A kereszténységről 2 - Vérfürdő és vakhűség az ókori Palesztínában

Az előző posztban mutattam egy példát (amikor Jahve az egyiptomi csecsemőket kiírtja) arra, hogy a kereszténység, mint etikai tan, borzalmas. Ezután kifejtettem, hogy a viszonyunk a kereszténységgel hasonló a császár új ruhájához: mindenki látja, hogy a császár meztelen, de mégis mindenki úgy tesz, mintha látná a ruháját, mert mindenki benyalta a csalóknak azt a dumáját, hogy csak a méltatlanok és az ostobák nem látják a ruhát.
Beszéljünk még kicsit a császár „szőrös tökéről”, amit mindannyian látunk, de sokan azt hazudják, hogy egy szép ruhát látnak helyette. Beszéljünk még a keresztény tanok nyilvánvalóan borzalmas elemeiről.

A Kánaán kiírtása

 Az exodus történet elejéről, a tíz csapásról már beszéltünk. De a történet vége is hasonlóképp borzalmas: kánaán népeinek kiírtása. Jahve parancsba adja a zsidóknak, hogy kánaánban minden legyőzött népet az utolsó csecsemőig írtsanak ki. Ezek olyan népek, akik semmit sem ártottak egyébként a zsidóknak, azután költöztek be ide, hogy a zsidók maguktól elmentek Józseffel Egyiptomba.
Egy nagykönyv szerinti náci élettér projektről van itt szó. A zsidók meg akarják szerezni a vidéket, csakmert, úgyhogy a lakóit kiírtják. Erre Jahve bíztatja őket és az egészet a biblia mint dícséretes és pozitív történet állítja be. Sőt a Biblia szerint az egész ötletet Jahve dobta be, nem is a zsidók kérték!
Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy az Exodus annak a megideologizálása, hogy miért a zsidó törzsek jogos jussa az egész kánaán. Meg persze a jahve papság hatalmának megideologizálása. Ami nem érthető, az az, hogy ma miért nem kezeljük ezt a könyvet úgy, ahogy bármilyen más népirtást dicsőítő és náci ideológiát terjesztő könyvet?

*

Amúgy az egész exodus történetnek van egy teljesen logikus íve. Először is Jahve mesterségesen létrehoz egy konfliktust a fáraóval (“Isten megkeményíté a fáraó szívét”), aminek az apropóján fitogtathatja hatalmát és a tíz csapás keretében kiírtja az egyiptomi csecsemőket, szigorúan etnikai alapon. Ez volt a termékbemutató.
Ezután odatolja a zsidók orra elé a szerződést, tele apróbetűssel, mondván hogy ha tetszett a termékbemutató és szeretnének még többet, akkor itt írják alá. Ezek a mózesi törvények, amik közül a tízparancsolat van kiemelve külön. Ezen a zsidók hosszan vacilálnak (vagy negyven évig), időnként a céges jogászaik időnként kibúvókat keresnek, de végül is elfogadják.
A történet harmadik felvonásában pedig megkapják a szerződésben megrendelt szolgáltatást: Jahve sikerre viszi őket a népírtásban, pont, ahogy azt megígérte.

A tízparancsolat ebben a kontextusban hozza be a Biblia: mint egy követelmény az ártatlan kánaáni népek sikeres kiírtásához. Jahve és újra és újra így tálalja a dolgot. Mi több, az egész népírtósdi ötletét ő vetette fel a zsidóknak és nem fordítva.
Ez azért erősen beárnyékolja a tízparancsolat etikai értékét.

Ábráhám vakhűsége

Egy másik nagyon elszomorító történet a Bibliában az Ábráhám története. Isten szól neki, hogy öld meg gyermeked, ő pedig zokszó, habozás és tiltakozás nélkül képes lenne ezt megtenni. Noha nyilvánvaló, hogy ez egy gonosz dolog, mi több, ez egy öncélú kegyetlenkedés Isten részéről, aki még hangsúlyozza is, hogy “öld meg gyermeked, akit szeretsz”.
Az, hogy parancsra tettél egy gonoszságot, az nem mentség. Ezt nagyon jól tudjuk. A Biblia viszont ezt dicsőíti. A vak engedelmességet egy nyilvánvalóan gonosz, öncélú kegyetlenkedés esetében. Ábráhám hajlandó lett volna ezt megtenni és EZÉRT jutalmazza meg az Isten. Ez az egész történet “erkölcsi tanulsága”. Bár pontosabb lenne azt mondani, hogy a történet erkölcstelen tanulsága.

*

Ismét hangsúlyozni szeretném, hogy nem egy obskurus részletecskéről van szó. Hanem Ábráhámról (angolosan hangsúlyozva: Áb-kibaszott-ráhámról). Ezeket a vallásokat nem véletlenül hívják ábráhámita vallásoknak. Ez a legfontosabb történet mind közül. A mondanivalója pedig: vak engedelmesség, a nyilvánvalóan gonoszságra felszólító parancs esetén is.
Igazán elkeserítő és felháborító.

