Az alacsony intenzitású hadakozásról

Se háború, se béke

Az idei év világpolitikája erős felütéssel indult: Szolejmáni kilövésével. A világ egy jó része értetlenül áll a helyzet előtt. És most nem úgy értem, hogy azt gondolják „ez mekkora hülyeség volt” értelemben értetlenül (bár sokan vélik így, jól érvelni már kevesebben tudnának e mellett) , hanem hogy tényleg nem képesek értelmezni a világképük keretein belül az efféle eseményeket.

Pedig mostanában egyre gyakoribbak, például Szolejmáni kilövése is csupán része egy ideje már zajló ütésváltásnak, ami során például Irán megtámadta Szaud-Arábia két fő olajfinomítóját, ami az ország olajteremelésének a fele, a világ olajtermelésének az 5%-a ment át.

Ezek a lépések egyszerűen sokak számára értelmezhetetlenek. A háborúról és békéről úgy gondolkozunk, hogy ez egy igen-nem kérdés. Most vagy háborúban van két ország, vagy béke van köztük. Háborúban márpedig nem áll egymással Irán, USA és Szaud-Arábia, békében pedig hogy lehet az, hogy lövöldöznek egymásra?

(És nem, ne akarjuk ráhúzni a terrorizmust se ezekre, mert nem megfélemlítés itt a cél, hanem az ellenfél tényleges, mozgósítható erőforrásainak a gyengítése).

Szóval a dolog értelmezhetetlennek tűnik. És ha nem tudjuk mi a fene ez, akkor azt se tudjuk megmondani, hogy mi a helyes válasz rá. El kell ítélni? Melyik felet és melyik lépésnél? Mi elfogadható válaszlépés ilyenkor és mi nem az?

Ha egy ország megtámad egy másikat, akkor elég világos, hogy mit tekintünk elfogadható válaszlépésként, és arra is elég jól kialakult nemzetközi jogi gyakorlat van, hogy harmadik felek milyen opciók közül választhatnak.

Node az jóval kevésbé világos, hogy efféle helyzetekkel mit kezdjünk.

Természetesen a megértés nem szükséges a világban léthez, de még csak a véleményformáláshoz sem. Úgyhogy persze adja magát a triviális opció: aki eddig utálta Trumpot, az szerint ez egy elfogadhatatlan, felháborító és felelőtlen cselekedet volt, aki pedig eddig is kedvelte, a szerint egy jogos és időszerű reakció az irániak egyre merészebb provokációira, és eltávolítottak egy embert, aki évtizedek óta számtalan bűntettet követett el és szervezett meg.

Régi-új jelenség

Valójában azért nem annyira nehéz megérteni mi is történik itt: ókor- és középkorral foglalkozó történészek számára nagyon is ismerős lehet az efféle incidensekből, attrocitásókból viszálykodás (feuding). Hívhatjuk akár alacsony-intenzitású háborúnak vagy langyos háborúnak is, ha úgy jobban tetszik.
Hisz nem forró háború, nincs bevetve a teljes haderő, de azért nem is hidegháború, hisz ténylegesen fegyverekkel egymást (is) lövik a résztvevő felek.

A lényeg az, hogy valójában ez egy nagyon régi, és elterjedt módja a konfliktusok megvívásának. Az Újkorban azonban ez nem annyira jellemző, épp ezért nem illik bele a háborúról és a békéről vallott felfogásunkba.

Én úgy gyanítom, hogy az újkorban nem azért ment ez ki a divatból, mert a felvilágosodás során az emberiség mélyen magába nézett volna, és rájöttek, hogy szigorú logikai distinkciónak kell lennie a háború és a béke között és így jobb belátásra térve felhagytak az efféle nem-igazából-háború-de-nem-is-béke viszálykodásokkal.

Sokkal inkább az lehet az oka, hogy nem érte meg, már nem működött. A háborúra nem véletlenül mondják, hogy nem más, mint a diplomáciai folytatása fegyverekkel – és ugyanez igaz az efféle viszálykodásra is.

