2014/05/20

Szuperhősök kontra fantasy

Because I am Batman! 
  - meme 

Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet [=irodalom] a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el. Az általános az, ahogy egy bizonyos ember bizonyos meghatározott módon beszél vagy cselekszik, a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint, s erre az általánosra törekszik a költészet, bár egyéni neveket gondol ki [...] 
[...]ezeket az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek. Így a csodálatos is jobban hat, mint ha magától vagy véletlenül történnék, mert a véletlenek közül is azok a legcsodálatosabbak, amelyek mintegy célzatosan következtek be, mint például amikor Mitüsz szobra Argoszban rázuhant a gyilkosra, mikor a szobrot nézegette. Az ilyen események nem úgy tűnnek fel, mintha merő véletlenből történtek volna, s az ilyen történetek szükségszerűen szebbek is lesznek.
  - Arisztotelész, Poétika, IX. fejezet


"Who could have done this thing, I wonder?"
"Arya of House Stark." She watched his eyes, his mouth, the muscles of his jaw.
"That girl? I thought she had left Braavos. Who are you?"
"No one."
"You lie."
  - George R.R. Martin: A Feast for Crows.



Minap egy szuperhős rajongó barátom (akivel sokat szoktam vitatkozni a fantasyról) azt találta mondani, hogy igazából minden fantasy történet szuperhős történet. Ezt illetően nekem erős ellenérzésem volt, viszont érdemes végigvenni, hogy miért is.


Kezdjük ott, hogy milyen értelemben volt igaza az említett barátomnak: ha a szuperhős az, ahol a hősnek emberfeletti képessége van, akkor azok a fantasy-k, ahol a hősök oldalán is megjelennek varázslók és mágikus lények, valóban szuperhős történetek. De szerintem a műfajokat ilyen nagyon tág, és szó szerinti definíciókkal körülhatárolni nem praktikus. Inkább paradigmatikusan vizsgálnám őket: mi a tipikus szuperhős-történet illetve a tipikus fantasy jellemzője, és ez alapján beszéljünk róluk. Ez azt jelenti, hogy elfogadom, hogy mindent amit mondani fogok, arra biztos található ellenpélda. De amíg ezek csak ritka ellenpéldák, félresöpröm őket, bátran élve a “no true scotsman” érvelési hibával :)
Szóval fordítsuk meg a relációt: vannak a természetfeletti elemeket tartalmazó történetek, ami alá elég sok minden tartozik a Bibliától kezdve a Gyűrűk Urán és Conanon át a Pókemberig. Ezen belül több műfaj is van, két ilyen műfaj például a szuperhős-történet és a fantasy.

Mi jellemzi a fantasyt?
Hát egyrészt az, hogy premodern, történelmi-szerű settingekben játszódik. A másik, hogy valamiféle mágia, misztika van benne. Itt vegyünk észre egy fontos dolgot: mi a mágia? Az, ami olyasmi, amiben régi korokban hittek. Nem feltétlenül pont olyan, mert a legtöbb fantasy író nem történelmi antropológus vagy vallástörténész, de azért az inspiráció egyértelmű.
Ha jobban belegondolunk ez a második feltétel még fontosabb is, mint az első. Létezik ugyanis urban fantasy, olyan fantasy, ami a mai világban játszódik. Mitől fantasy ez? Hát a mágiától. A mágiától, ami nem egyszerűen csak emberfeletti jelenségeket jelent. Az X-aktákat nem is szokták urban fantasynek tekinteni. Az urban fantasy az, ami a mai világban játszódik, de vámpírok, vérfarkasok, szellemek, boszorkányok és effélék szerepelnek benne. Csupa hagyományos mítikus szereplő. Nem pedig ufók, man in blackek, pszionikus jelenségek és effélék.
Ellenben ha valami történelmi korban játszódik, de az emberfeletti nem hagyományos, hanem mondjuk erre járó ufókról van szó, akkor azt inkább scifinek szoktuk tekinteni. Ergo, a történelmi(eskedő) mágia még fontosabb jellemvonása a fantasynak mint a történelmi(eskedő) setting.

Akik kívül hordják az alsónadrágjukat
A szuperhős-történeteknek is rengeteg tipikus elemük van. Azt azért nem mondom, hogy valaki csak akkor szuperhős, ha kívül hordja az alsónadrágját, de a műfaj jóval specifikusabb, mint a fantasy. A szándékosan formabontó műveket, mint pl.: a Watchment és a V for Vendettát, mint az elején is mondtam figyelmen kívül hagyom, sőt ezek pont azért ütős darabok, mert annyira adott a műfaj kelléktára és szabályai, hogy ki tudták forgatni a kelléktárat és fel tudták rúgni a szabályait.
Kitérő: a fantasy egyes alműfajainak is voltak ilyen merev keretei, de mára ezek elvesztek. Nekem például nem esett le magamtól, hogy Melnibonéi Elric az a hard-fantasy kiforgatása, míg a V for Vendettánál rögtön világos volt a fricska, hogy a maszkos szuperhős a terrorista bűnöző, aki nem védeni hanem lerombolni akarja a társadalmat.
A fantasyval való összehasonlítás szempontjából a következők fontosak ezek közül: a szuperhősök átlagemberek, akikhez véletlen esemény során vágják hozzá szuperképességüket. Történeteik pont arról szólnak, hogy egy átlagember fejével mihez kezdenek vele.
Időnként persze előjön témaként, hogy hogyan hat rájuk ez a hatalom, de az is csak módjával. Moralizáló tanmeseként, mint Ben bácsi halála a Pókember számára, de azért ritkán látjuk – főleg a hősök oldalán – hogy az emberfeletti hatalom ténylegesen embertől idegen mentalitás kifejlődéséhez vezetne (mint pl. a Watchmenben Doctor Manhatten). De pont azért kulcsfontosságú a maszk és a titkos identitás, hogy a szuperhősök hétköznapi emberek hétköznapi életét tudják élni. Még az idegen Supermannél is nagy hangsúly van az átlagemberi neveltetésén és a Clark Kentként élt életén. Vagyis a szuperhős-történetekben kulcsmomentum, hogy az emberfeletti képességekkel egy átlagos, hétköznapi ember rendelkezik, akinek ez a hatalom az ölébe pottyant. És pont ez az, amiért a szuperhős és a fantasy antitézisie egymásnak.