Azért hívjuk magyarul ószövetségnek a Biblia első felét, mert Ábráhámnak és Istennek ekkor kötött szövetsége a lényege az egésznek. És az újszövetség, amit Jézus köt az egész emberiséggel, az is ennek az ószövetségnek a kiterjesztése. Mohammed célja az iszlám megalkotásakor az volt, hogy visszaállítsa az ábráhámi monoteizmus eredeti, tiszta formáját, amitől szerinte a zsidók és a keresztények eltértek. Mi több, maga az iszlám szó alávetést jelent, Isten akaratának való alávetést.

Szóval szomorú, de tényleg jó okkal hívjuk ezeket a vallásokat ábráhámita vallásoknak. Ábráhám vak engedelmessége az alappontja ezeknek és minden erkölcsi tanításuk ezen a pilléren alapszik: azon, hogy a nyilvánvalóan gonosz parancsnak is az a helyes, ha engedelmeskedsz.
Katasztrófális.
És a történelemkönyveink be is számolnak sorra ezekról a katasztrófákról, amit a gonoszságnak való vak engedelmesség kultusza eredményezett.

Ábráhám története még Jézus keresztre feszítésénél is fontosabb. Mert a megváltás egy absztrakt dolog. Lehet hogy megmondja, hogy mire számítsanak a keresztények haláluk után, meg az elvont célt, hogy mire gondoljanak. De annak, hogy itt, ezen a világon, konkrétan hogyan is éljék az életüket, annak a sarokpontja még a kereszténységben is Ábráhám és az istennek való engedelmesség.

*

És tisztázzuk: van alternatíva. És az ókorban is volt alternatíva. Ne higgyük azt, hogy csak 1945 után merült fel az emberekben, hogy a gonosz parancsok hűséges végrehajtása az talán nem annyira fasza dolog.

Elég megnézni a konfucianizmust. Ironikus, hogy a nyugati emberek imádják azzal áltatni maguknak, hogy a nyugati civilizáció mennyire individualista és szabadságpárti, míg a keleti kultúrák szolgalelkűek és vakhűségre nevelnek, miközben az ellenkezdője az igaz.

A konfucianizmus központi témája éppen az, hogy a tisztviselő legfontosabb feladata a feljebbvalóinak a kritizálása, ha azok rossz útra tévednek. A konfuciánusok tanai pont arról szólnak, hogy ahhoz, ami a helyes, akkor is ragaszkodni kell, amikor a feljebbvalók már nem azt követik és hogy az embernek kultiválnia kell etikai érzékét és azt kritikusan használni. Ez a gondolat mindvégig központi témája marad a konfucianizmusnak. A konfucianizmus minden rezdülésében arra törekszik, hogy gerinccel rendelkező, az etikáért a feljebbvalóival konfliktusokat is vállaló hivatalnokat neveljen, a vakon engedelmeskedő talpnyalókkal szemben.

Még a híres-hirhedt japán öngyilkossági mániának is ez az (egyik) ideológiai oka. Ugyanis míg a kínaiak (akik mindig is praktikusak voltak) a feljebbvalóknak beterjesztett kritikát tartották a megoldásnak, addig a japán értékrendbe már nem fért bele ez a konfliktus. Ezért a japán konfucianizmusban ha valaki olyan parancsot kap, amivel etikailag nem ért egyet, akkor öngyilkossággal kell tiltakoznia, ezzel ébresztve rá főnökét, hogy nem helyes, amit akar. Vegyük észre, hogy még a szamuráj erkölcs se fogadja el a gonosz parancs engedelmes végrehajtását!

*

A főnöke parancsára tulajdon fiát feláldozó sztori Kínában is megvan amúgy. Qi Huan Gong 齊桓公 (vagyis Qi fejedelme, Huan, i.e. 771-476 közt uralkodott) az első volt az Öt Hegemón közül, akik a Tavasz és Ősz korában fejedelemségek szövetségi rendszerét vezették. Volt neki egy talpnyaló szakácsa, Yi Ya 易牙. A fáma szerint a fejedelem megjegyezte, hogy “már minden húst megkóstoltam a földön, kivéve az emberhúst”. Yi Ya, hogy urának a kegyében járjon, saját fiát ölte meg, főzte meg és tálalta fel.

Itt jegyezném meg, hogy a kannibalizmus érdekes mód nem tabu a kínai kultúrában. Konfuciuszt például a fáma szerint egyik tanítványa saját combjából kivágott hússal etette, amikor nagyon éheztek. Szóval nem a kannibalizmus a probléma itt. 

Hanem az, hogy azért ölte meg saját fiát, hogy urának a kegyében járjon. Pont, mint Ábráhám.

Yi Ya és egy másik talpnyaló, Shu Diao (aki saját magát kasztráltatta azért, hogy a fejedelem eunuchja lehessen) fogalommá váltak: a gonosz, erkölcstelen, minden gaztettre képes talpnyaló fogalmává.

Amit a kínai kultúrkör a legaljasabb gonoszság példájának tekint, azt tekinti a zsidó-kereszt-muzulmán értékrend minden erkölcs legfőbb példaképének. Azonban 1945 után egyszerűen egyetlen európai ember se tépelődhet azon, hogy kinek is van igaza ebben a kérdésben.