A középkorban még hatásos módszer volt, hogy teszemazt Holland grófja lerohanta Ütrecht püspökét, és az az életéért cserébe átruházott rá néhány várost és birtokot. Vagy hogy a Billung hercegek mentek feldúlni Hamburg-Bréma érsekének a falvait, összeomlott Adalbert érsek gazdasági bázisa, és képtelen volt feladni azt a politikai törekvését, hogy begyűrje maga alá vazalusnak Szászország összes világi nemesét (miközben mind a hercegnek, mind az érseknek volt erődje Hamburg városában, ami végvárként szolgált a pogány szlávokkal szembeni elkeseredett harcban).

Ugyanez az újkori Európában már nem működött. Ha valaki tíz katonával átment a szomszéd országba, akkor a helyi csendőrség elég volt arra, hogy tarkón csapja. Eljutott oda a hadászat technológiai-logisztikai-társadalmi fejlődése, hogy a fegyveres erőszak már csak akkor volt hatásosan bevethető eszköz, ha teljes erőből használta egy-egy nemzet.
Az se véletlen, hogy pont ekkoriban álltak össze a korábban jóval kisebb középkori államok és birtokok néhány nagy nemzetállammá.

Egyébként azt, hogy mennyire nem ideológiai, hanem pragmatikus hadászati okokból hagytunk fel az efféle alacsony-intenzitású viszálykodással, az is mutatja, hogy a gyarmatokon azért az Újkorban is zajlottak efféle összezörrenések – ott még kedvezőek voltak a hadakozás technológiai-logisztikai-társadalmi körülményei.

A régmúlt visszatér

A lényeg az, hogy Európában jópár évszázada kiment a divatból az efféle viszálykodás, és épp ezért a modern világképünkben ennek nincs is igazán helye. A háborút és a békét igen-nem kérdésnek tekintjük. Pont ezért tudunk annyira nehezen mit kezdeni a viszálykodásos, alacsony-intenzitású hadakozás visszatértével.

Pedig ha jobban belegondolunk nem is most tért vissza. Igazából már a Vietnámi Háború is efféle furcsa háború volt!
Mert míg a Koreai Háborút hagyományos módon vívták egymással szembenálló hadseregek, addig Vietnámban aszimmetrikus hadviselés zajlott a idő nagy részében. És már ott bőven voltak nemzetközi jogi szempontból értelmezhetetlen helyzetek! Az USA éveken át bombázta úgy Észak-Vietnámot, hogy nem álltak háborúban egymással (pont ezért a lelőtt bombázó pilótákat az Észak-Vietnámiak nem hadifogolyként, hanem terrorista bűnözőként kezelték, amin persze háborgott is rendesen az USA). Később még Kambodzsát is bombázták, a rajtuk áthúzódó Hosimin-ösvény miatt, pedig velük aztán végképp nem állt hadban az USA.

És persze azóta is rengeteg aszimmetrikus konfliktus volt, amik a háború nemzetközi jogilag elfogadott kereteiben nem értelmezhetőek. Gondoljunk csak az Izrael-Palesztin konfliktusra.


Én úgy sejtem, hogy sokáig maga a Hidegháború fedte el a változások valódi mélységét előlünk, és egyben viszont elő is segítette az áttérést erre a régi-új fajta viszálykodásra.

A Hidegháború idején könnyű volt egyszerűen annyival leírni ezt a jelenséget, a hadviselés jellegének a megváltozását, hogy csak az okozza, hogy a nagyhatalmak el akarják kerülni a közvetlen összetűzést és az atomháborút.

Utána meg lehetett a terrorizmusra mutogatni. 

De szerintem igazából arról van szó, hogy általában visszatérőben van az alacsony-intenzitású viszálykodás gyakorlata, mert a háború technológiai-logisztikai-szociális ismét megváltozott.

Gondoljuk csak a drónok és irányított lövedékek precízségére.

Vagy arra, hogy a nyugati közvélemény elvárja, hogy a hadseregeik beavatkozzanak világszerte (lásd Obamáék, akik belenyúltak az Arab Tavaszba), de viszont ha egy tíz éven át húzódó konfliktusban meghal ezer katona, akkor már úgy zokognak, hogy patakokat tölt meg a könnyük. Ami egyébként a valódi háborúkat – vagy akár csak a másik fél veszteségeit – nézve borzasztó abszurd elvárás.

