A Versailles-i Béke

“Who controls the past controls the future. Who controls the present controls the past.”
– George Orwell, 1984

Nem véletlenül ez a mondat az egyik leghíresebb idézet az 1984-ből. A történelemről való hiedelmeink meghatározzák politikai viselkedésünket. Egyrészt meghatározza azt, hogy milyen politikákat tartunk sikeresnek és kívánatosnak illetve sikertelennek és kerülendőnek, de ennél többről is van szó: meghatározza, hogy egyáltalán milyen célokat tartunk kívánatosnak és miket nem, sőt, még azt is, hogy egyáltalán milyen problémákról gondolkodunk.
Minél többet ismerek meg a történelemről, annál több „közismert történelmi tényről” tudom meg, hogy valótlan és hogy a történelemről alkotott felfogásaink mennyire torzak. Aggasztó az, hogy a mai embereknek (és most a műveltnek számító, magukat valamelyest tájékozottnak tekintőkre gondolok) döbbenetesen sok történelmi tévhit van a fejében és még több félreértelmezés.
A jó hír Orwellhez képest az, hogy az internet korában nehéz uralni a jelent olyan módon, ahogy az ő anti-utópiájában leírta. A rossz hír az, hogy a történelem-hamisításokat legritkább esetben követi el egy fentről indított összeesküvés: ezek legtöbbször a társadalom kollektív önámításaiból, kollektív neurotikus gondolkodásából származnak. Sőt, gyakran még ennyi se kell hozzá, elég csupán némi intellektuális lustaság.

„Practical men who believe themselves to be quite exempt from any intellectual influence, are usually the slaves of some defunct economist.”
 – John Mayard Keynes
Mondta Keynes a közgazdaság-elmélet és a politika kapcsolatára. Ezt azonban át is lehetne fogalmazni, legtöbb ember, aki apolitikusnak és objektívnek hiszi történelmi ismereteit, valójában ötven évvel korábbi, rég megcáfolt történészek és propagandisták befolyása alatt áll.

Mindenesetre egy valamit lehet tenni a tévhiedelmek ellen: elmondani szépen, érvekkel alátámasztva, hogy miért tévesek. Türelmesen, újra meg újra. Legtöbbekről le fog pattanni, mert senki nem szereti megváltoztatni nézeteit, főleg akkor nem ha azok jóval kényelmesebbek és egyszerűbbek, mint a valóság. De mindig lesznek páran, akik odafigyelnek, akik elgondolkoznak, akik ha csak kicsit is, de revideálják nézeteiket. Ezért most egy olyan cikk sorozatot kezdek el, amely különféle történelmi tévhiedelmeket szembesít a valósággal.

Első témánknak pedig a versaillesi békét választottam. A híres-hírdhedt békét, amely Németország és a nyugati Szövetséges Hatalmak közt zárta le az Első Világháborút. Ez az újkori történelem egyik csomópontja: nem csak az első világháború lezárása és a másodikhoz a színpad felállítója, de egyben az imperializmus korszakának is az egyik végpontja.
A versaillesi béke tehát érdekes és fontos történelmi esemény, ami ideálissá teszi az én cikkeim számára az a megítélésében a 180 fokos eltérés a „művelt köztudat” és a szakirodalom közt.

A köztudatban rendkívül negatív kép él róla. A népszerű narratíva nagyjából így szól: ez a béke a franciák igazságtalan bosszúvágyáról és irreális követeléseiről szólt. Állandó jelzője a „megalázó” szó lett, rendszeresen mint „megalázó békefeltételek” beszélnek róla. Rendkívül elhibázottnak szokták tekinteni. Gyakran mondják, hogy „megalázó” feltételei megalapozták a német revansizmust és nagyban hozzájárultak Hitlerék hatalomra jutásához. Azzal is vádolják, hogy a pénzügyi követelések csődbe döntötték Németországot és ezzel is hozzájárultak Hitlerék hatalomra jutásához. Közismert még Foch marsal prófétikus megállapítása: „Ez nem egy béke, ez egy húsz éves fegyverszünet”.

Csakhogy Foch marsal Francia volt és ezt a híres mondását épp fordítva értette, mint ahogy mostanában idézni szokták. Szerinte ez a béke túlságosan enyhe volt Németországra nézve, nem húzza ki a német agresszió méregfogát és ezért csupán fegyverszünet.
Valóban, a mai történészek, legyenek akár németek, angolok vagy franciák, abban mind egyetértenek, hogy ez egy rendkívül korrekt, tisztességes és racionális békeszerződés volt. Sőt, vannak, akik Foch marsalnak adnak igazat, mely szerint a béke abban hibázott, hogy túl enyhe volt a legyőzött németekkel szemben: fel kellett volna darabolni Németországot, csakis úgy lehetett volna megelőzni a következő nagy háborút.

