot a történet főgonoszának tekintették.

Ez azért is ijesztő, mert most Putyin „csak” (!) annyit csinál, amit az USA 23 éve megengedett magának, és a világ nagy része (teljesen jogosan) a szívéhez kapva hördült fel. De ha megnézzük, mit is engedett meg magának a Nyugat azóta, akkor még jobban aggódnunk kell.

Mi van, ha pár év múlva Kína megjátszik egy iraki háború fajta lépést? Vagyis egy vélt vagy valós sérelem alapján odamegy egy nagyjából véletlenszerűen kiválasztott közepesebb országhoz és teljes haderejével megtámadja, hogy megdöntse a kormányát és államformáját?

Mondjuk képzeljük el, hogy 2030-ban nagy balhé tör ki Hong Kongban, a városban egy szakadár frakció kerül uralomra és kikiálltják a függetlenségüket. Kína körbezárja a várost és épp tanakodik azon, hogy hogyan is verje le ezt a lázadást. És eközben valami random országban, mondjuk Peruban (most csak ráböktem egyre a térképen) épp egy Trudeau féle fiatal hipster miniszterelnök van, aki némi belpolitikai szavazatot remélve kitalálja, hogy ő elismeri eme szakadár Hong Kongot független államnak. Peking meg úgy dönt, hogy teljes erőből lerohanja Perut, pont mint ahogy az USA+UK lerohanta Irakot. Mit csinálunk akkor?

Kína is atomhatalom és ENSZ BT tag. Nagyon kockázatos lenne a NATO-nak közvetlenül háborúba keverednie vele. És Kína ellen még gazdasági szankciókat is jóval kevésbé tudna a Nyugat kivetni.

 

 10. A háborúskodás elleni fellépés - nem csak a kisökör esetében

Az, hogy Putyin megtámadta Ukrajnát nagyon élesen felvetette annak a rémképét, hogy milyen is volt az 1945 előtti világ, amikor az erős országok bármikor megtámadhatták a gyengébbeket, ha épp úgy volt kedvük megoldani egy politikai konfliktust.

És ez minden éppeszű embert meg kell, hogy ijesszen. Épp ezért reménykednünk kell abban, hogy az oroszok számára ez egy kudarc legyen. Ha le is győzik most Ukrajnát, akkor a szankciók és a politikai izoláltság révén ne tudja fenntartani hosszú távon ezt a helyzetet.

De azt is jól az eszünkbe kellene vésnünk, hogy nekünk se szabad a háború eszközéhez nyúlni csak azért, mert az tűnik a könnyebb útnak egy politikai konfliktus megoldására.