A beavatás ára és útja
A fantasy mint korábban említettem a történelmiszerű misztikán alapul. A tradícionális mágikus képességeket pedig szinte kivétel nélkül csak nehezen, kemény beavatások árán lehet megszerezni. Közös kulcsmomentum, hogy a beavatott mire eljut az emberfeletti képességekhez, maga mögött hagyja az átlagember világlátását és értékrendjét is.
Válhat belőle egy istenség szent papjává, aki életét az istennek szentelte (így mások a motivációi, mint egy átlagembernek) és számtalan vallási előírás és teológiai elmélet formálja viselkedését. Lehet guru, aki épp azáltal jutott emberfeletti képességekre, mert megértette a világ valódi összefüggéseit, amik határozottan mások, mint amit az átlagember gondol és épp ezért a guru értékrendje, viselkedése is drasztikusan eltérő. Lehet misztérium beavatott, aki megismerte a nagy titkokat hasonló mentalitás változást megélve. Vagy egyike azon temérdek irányzatnak, amelyek azon alapulnak, hogy a beavatott megjárja az alvilágot és onnan új emberként tér vissza.
A közös pont világos: a mágus/pap/sámán/szent csodatevő ELŐBB hagyja maga mögött a hétköznapi ember értékrendjét, motivációit és világlátását és UTÁNA fér hozzá emberfeletti képességekhez. Mint mondtam nem minden fantasy író képzett vallástörténész, de a jó fantasy írók ösztönösen ráéreznek erre (lásd Trónok Harcában, főleg a 4-5. kötetnél több szálon is) és egyébként is jó szokásuk egy földi korszak misztikus felfogását leképezniük (lásd Tolkien, aki amúgy képzett történész).

A beavatott-elv realitása
Két szempontból is nagyon jó dolog a beavatott-elv. Az első a világ belső logikussága. Ez a probléma leginkább szerepjátéknál szokott előjönni, de az irodalomban is szempont. A beavatott-elv biztosítja, hogy a mágikus képességekkel rendelkezők ne átlagember motivációval használják azokat. Mert ha arra használják, amire az átlagember, az átlagemberek foglalatosságaiba beavatkozva (pl kereskedelem, háború, hatalmi harcok), akkor bizony az átlagemberek világa a feje tetejére áll.
Ha nagyon kevés a mágia, akkor ez egy kezelhető és érdekes történet lesz. Mint például a Trónok Harcában a Targaryenek három szem sárkánya, amivel meghódították az egész kontinenst. Vagy mint a Gyűrűk Ura, ahol a mágia szerepe a hadviselésben alapvetően a demoralizáló/lelkesítő varázslatokból áll, meg abban, hogy a faltörő kos jobb eséllyel szakítja be a kaput.
Ha viszont kicsit is elterjedtebbek a mágusok, akiket nem fog vissza a beavatott-elv, akkor bizony a világ teljesen megváltozik: ahol csak kevesen is, de tudnak repülni ott a király nem várat, hanem bunkert fog építeni, ahol varázslók tűzgolyókat hajigálnak ott nem lesznek lovagok és fallanxok, csak bokrok tövében kommandózó katonák, ahol vannak igazlátók ott kevés az értelme megpróbálni hazudni és még kevesebb ármánykodni és így tovább.
No persze egy író megteheti, hogy ezeket a következményeket leszarja és ír egy világot, ahol kastélyok és zárt formációban hadba vonuló lovagok vannak a csatamágusok mellett, csak épp teljesen hiteltelen lesz a szereplőinek a viselkedése. Vagy azért, hogy miért olyan hülyék a lovagok, hogy évről évre leöletik magukat tűzgolyók által, vagy azért, hogy miért olyan hülye minden mágus, hogy erre nem gondolt – kivéve persze a főszereplőt/főgonoszt, aki tipikusan az egyetlen, aki ki is használja képességeit.