Nem csoda, hogy egyre több a proxy polgárháború, a paramilitáris alakulatok összecsapásai, dróntámadások és effélék. Amik pont azt a szerepet töltik be a diplomáciai fegyveres folytatásában, mint amit a középkorban az, hogy egy herceg húsz lovagját átküldte a szomszéd püspök birtokára dúlni.

Jó-e ez nekünk?

Valószínűleg sokan elkeserítőnek tartják ezeket a fejleményeket.

Hisz ha visszatérünk oda, hogy a fegyveres viszálykodás egy működő eszköz, akkor félő, hogy gyakoribb lesz az erőszak, és sokkal inkább az erő uralkodik majd a diplomácia és békeszerződések helyett. Főleg, ha abba is belegondolunk, hogy a viszálykodás (feuding) jellemző karakterisztikája a megtorlások ördögi köre volt, és pont ezt látjuk most a Közel-Keleten.

Ez alapján lehet elővenni a már jól begyakorolt „doom and gloom” arckifejezésünket és sopánkodni, hogy micsoda sötét időket élünk. De ugyanez a logika meg is fordítható.

Mindez ugyanis azon a feltételezésen alapul, hogy ha az alacsony-intenzitású viszálykodás egy vonzó opció a palettán, akkor az emberek gyakrabban fogják az erőszakot választani. Node ez a feltételezés ekvivalens azzal, hogy ha az alacsony-intenzitású viszálykodás viszont nem opció, csak a teljeserejű véres háborúk, akkor az emberek ritkábban választanák az erőszakot.

A történelem viszont egyáltalán nem igazolja ezt!

Az Újkor semmivel sem lett békésebb attól, hogy a „tíz lovag átugrik a szomszédba” fajta viszálykodás lekerült a repertoárból. Ha ez nem opció, csak a nagy háborúk, akkor az emberek generációnként kirobbantottak egy vagy két nagy háborút. Elég csak végiglapozgatni a 17-20. század európai történelmét, felsorolni is nehéz fejből a nagyobb háborúkat.
Nem számoltam utána, de nem lepne meg az, hogy ha az aktuális lakossághoz mérten megnézzük a háborúk halottait, akkor kiderülne, hogy a Középkor volt a békésebb.

Szóval ha az emberek ugyanolyan gyakran fordulnak az erőszakhoz (a diplomácia fegyverekkel való folytatásához), függetlenül attól, hogy ez most száz fős vagy százezer fős összecsapást jelent-e, akkor lehet, hogy örülnünk kell, hogy legalább meg lehet úszni a dolgot néhány mesterlövésszel és célzott drón támadással.

Azt se hagyjuk ki a számításból, hogy a nagy háborúk kikényszerítik a szövetségi rendszerek működését, ami miatt minden összezörrenés fél tucat országot ránt bele a háborúba. Ezzel szemben az alacsony-intenzitású háború esetén a többi ország könnyebben távol tartja magát, sőt, rendszeresen békítő félként tudnak fellépni.

Ugyebár egy ilyen lokális konfliktusból lett a Első Világháború, abból pedig a Második. Könnyedén lehet, hogy ha a Monarchia repertoárjában szerepelt volna az, hogy néhány rakétát kilőnek pár Szerb katonai támaszpontra retorzióból, akkor nem kell százmillió embernek meghalnia...


Szóval egyszerre van okunk aggodalomra és reménykedésre. Tekinthetjük ezt visszaesésnek az erőszakos sötét középkor felé, de tekinthetjük előrelépésnek egy még békésebb világba, ahol már senki nem akar valódi háborút kirobbantani.
Akármelyiket is igazolja a jövő (és az se lehetetlen, hogy mindkettő egyszerre lesz igaz), az biztos nem árt, ha zsigeri felháborodás és szörnyülködés helyett szembenézünk a dolog természetével, és megtaláljuk a helyét a világképünkben, ahol már helyén tudjuk kezelni az efféle eseteket.