Szuperhősök kontra fantasy

Because I am Batman! 
  - meme 

Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet [=irodalom] a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el. Az általános az, ahogy egy bizonyos ember bizonyos meghatározott módon beszél vagy cselekszik, a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint, s erre az általánosra törekszik a költészet, bár egyéni neveket gondol ki [...] 
[...]ezeket az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek. Így a csodálatos is jobban hat, mint ha magától vagy véletlenül történnék, mert a véletlenek közül is azok a legcsodálatosabbak, amelyek mintegy célzatosan következtek be, mint például amikor Mitüsz szobra Argoszban rázuhant a gyilkosra, mikor a szobrot nézegette. Az ilyen események nem úgy tűnnek fel, mintha merő véletlenből történtek volna, s az ilyen történetek szükségszerűen szebbek is lesznek.
  - Arisztotelész, Poétika, IX. fejezet


"Who could have done this thing, I wonder?"
"Arya of House Stark." She watched his eyes, his mouth, the muscles of his jaw.
"That girl? I thought she had left Braavos. Who are you?"
"No one."
"You lie."
  - George R.R. Martin: A Feast for Crows.



Minap egy szuperhős rajongó barátom (akivel sokat szoktam vitatkozni a fantasyról) azt találta mondani, hogy igazából minden fantasy történet szuperhős történet. Ezt illetően nekem erős ellenérzésem volt, viszont érdemes végigvenni, hogy miért is.

A Schiffer botrány

Who controls the past, controls the future
Who controls the present, controls the past
- George Orwell, 1984

Nem akartam ennyire aktuálpolitikai irányba elvinni a blogomat, de egyszerűen annyi zseniálisan illusztrálják az általános problémákat az aktuális események (Schiffer András – Kálmán Olga riport + a legutóbbi poszt kapcsán elindult beszélgetések + szerte az országban a népnemzeti-urbánus ellentétre reflektáló posztok), hogy megéri kicsit kivesézni őket.

A múltjövő megérkezett - választási eredmények alapján

Elvadult tájon gázolok:
 Õs, buja földön dudva, muhar. 
Ezt a vad mezõt ismerem, 
Ez a magyar Ugar. 

Lehajlok a szent humuszig: 
E szûzi földön valami rág. 
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág? 
 - Ady Endre, A magyar Ugaron


Lezajlottak a választások, az eredmények szinte senkit sem leptek meg, a jelenlegi helyzet teljesen világos, sőt segítségével jobban megérthetjük múltunkat is, mert hogy épp ismételjük, ebből pedig a jövőre is következtethetünk. Kicsit olyanok vagyunk, mint a görög tragédiák hősei, akik épp azáltal teljesítik be a jóslatot, hogy megpróbálják elkerülni.

 A fidesz több mint nyolcszázezer szavazót vesztett (majdnem szavazóinak harmadát!), ami jó hírnek tűnik. A nagy kérdés, hogy ha továbbra is ilyen szinten kormányoznak, folytatódik-e ez a trend. Az is kiderült, hogy a megmaradt fideszes szavazótábor egy abszolúte fegyelmezett, jól mozgósítható szavazótömb, de valószínűleg egyre nagyobb részük nem őszintén lelkes már.

A politikai cinizmus játszmája

"Szóismétlés hazugnak nevezni egy politikust"
 - szólás

"Mi választottuk őket, minket képviselnek! Ááááá!"
 - Belga, Képviselő Boogie


A nemzeti játszma után beszéljünk egy másik játszmáról, azután kevésbé provokatív témakra térek majd rá. A politikai cinizmusnak sok árnyalata és válfaja van, ilyesmikre gondolok, mint például ez a gondolatmenet:

• A politikusok manipulatívak, (kicsit erősebb, de népszerű verzió szerint minden politikus hazudik) 
• Az emberek naivitását, hiszékenységét és lelkesedését használják ki. 
• Ezért az okos ember ne bízzon bennük, ne higgyen nekik és ne lelkesedjen semmiért.

Nemzeti játszma?

A játszmák elméletét a hagyományos pszichológiai gyakorlat kapcsán fejlesztették ki, vagyis a „miért üvöltözik velem a feleségem esténként?” típusú magánéleti, személyközi interakciókra. Szerintem azonban a közéleti problémák megértésében is hasznos tud lenni. A magyar közgondolkodás, főleg a nemzetinek nevezett, meglátásom szerint egy igen masszív játszmával teszi tönkre az országot, immáron száz vagy talán százötven éve.

Szélsőjobb balról előz? Nope

Tőke és Fazismus jegyesek, 
Minden külön értesítés helyett.
   - József Attila: Farsangi Lakodalom

A polgári termelési és érintkezési viszonyok, a polgári tulajdonviszonyok, a modern polgári társadalom, amely oly hatalmas termelési és érintkezési eszközöket varázsolt elő, ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett földalatti hatalmaknak.
   - Marx – Engels: Kommunista Kiáltvány

 Múlt héten egy facebookos beszélgetés során vitáztunk arról egyik ismerősömmel, hogy vajon az antikapitalizmus (konkrétan a bankározás) mennyiben azonos, vezet hozzá, vagy marad külön az antiszemitizmustól. Múlt hónapban pedig egyik ismerősöm falán magyarázta lelkesen egy jobbikos, hogy ők nem szélsőségesek hanem radikálisok (szerinte ez azt jelenti, hogy nem őrültek, csak hajlandóak drasztikus megoldásokat is kipróbálni), és hogy minden tettük célja a szegények sorsának javítása (persze ez abszurd, épp akkoriban koszorúzták a horthy szobrát, de erről a témáról majd máskor). Aztán egy hete olvastam Krausz Tamás remek írását arról, hogy a fasizmus (beleértve puhább verzióit, mint a horthyzmus), hogy táplálkozik a kapitalizmus veszteseinek érzéseiből és hogy végső soron becsapja őket, mert a nemzetközi oligarchiát hazaira cseréli le.

Mindezek eszembe juttatták azt a sokat hangoztatott nézetet, hogy a szélsőjobb igazából átfordul a szélsőbalba (hisz Hitler pártja is nemzetszocialista párt volt).

Miért játszmázunk?

Miért iszom? Hogy felejtsek

Mit akarok elfelejteni? Azt, hogy szégyellem magam.

Miért szégyellem magam? Mert iszom.

    –Antoine de Saint-Exupéry: Kis Herceg.

Two roads diverged in a wood, and I –

I took the one less traveled by,

And that has made all the difference

    – Robert Frost: The Road Not Taken

Az előző posztomban arról írtam, amikor az emberek meg akarják találni a jó megoldást egy helyzetre. Most beszéljünk arról, amikor nem is ezt akarják: az emberi játszmákról.

Ezt a fogalmat Eric Berne tette közismerté Emberi Játszmák (Games People Play: The Psychology of Human Relationships) könyvében. Nem kell feltétlenül egyetérteni az általa használt ego osztályozással (szülői-én, stb), tranzakció analízissel, se pedig a játszmák konkrét tipologizálásával. Ami az igazán ütős a könyvében az maga a felismerés, hogy az emberek játszmákat játszanak, jól begyakorolt forgatókönyv szerint, ahol az önálló lépések látszólag normálisak, de valójában hátsó célokat szolgálnak, az egész játszma eredménye pedig legtöbbször kontraproduktív.