A hatalom katarzisa
Irodalom-elméleti irányból is megközelíthető a kérdés. Arisztotelész szerint az irodalom erőssége épp az, hogy az általános emberi cselekvést tükrözi vissza egy olyan történetben, ami nem is biztos, hogy tényleg megtörtént. Nem mondom, hogy minden műnek ilyennek kell lennie vagy hogy csak ezek “fogyasztása” ad pozitív élményt, de számomra (és szerintem sokak számára) az igazi katarzisa az olyan történeteknek van, amiben ráismersz valami általános emberi történetre, amiről érzed hogy igen, ez igaz. Tényleg ilyenek vagyunk, tényleg így működünk.
Na most ebből a szempontból hogy is állunk a szuperhős-történetekkel? Nem vizsgáznak túl jól, hisz alaptézisük, hogy rendkívül hatalom egyszerűen az ember ölébe tud pottyanni és az, hogy ezt a hatalmat egy átlagember, egyszerű hétköznapi fejjel jól és jóra tudja használni.
Oh, félreértés ne essék, ez nagyon ego simogató, jóleső feltételezés. Pont ez a baj vele. A világ nem így működik, a szuperhős-történetek lényegében a hatalommal kapcsolatos “maszturbációs fantáziák”.
Ezzel szemben a beavatott-elv egy mély igazságot képvisel. Azt, hogy az afféle hatalomért, amely átlagfeletti és amivel kiléphetünk a megszokott játéktérből, azért áldozatot kell hozni, az nem jön könnyen. Sőt, még fontosabb, hogy ennek az alapja világlátásunk megváltoztatása. És ez pedig nagyon nagy igazság, nem véletlenül képezi több vallás alapját ez az egyetlen meglátás. Az, hogy előbb azt kell megváltoztatnod hogy látod a világot és milyen célokat is akarsz egyáltalán elérni, előbb újra kell értékelned mi fontos és mi nem, és azután fogsz majd “megtáltosodni” és megvalósulni.
Ez a másik ok, ami miatt a beavatott-elv a jó fantasy elmaradhatatlan eleme.

I am Batman!
Egyébként ebből az is látszik, miért Batman a legjobb mainstream szuperhős. Nem csak azért, mert nincs természetfeletti képessége, hanem azért mert “beavatott”. Ahhoz, hogy azzá váljon ami, ahhoz egészen más életet kellett élnie és másképp tekinteni a világra, mint ahogy az átlagemberek teszik. Batman története “igaz” történet.

14 comments:

  1. Pár gondolat:
    X-Akták urban fantasy lenne, ha Muldernek és Scullynak természetfölötti képességei lennének. Csak gondold végig.

    Minden fantasy öregapjában, a Gyűrűk Urában Frodó az átlagember megtestesülése, akihez hozzávágnak egy természetfölötti képességet, és arról szól, hogy az átlagember fejével mihez kezd vele. Illetve kicsit többről: arról, hogy a végletesen ábrázolt átlagemberből hogyan lesz hős, aki a végén el is veszíti a képességét - már nincs szüksége rá, a Megyét már nélküle is felszabadítják, stb. Tehát ELŐBB kapja meg a szuperképességét, és utána változik meg a szemlélete. De Bilbó talán még jobb példa.

    A klasszikus középkori európai mágusképünk szerint a mágus nem valamely nagy rend részeként tanulja a képességeit, hanem poros grimoárokból, másvilági szellemektől, stb. kaparja össze morzsánként, a legtöbb esetben valamely világi cél érdekében (arany, hatalom az emberek felett, halhatatlanság, stb.).
    A beavatott elv "azért nem használják erre a mágiát, mert nem lenne helyes" része ott bukik el, ami a legkézenfekvőbb: az emberi természeten. A legtöbb helyen ilyenkor jön a főgonosz, aki egy volt közülük, de erkölcsi gátlásait meghaladva jól kiírtja őket. Legyen emberek ezreit befolyásoló guru, titokban a király hatalmára ácsingózó főpap, vagy akár egy a gonosz ellen őrködő mágusrend feje, akinek elege lett és átállt az erősebb félhez.

    Egy világban éppen emiatt nem feltétlenül a mentális korlátok alkalmazása a legjobb módszer a misztikum megzabolázására. Lehetnek egyszerű logisztikai okai is. Pl. hiába tudsz egyetlen tűzgolyóddal tucatnyi embert megölni, ha az ellenséges sereg több tízezres, te pedig hármat tudsz belőle elmondani naponta. Nem fogod tudni megfékezni a járványt heti egyetlen beteg misztikus meggyógyításával. Nem segít az éhező ezreken, ha tucatnyinak tudsz élelmet idézni. Hiába tudsz repülni, ha a kastélyban legalább egy íjász van.
    Gyakori megoldás még, ha mágia le van korlátozva. A tűzmágus el tud pusztítani ugyan egy kisebb sereget, de a védelme szempontjából közönséges halandó.
    Vagy talán a legrosszabb hatás-ellenhatás elvén ha bedobsz egy erőt, megvan ellene a védekezés is. Ellenvarázsok, láthatatlanság látása, stb. Ez a High Fantasy útja. :-)
    Egyébként a Gyűrűk Urában is mindig az a sereg nyert, amelyiknek erősebb varázslói/természetfeletti szövetségesei voltak. Még ha Gandalf csak egy 5. szintű varázsló is volt. :-D

    ReplyDelete
  2. A maszkos átlagember csak egy nagyon kicsi szelete a szuperhősmitológiának (leginkább Pókember). Például nagyjából ugyanabból a korszakból ott a Fantastic Four: Személyazonosságuk ismert, de ahogy Pókembernél a moralizálása és földközeli problémái, úgy náluk a családon belüli kapcsolatok adták a "pluszt". Vagy Iron Man: Újabb (pl. a filmek) inkarnációiban személyazonossága szintén ismert, az átlagemberrel szemben pedig pont az ellenkező pólust foglalja el.