Szingularitás frász(t)

Beszéljünk kicsit az AIról (mesterséges intelligencia, angolul artificial intelligence, innen a rövidítés), és a mostanában oly divatos Szingularitás paráról.

Science fictionöktől kezdve az újságok tech rovatán át a business analisteken át sokfelé lehet olvasni a közelgő szingularitásról. Szerintem átgondolatlan doomsday várás ez az egész.

Nullával nem lehet osztani...


A szingularitás eredeti megfogalmazása
A szingularitás eredeti (von Neumannra visszavezethető) felvetése a következő volt:
1. ha sikerül egy szuperintelligens AI-t készíteni, ami egy teljes hard AI, tehát motivációi meg minden effélék megvannak,
2. ez az AI akárcsak az emberek motivált lesz arra, hogy készítsen egy magánál is okosabb gépet.
3. ez lehetséges
Valószínűleg sikerülni fog neki, hisz az embernek is sikerült.
mivel okosabb, ezért gyorsabban fog sikerülni.
a szuper-szuper AI létrejön, aki úgyszintén motivált és képes lesz arra, hogy csináljunk egy szuper-szuper-szuper-AI-t és a ciklus ismétlődik.
Ezek az ultraszuper AI-k pedig majd olyan mértékben képesek feltalálni új dolgokat és fejleszteni a technológiát, hogy a technológia fejlődése szinte végtelenre gyorsul és az ember számára teljesen megérthetetlen, felfoghatatlan és kiszámíthatatlan lesz.
Na ezt nevezzük szingularitásnak.

Az igazság alábecsüléséről

Az előző blogomban azt fejtettem ki, hogy a modern értékrend alábecsüli a hazugság kártékonyságát és rosszaságát. Most arról fogok beszélni, hogy viszont az igazság erejét és hatékonyságát is alábecsüljük.

Gyakran gondoljuk azt, hogy az igazmondás áldozatot követel tőlünk. Az igazmondással kapcsolatos dilemmáinkban úgy érezzük, hogy az igazmondással ellenségeket szerzünk, magunkra haragítunk embereket, vagy gyengítjük saját érvelésünk meggyőzőerejét (például ha egy tény beismerése arra kényszerítene, hogy érvelésemet jóval komplexebben fejtsem ki, amiről úgy gondolom, hogy az egyszerű hallgatóság szemében már kevésbé lesz meggyőző) vagy valami efféle módon hátrányba kerülünk.

Azt szögezzük le, hogy az életben rengeteg helyzet van, amikor fel se merül, hogy hátrány lenne az igazmondás, és ilyenkor fel se merül bennünk, hogy hazudjunk. Etikai dilemmák ott merülnek egyáltalán fel, ahol nyomást érzünk a normával szemben.

Szóval az igazmondást és az igazságot gyakran nehézkesnek érezzük, hátrányosnak, főleg emberi konfliktusok illetve meggyőzési szituációkban. Arra azonban ritkán gondolunk, hogy milyen ereje is van az igazságnak, főleg épp ezekben a szituációkban.

A hazugság alábecsüléséről

Kultúrtörténeti kuriózum: a hazugság volt az első gonoszság.

Tudniillik a gonoszság koncepciója relative kései fejlemény, legjobb tudomásom szerint a perzsa vallásosságban jelent meg, valahol az aveszta és a zoroasztriánizmus környékén, vagyis az i.e. 10-6. század közti időszakban. Természetesen az etikai vétség koncepciója korábban is létezett. Azonban a legtöbb régi vallás a világot a rend (kozmosz) és a káosz konfliktusában látta. Az etikai szabályok csupán egy szegletét jelentették a világrend szabályainak. Ezek megszegése természetesen vétségnek számított, de nem létezett a gonoszság és a jóság metafizikai koncepciója.

A perzsa vallás újításai közé tartozott az, hogy ezt átértelmezte. A világ történelmét két, együtt megszülető erő, a jóság és a gonoszság harcaként látták. Egyébként maga az a megközelítés, hogy a világnak története van, és hogy az egy harc, amiben az embereknek oldalt kell választaniuk, talán még fontosabb újításnak számított. Ezt a felfogást a kereszténység is perzsa gyökereiből vette át, a judaizmustól ez idegen.

Ez egy rendkívül érdekes téma, ami megérdemel majd egy külön blog posztot. Most azonban annyit akartam csak mondani, hogy a perzsa vallásban jelent meg először a jóság és a gonoszság koncepciója. A gonoszság ereje Ahriman (Angra Mainyu) volt, alatta pedig a gonosz Dévek voltak, akik közül a legelső (egyes verziókban teremtőjük) Drug, a Hazugság.

A gonoszság fogalma legelőször tehát a perzsa vallásban született meg, számukra pedig a hazugság volt a legfőbb gonoszság. Ezért hát ez az első a gonoszság kultúrtörténetében.