    A beavatás sokszor a szuperhősöknél is megvan, a legtöbben megkapják ugyan a képességeiket, de meg kell tanulniuk használni azt. Az pedig szerintem téves, hogy a szuperhősök nem hoznak áldozatot a képességeikért, sok esetben hoznak. Ben bácsi, a Lény külseje, Daredevil látása, Hulk, stb.

    Fontos szerintem az is, hogy a fantasyban rengeteg esetben nem hosszas folyamat eredményeként nyerik el a mágiát/képességeiket/stb., hanem az az illető ölébe hullik - "Rólad szólt a jóslat", "Te vagy a kiválasztott", "Erős benned az Erő", "Ez az apád kardja volt", stb. Legfeljebb a használatát kell megtanulnia, mint minden jó szuperhősnek.

    De az eredeti felvetésem az volt, hogy a fantasy is bizonyos értelemben szuperhősös történet lesz, ha a szereplőknek szuperképességei vannak. Ha valaki repül és tűzgolyókat lő, az lehet szuperhős és 5. szintű varázsló is. Ha a rendőrök golyói lepattannak rólad és fel tudsz borítani egy kocsit, az nem sokban külöbözik attól, ha a városőrök nyilai lepattannak rólad, és fel tudsz borítani egy szekeret. Az, hogy hogyan kaptad ezeket a képességeket, már az adott történettől függ.
    Igazából maga a képesség másodlagos - mindig is emberfeletti hősökről szerettük ha szólnak a történeteink - a lényeg mindig is az volt, hogy mi az _ember_ története a képesség mögött?

    ReplyDelete
  3. Nem akarok minden ellenvetésedre válaszolni, mert parttalan "de igen" - "de nem" vitához vezetne, csak néhányra válaszolnék:

    A következő blog posztomban hosszasan fogom boncolgatni a Gyűrűk Urát, és hogy miért nem igaz az, hogy átlagemberekről szólna.
    De Frodó kapcsán már most tisztáznám, hogy ő jelleméből fakadóan különleges, még ha eleinte nem is tudja. És azért finoman jelezve is van, hogy igazából Iluvatar avatkozott bele hogy Bilbóhoz és onnan Frodóhoz jusson a Gyűrű. (A Hobbitot meg hagyjuk, az egy gyerekmesének készült ami nem is volt része a világ kontinuitásának akkor még).

    Egyébként nagyon jól mutatja, hogy te csak a felszínen megnyilvánuló powereket látod, amikor azt írod hogy szerinted Frodo elveszti képességét és visszatér átlagemberré.
    Frodo képessége nem az, hogy láthatatlanná tud válni, hanem hogy olyan szinten képes ellenállni a Gyűrű csábításának, aminek még Gandalf és Galadriel se tudna!
    A Gyűrűk Ura vége pont arról szól, hogy Frodo nem változik vissza átlagemberré. A Bölcsé válásból nincs visszaút, Frodo NEM tud visszatérni hétköznapi életébe, hanem végül elfogadja helyét a halhatatlanok közt és elhajózik Valinorba.

    Ugyan nincs a szádba rágva, de Frodó a "rólad szól a jóslat", "te vagy a kiválasztott" típusú hős. Ennek is abba az altípusába tartozik, aki kezdetben ezt nem tudja magáról. De attól még ezek a hősök már azelőtt is átlagfelettiek, mielőtt ráébrednének kiválasztottságukra. Nagyon gyakran, mint Frodo esetében is, pedig jellembeli kiválóságuk a forrása ennek.

    Szóval ugyan van hasonlóság, de az általam tárgyalt szempontból fontos különbség van azon történetek közt, ahol valaki mindig is különleges volt, csak egy ideig nem tudta magáról (de valójában sose volt átlagember), és a között aki tényleg átlagember volt és az ölébe hullott valami különleges hatalom.
    Pont ezt fejti ki Arisztotelész a fenti idézetben. Még ha valami természetfölötti történik is, hitelesebb akkor, ha van logikája, hogy miért az történik.

    Középkori mágusok: az, hogy innen-onnan grimoireokból szedi össze a tudást az maga is tulajdonképpen egy beavatási út. Én olvastam XII. századi alkimista szövegeket és nem arról szóltak, hogy az arannyal majd jól meggazdagodom, hanem arról, hogy a fémek arannyá változtatása olyan mint a lélek tökéletessé tevése, az alkimisták a Jézusi megváltást akarták megismételni. Szoterológiai céljaik voltak, egyáltalán nem világiak.
    Ugyanez igaz a kínai alkímiára is, ahol a taoista halhatatlanná válás volt a cél, aminek a nulladik lépése az, hogy wuwei, vagyis hagyd magad mögött az átlagemberek törekvéseit.

    ReplyDelete
  4. "A beavatott elv >>azért nem használják erre a mágiát, mert nem lenne helyes<< része ott bukik el, ami a legkézenfekvőbb: az emberi természeten. "
    Elolvastad te amit én írtam? A beavatott elv alatt itt most pont azt értem, hogy az emberitől eltérő természetet/jellemet kell elérnie a tanítványnak.
    Egy guru nem lehet képes akaratát emberek ezreire kiterjesztenie, mert épp azért képes bármiféle emberfelettire, mert feladta saját egóját, akaratát. Amint visszatér az egójához, azonnal kiesik a megvilágosodásból és elveszti képességeit.

    Luke esetében is félreérted, nem arról van szó, hogy ő rögtön megkapja az összes képességét, csak nem tudja használni. Arról van szó, hogy minél jobban előre halad a jedi mentál trainingben annál több és erősebb képessége lesz. Ahogy világlátásban távolodik az átlagembertől, úgy távolodik képességek terén is.
    Nem véletlen az ám, hogy amikor Yoda tanítja, két kulcspontja van a jedi képzésének. Egyik az X-szárnyú kiemelése, ahol el is magyarázza, hogy máshogy kell a világról gondolkoznia, nem az számít, amit az átlagember hisz (hogy az X-wing nehezebb). A másik pedig a barlang, ahol saját belső félelmeivel kell megküzdenie.
    De az is tipikusan keleti misztikára jellemző,hogy mikor Luke rájön, hogy barátai bajban vannak, amikor a szorongás és az aggódás és a ragaszkodás visszatér fejébe, rögtön leesik minden, amit lebegtetett.

    A Star Wars annyiban tér el a hagyományos keleti misztikától (amiből rengeteget merített), hogy ott keresztényi módra van egy gonosz mágia is, ami ráadásul csábító jellegű. Vagyis ha a beavatott letér az útról, akkor nem feltétlenül veszti el hozzáférését a képességeihez, hanem áttérhet a gonosz erő használatára. Ez persze egy extra ok arra, hogy ne akarják önző célra használni az Erőt, különben elnyeli őket a sötét oldala.

    ReplyDelete
  5. "Frodó az átlagember megtestesülése, akihez hozzávágnak egy természetfölötti képességet"

    Frodóhoz nem képességet, hanem felelősséget vágtak hozzá. Az, hogy a gyűrű láthatatlanná tud tenni, mindjárt az elején kiderül, hogy nem igaz, és több a kára mint a haszna.

    "De az eredeti felvetésem az volt, hogy a fantasy is bizonyos értelemben szuperhősös történet lesz, ha a szereplőknek szuperképességei vannak."

    Az a baj, hogy te másképp állsz hozzá a kérdéshez mint Acheron. Hogy úgy mondjam, ez a rossz értelemben vett "szerepjátékos", "vérpistike" hozzáállás, ami nem a történetet, hanem kizárólag az eszköztárat nézi.

    Supermannek emberfeletti ereje van, és Conannek is emberfeletti ereje van, tehát a kettő egy és ugyanaz. Pedig a történet szempontjából óriási különbségek vannak.

    Superman idegen lény, illetve mitológiai szemmel titán / félisten, és valóban érinthetetlen, felette áll a földi világnak. Az egyetlen dolog, ami ártani tud neki, az az ő idegen bolygójáról, azaz a titánok / istenek világából származó kriptonit.

    Conan egy homo sapiens. Az emberfeletti erejét nem isteni jelleg vagy misztikus hatás adja, hanem az, hogy rabszolgaként nőtt fel, és sok megpróbáltatáson ment keresztül. Superman egy isten, aki emberként próbál élni, míg Conan egy ember, aki istenekhez hasonló tetteket visz végbe. Nagy különbség.

    ReplyDelete
  6. Továbbá, ezt írod:

    * "Rólad szólt a jóslat", "Te vagy a kiválasztott", "Erős benned az Erő", "Ez az apád kardja volt", stb. Legfeljebb a használatát kell megtanulnia, mint minden jó szuperhősnek. *

    Na most ezzel az a baj, hogy ez totál nem az, ami a szuperhős történetekben van. Ez a hagyományos campbelli "hős útja", illetve abból az elhívás mozzanata.

    Az elhívás nem jelent hirtelen hatalmat, csak a hatalom lehetőségét. Ez nyitja meg az utat a beavatás felé.

    Frodónak sehol az út folyamán nincs semmiféle szuperképessége a jellemén és társain, segítőin (akiket a jellemének köszönhet) kívül. Az Egy Gyűrűt annak nevezni elég nevetséges gondolat.

    Luke Skywalker nagyjából a Jedi Visszatér elejére válik csak teljes értékű Jedivé. Az, hogy kiváló pilóta, nem szuperképesség. Az "apád kardja" nem erő, csak elhívás, hogy "itt az erő lehetősége, kövesd apád útját és el fogod érni".

    Rand Al Thor az első pár regény során gyakorlatilag teljesen vakon tapogatózik, és abban áll minden képessége, hogy nagy nehezen kicsusszan a mindenféle összeesküvők keze közül akik ki akarják használni vagy meg akarják gyilkolni. Rendesen használni a Saidint ha jól emlékszem csak az ötödik vagy hatodik regényben tanulja meg - a Világ Szeme dolog, ahogy Luke-nak a halálcsillag 1 szétlövése, csak csúcsélmény, külső körülmények összejátszása, amik az út elején foreshadow-olják azt a hatalmat, ami az út végén vár rá.