“[A perzsa ifjakat] csupán három dologra tanították: lovagolni, íjászkodni és igazat mondani”

- Hérodotosz, Görög-Perzsa Háborúk, I, 136

Feloldódó nemzetállamok

Vallonok jobbra, Flamandok balra!
Hát a Belgák merre menjenek? – Kérdezte Kohn bácsi.
   -vicc

Pár százalékon múlott csak a mostani skót népszavazás arról, felbontsák-e az úniót Nagy Britanniával. Mivel azonban a skótok közismerten egy külön „nemzet”, akik ráadásul a populáris kultúra szerint mindig is rosszban voltak az angolokkal, ez egy könnyen megemészthető ténynek tűnik.

Sőt, innen Magyarországról nézve majdnem az a furcsa, hogy miért szavaztak ennyien a maradásra, hisz az egész magyar identitás azokra az emberekre és mozgalmakra épül, akik a magyar-osztrák perszonáluniót fel akarták bontani. De Skócia esete nem egyedülálló. A belgáknál még úgyszintén el lehet mondani, hogy ők mindig is két elkülönült etnikum voltak, szétvállási törekvéseik érthetőek. Mint a viccben ugyebár. Azt viszont már jóval furcsább megemészteni, hogy konkrétan három felé akarnak vállni (flamand részre, vallon részre és brüsszeli részre). Aztán ott vannak a katalánok. Ha két éve megkérdeztem volna egy átlag embert, hogy milyen etnikumú emberek laknak Barcelónában, 99%-uk spanyolt mondott volna. Ha épp aznap nem olvasnak hírt a katalán függetlenségről, valószínűleg még ma is 90% spanyolt mondana.

És akkor mi van az olasz Északi Ligával? Érettségi tételként tanuljuk az olasz nemzeti egységet, hogy milyen hősiesen küzdöttek Itália egyesítéséért az északiak, osztán most meg kalap, kabát?

Felmerül az emberben a kérdés: mi a fene ütött mindenkibe?

De a jobb kérdés inkább az: mi a fene ütött mindenkibe a 19. században?

A történelem kitalált szereplői: az országok

Egyik kedvenc játékom az Europa Universalis 3. Ez egy történelem-szimulációs stratégiai játék, amelyben a XV-XIX. századot lehet a világ tetszőleges országával végigjátszani. Kereskedelem, háborúk, diplomácia, infrastruktúra fejlesztés, felfedezések kora, gyarmatosítás, a történelem szinte minden aspektusát magába foglalja a játék. Az egyik zseniális ötlete az u.n. sliderek voltak: az adott ország kultúráját, társadalmát és szokásait jellemző mutatók. Mennyire tengerész népek vagy mennyire szárazföldiek, mennyire offenzív vagy defenzív a berendezkedésük, mennyire arisztokratikus vagy plutokratikus a társadalom, mennyire szabadgondolkodók vagy mennyire bigottan vallásosak.

A játék eredeti verziója erősen a Whigh történelemszemlélet szerint készült: minél inkább követted a valódi történelemben Nyugat-Európában lezajló változásokat és minél inkább magad mögött hagytad a középkorra jellemző társadalmi értékeket, annál jobban jártál. Azonban néhány verzió múlva átdolgozták az egész rendszert. Alapvetően játék-tervezési szempont motiválta őket: a jó játékban a játékos értelmes döntéseket hozhat. Ne legyen egyértelműen nyerő stratégia.

Ekkortól kezdve a sliderek mindkét iránya valamire jó volt. Volt előnye bigott társadalmat fenntartani, volt előnye a plutokráciának, volt előnye a merkantilizmusnak, stb. Helyzettől függött, melyik volt előnyösebb számodra. Egyetlen kivétel az ország centralizációját jellemző slider volt. Azt megtartották egyértleműen jó-rossz megkülönböztetésnek. Centralizáció nagy táp, a decentralizáció hátrány.

Miért? És miért tűnt ez annyira természetesnek?

A nacionalizmus két fajtája

Beszéljünk kicsit a hüvelygomb... a nacionalizmusról. Körbenézve körülöttünk elég fontosnak tűnik. Az egyik legnagyobb baj “a” nacionalizmussal, hogy tévedés “a” nacionalizmusról beszélni.

Ugyanis valójában kétféle nacionalizmus van, amely két, igencsak eltérő ideológia. Mindkettő újkori találmány, és nem segít a káoszban, hogy szinte senki se próbálta meg külön nevet adni a kettőnek. Nevezzük el tehát az egyiket nyugati-típusú hazafiságnak (patriotizmus), a másikat pedig keleti nacionalizmusnak. A közhiedelemmel ellentétben ez a kettő valójában jóval több ponton szöges ellentéte, helyenként ellensége egymásnak, mint amennyiben hasonlítanak.