    Paul Atreides, hasonlóképp, egy tök clueless elkényeztetett főnemes kölyök, aztán később meg clueless bujdosó a fremenek közt, aki szarabbul lovagolja meg a férget mint a legtöbb nyolcéves. Politikai és spirituális hatalma csak akkor lesz, amikor szellemileg, világlátásilag is eltávolodik mindattól ami átlagos és ami addig az ő közegét jelentette.

    És ami a legfontosabb, hogy ezek a történetek mind erről az útról szólnak. Hogy a hős végigmegy a hős útján. Nem úgy kezdődik, hogy Luke Skywalker a Jedi, és akkor mit kezd a Jediségével.

    Mondhatnám, hogy a szuperhős történet ott kezdődik, ahol a fantasy véget érne, de ahogy Acheron elmondta, ez nem igaz. A szuperhősök nagy többsége sose ment végig a hős útján, csak valamilyen okból rendelkeznek a hatalommal. A Pókember nem lesz jobb, erősebb Pókember a történetek során, ahogy Superman se fedezi fel a szupererejének újabb és újabb rétegeit. Batman, a leginkább hősutas szuperhős, is már rég "kész van" a legtöbb történetben.

    Tehát míg a hős útja, ami a legtöbb fantasy gyökere, azt mutatja meg, hogy az átlagember hogyan "járja meg a másvilágot", és tesz szert emberfeletti hatalomra, addig a szuperhős történetek arról szólnak, hogy egy átlagember mit kezd az emberfeletti hatalommal, ami csak úgy lett neki.

    És persze, sok olyan szuperhős van aki valahogyan fizet a hatalmáért. Pl. a Hulk, vagy The Thing. De ezek a konfliktusok statikusak. A karakter eposzi jelzője, úgymond. A képregények nem rajzolnak ki egy karakterfejlődési ívet, ahol ez hősutasan feldolgozódna. Egy fix, statikus, kétdimenziós dolog van, hogy "The Thing szupererős, de elveszítette az emberi formáját, és ezért cinikus lett és ambivalensen áll az erejéhez." Ja.

    "A világ legjobb szar írójának", Robert Jordannak a papírvékony karakterei is többek ennél, mert dinamikusak.

    ReplyDelete
  7. Aligha lesz ebből "de igen - de nem" vita, mivel tiszteletben tartom a véleményeteket, még ha nem is értünk mindenben egyet. Mindenesetre nem kívánom senki magánvéleményét "nevetséges gondolatnak" vagy "vérpistikézésnek" minősíteni, ahogy nem fogok senkit meggyanúsítani azzal, hogy nem is olvasta, amire reagál.
    A saját véleményem például az, hogy a láthatatlanná válás képessége szuperképesség, még ha ti erről nem is vagytok meggyőződve. Nem baj. Nincs értelme erről vitázni, aligha fogjuk meggyőzni a másikat. A következőek ugyanígy a véleményemet tükrözik.

    Pókember különleges, ez ki van mondva kismillió alkalommal a képregényben, erkölcsileg feljebb áll a legtöbbeknél, stb. Csak nem tudta magáról, amíg nem kapott hatalmat, ami új lehetőségeket ad. De gondoljatok csak Amerikai Kapitány eredettörténetére, ez az első filmben is jól visszajön. Ő is különleges volt már azelőtt, hogy az ölébe hullottak a képességei. Lehetne sokáig példákat keresni, de nem áll szándékomban. Már csak azért sem, mert számomra a szuperhős történetekben pont az ember az érdekes - hogy hogyan alakul a személyisége, ha hatalmat kap. Elbukik? Merre változik? Stb. Nem érdekel, hogy "különleges"-e, vagy nem, az emberi természetnek számomra ennél sokkal több oldala van.
    A-kun, gondolj csak a Tarnished Angel képregényre, amit adtam. Ő is hős akart lenni, de elbukott, de a végén mégis felcsillan számára egy kis megváltás.
    Sok szuperhősképregény szól olyan emberekről, akik mindig is különlegesek voltak, de nem tudták magukról. De nem minden - mint említettem, az emberi személyiségnek sokféle arca van, és nagyon fontos felismerni, hogy nem csak azok kaphatnak hatalmat, akik már eleve különlegesek. Igen, elolvastam amit írtál, de arra próbáltam rámutatni, hogy az irodalom tele van olyanokkal, akik hatalmat kaptak és emberileg buktak tőle el.

    Luke-ban erős az Erő, az első pillanattól kezdve az utolsóig. Nem nő az ereje, csak megtanulja jobban használni. Még pilótaként is az Erő segítségével tud megcsinálni olyan dolgokat, amiket más nem. A személyisége megváltozik az átélt dolgok hatására. Ahogy Hannak is.

    Paul Atreides NEM egy elkényeztetett nemesi kölyök, hanem az egyetlen Bene Gesserit képzést kapott férfi, aki könnyűszerrel legyőz egy harcképes fremen férfit, és nem lett volna semmiféle politikai hatalma, ha nem "kapja meg" azáltal, hogy felismerni vélik benne a megjósolt kwisatz haderach-ot. De belátom, ez csak kukacoskodás részemről, a sci-fit ne keverjük most bele a főként fantasy vs szuperhősök témába (a Star Wars szerintem kiváló fantasy).

    ReplyDelete
  8. Zárójelben megjegyzem, hogy Supermant nem véletlenül nem hoztam fel, mivel nem lett volna jó példa a személyiségekről, stb. szóló vitában. Véleményem szerint ugyanis ő nem ember, csak egy földönkívüli, aki embernek tetteti magát, és eközben egyfajta "haha, én erkölcsileg nemesebb embernek tudom magam tettetni, mint amilyen bármely ember". De kérlek, ezt egyszerűen könyveljétek el a karakterrel kapcsolatos ellenérzéseimnek.
    Conan viszont... A saját történetében bizony ő Superman. Ő a titán köztünk, aki egy másik, erősebb fajból származik (kimériaiak), erősebb mindenkinél és gyakorlatilag legyőzhetetlen. Legalábbis annyira, mint Superman.
    Mert a jó öreg Kal-Elt pályafutása során bizony temérdek alkalommal megsebeztek a kriptoniton kívül sok mindennel: mentális képességekkel, mágiával, ököllel (Doomsday), de még magával az éltető napfénnyel is (All-Star Superman). Felesleges ennyire leegyszerűsíteni a képességeit.

    A problémát ott látom, hogy ti a végeláthatatlan messzeségbe nyúló képregényfolyamokból általánosítotok történetek helyett - szerintem pl. Pókember az elején nagyon dinamikus karakter - science nerd-ből előbb sztár, majd a saját pokoljárása után bűntudat által vezérelt szuperhős. De azóta évtizedek teltek el, sok-sok egyéb történetet kellett elmesélni róla és egyúttal meg kellett tartani a szereplő jellegzetességeit, máskülönben már egy másik karakter lett volna, és esetleg olvasókat veszítenek. Vagyis a történetének nem lehet soha vége azzal, hogy végigjárta a példa kedvéért a campbelli hős útját. A szuperhősök viszonylagos állandósága piaci követelmény. A merészebb képregényírók néha ezzel együtt is mernek kísérletezni, pl. 2013-as halálakor (már feltámadt...) pont azáltal veszíti el az életéért zajló csatát, mert felismeri, ő csak egy gyarló rohadék, aki hagyna meghalni egy kislányt, hogy ő élhessen.
    De ott van Küklopsz is, aki amikor legutóbb olvastam, a föld legkeresettebb terroristája volt, Xavier gyilkosa, Magneto eszmei örököse. Ez nekem azért elég dinamikus váltásnak tűnik.
    Nincs sok értelme szuperhősöknél több évtized történetfolyamain nagylelkűen átnézve általánosítani. Nézzetek konkrét történeteket. Mondjuk nézzétek meg, hogy a példa kedvéért hogyan változott az elmúlt egy-két évben Pókember és Küklopsz. Vagy akár Rozsomák. Bárki.
    Aztán összehasonlítani azzal, hogy Legolas pontosabban lőtt-e a végére, vagy Conan személyiségfejlődésével.
    Azt hiszem, a Gyűrűk Ura mítoszának is elég nagy csapás lenne, ha nem történeten belül ábrázolnák a karaktereket, hanem évtizedeken át kellene szállítani a Gyűrű Szövetsége kalandjait, változó írókkal.

    ReplyDelete
  9. Pedig nyugodtan vérpistikézhetnél meg hülyeségezhetnél, mert ezt nem személyeskedésnek szántam - szemben a te cinikusan rejtett moral high ground argumenteddel. Na ennyi részemről, most én is visszaadtam, térjünk a tárgyra.

    Szóval. Azért emlegettem "vérpistike látásmódot", mert egy szerepjátékos szabálykönyv gondolkodásmódja köszön vissza az érvelésedben, ahol ugye lecsupaszított képességek, előnyök és hátrányok vannak.

    Pl. mittomén, "telekinézis", ami lehet a történet szempontjából varázslat, egy idegen faj veleszületett képessége, szuperképesség amit kozmikus sugárzás okozott, nindzsa illúzió technika ami emberfeletti módon használ alig látható damilokat, hindu megvilágosodott szent ereje, gravitáció-manipuláló gép, egy félisten isteni hatalma, vagy akármi más.

    Ez elfogadható egy általános szerepjáték rendszerben, ahol az a cél, hogy egymással összemérhető erejű karaktereket lehessen alkotni.

    Irodalmi elemzés során azonban totálisan elfogadhatatlan, mert szem elől téveszti a lényeget. A konkrét játéktechnikai képesség ugyanis az irodalomban sosem lényeges, mindig csak díszlet.

    A láthatatlanná válás lehet szuperképesség, pl. a Láthatatlan lány esetében kétségkívül az. Azonban Frodó k*vára nem a Láthatatlan lány, és nem csak azért nem mert fiú. Ha jól emlékszem a történet során fél kézen meg lehet számolni azokat az eseteket, ahol valóban hasznára vált az Egy Gyűrű, a többi esetben épp hogy ellene fordult. Szép kis "szuperképesség". Ezt inkább "átoknak" kategorizálnám. Ha szerepjáték lenne, akkor hátrány volna a karakterlapon, mondjuk "sötét jel" címszóval, úgy -5 csillagos.

    A képregények leszólását hagyjuk, valóban biztos vannak jó történetek, ahogy te is hoztál pár példát, de egyetértek Acheronnal, hogy nem ez a tipikus. És nem is az a kérdés, hogy jók-e a szuperhős képregények, hanem hogy közös műfaj-e a fantasyvel. És nem. Nagyon nem.

    ReplyDelete
  10. Ami meg Conant illeti, kimériai ide vagy oda, alapvető a különbség közte és Superman között: Conan halandó, Superman pedig isten.

    Lám ugye már ott tartunk, hogy a barbár kiemelkedő ereje is szuperképesség szerinted. Mi szuperképesség még? John Rambo szuperhős? És Ryeback az Úszó Erődből? Sherlock Holmes intellektusa szupererő? Vagy továbblépve, Orbán Viktor szónoki karizmája is szuperképesség? Kétségtelenül "emberfeletti" hatást ért el a politikában...

    Nyilván ezt mind be lehet kategorizálni eképpen, de, most elnézést, megint durva leszek, ez akkor is hülyeség.

    ReplyDelete
  11. A szerepjátékos vonatkozás ott jött a képbe, hogy onnan indult az egész A. és köztem élőszóban, mégpedig azzal, hogy világban betöltött szerepét tekintve nem sok különbség van a szuperhősök és a fantasy hősei között. Repülés, tűzgolyók dobálása, erős páncél, nagy erő, stb. A. felvetése volt erre, hogy a fantasyban (beleértve a f. szerepjátékokat is) nem csak úgy az ölükbe csöppen a "szuperképesség", hanem beavatás, megváltozott szemléletmód, stb. kell hozzá. Ennél a pontnál nem egyezett a véleményünk, ennek továbbgondolásából született a poszt.
    Nem mondtuk, hogy a kettő közös műfaj, csak annyit, hogy _bizonyos értelemben_ ugyanaz.

    De visszatérve az általad mondottakra: nem csak egy jó fantasy történetben számít díszletnek maga a képesség - bármilyen történetben. És ebbe beletartoznak a jó szuperhősös történetek is.

    Ugyanígy a szuperképességek a képregényekben nagyon sokszor inkább átkok, mint az életet megkönnyítő dolgok. Ezt nem részletezném, van rá példa elég.

    Frodónak pedig ez egy előny ÉS egy hátrány. Szerepjátékos nyelven szólva attól, hogy ritkán tudta használni, még ki kellett fizetnie érte a pontokat.

    Egyébként elég sokat olvasok, úgyhogy a véleményem szerint (kicsit elferdítve az általad mondottakat) bár vannak jó fantasy történetek, hoztunk is példákat, de nem ez a tipikus.

    ReplyDelete
  12. A: A klasszikus középkori európai mágusképünket szerintem nem elsősorban XII. sz.-i alkimista szövegek és a kínai alkímia határozza meg.

    ReplyDelete

  13. "A klasszikus középkori európai mágusképünket szerintem nem elsősorban XII. sz.-i alkimista szövegek és a kínai alkímia határozza meg."

    Hát, de. ;)
    Na jó. KINEK a "klasszikus középkori európai" mágusképét? Van ilyen egyáltalán? Mitől klasszikus?

    "világban betöltött szerepét tekintve nem sok különbség van a szuperhősök és a fantasy hősei között. Repülés, tűzgolyók dobálása, erős páncél, nagy erő, stb."

    Világban betöltött szerepét tekintve dehogynincs óriási különbség. A díszletet tekintve / játéktecnikai szempontból hasonlóak.
    Szóval pl. egy karakteralkotási rendszerben ugyanaz a feat lehet mondjuk Superman hőlátása meg egy varázsló hősugár-varázslata. De itt ér véget minden hasonlóság.

    "Frodónak pedig ez egy előny ÉS egy hátrány. Szerepjátékos nyelven szólva attól, hogy ritkán tudta használni, még ki kellett fizetnie érte a pontokat."

    Kezd az az érzésem lenni hogy te nem értetted meg a Gyűrűk Ura miről szólt. Nem arról van szó hogy ritkán "tudta használni", hanem hogy egyáltalán nem hasznos.
    Az Egy Gyűrű nem "láthatatlanná tesz", hanem átphase-el az árnyékvilágba. Az ellenség épp hogy sokkal jobban látja, akár több száz mérföld távolságról, sőt, még hipnotikus befolyása is lesz felette, a barátai elől pedig elrejtődik.
    Ez nem előny-hátrány, ez simán hátrány.

    ReplyDelete
  14. Az eredeti szerepjátékos vita ha már előjött: pont az a lényeg szerintem, hogy ha a fantasyt úgy játszák, hogy a varázsló karakteredet szuperhősnek kezeled, akkor az elrontja a fantasy hangulatot...

    Plusz illogikussá teszi a világot, mert ha a világban tíznél több mágus van, aki szabadon, átlagemberi lelkiismeretére és motivációira bízva használná a képességeit, akkor az a világ baromira nem úgy kellene, hogy kinézzen, ahogy egy átlag fantasy kinéz.

    Épp ezért motivált engem az a beszélgetés erre a blogposzt megírására, mert évek óta időről időre megpróbálom megértetni veled, hogy miért érezzük oly gyakran pont a te szerepjátékodat és hozzáállásodat és elvárásaidat a miénkétől nagyon eltérőnek.

    ReplyDelete