Mit is tanított Konfuciusz?

 

Konfuciusz tanításait a Lun Yü (論語 / 论语 ) című könyvben olvashatjuk. Magyar címe Beszélgetések és Mondások, ami elég korrekt fordítása a címnek. Angolul általában James Legge fordításában bevezetett Analects néven emlegetik, vagy Sayings of Confucius címen.

A Beszélgetések és Mondások nem egy összefüggő könyv, hanem mintegy ötszáz rövid anekdota gyűjteménye, amik nagy része arról szól, hogy Konfuciusz valakinek (általában a tanítványainak) kifejti a véleményét valamiről, általában nagyon tömören.

A hagyomány szerint a könyvet a tanítványok tanítványai állították össze. Ezt nem tudjuk ellenőrizni, az általunk ismert verzió egyértelműen több évszázaddal később, a Han-dinasztia idején lett összeszerkesztve több variánsból. Néhányan emiatt szkeptikusak, arra is vannak kísérletek, hogy a szöveget különféle rétegekbe csoportosítsák, de a sinológusok többsége a stílus és a tartalom alapján úgy vélik, hogy valóban a kínai filozófia legkorábbi rétegét tartalmazza ez a könyv, úgyhogy (jobb híjján) elfogadják, hogy amit ez a könyv tartalmaz, azt tekintjük Kong mester tanításainak.

 

Disclaimer: ha valaki érdeklődik a kínai filozófia és civilizáció irányt, egyáltalán nem javaslom, hogy ezzel a könyvvel kezdje. Egyáltalán nem olvasmányos, és intellektuális se túl izgalmas. Inkább olvassatok Út és Erény Könyvét, vagy Zhuangzi-t vagy Sunzi-től Hadviselés Művészetét kezdetnek. Vagy ha frappáns és szórakoztató érveléseket akartok olvasni, akkor Mozi-t.

A Beszélgetések és Mondások ugyanis javarészt Konfuciusznak a a kortárs és még korábbi közéleti szereplők viselkedéséhez fűzött megjegyzésekből áll össze.

 

Konfuciusz kora

Konfuciusz mondanivalója mindenekelőtt a saját korának problémáinak szólt, ezért mindenképp érteni kell a történelmi kontextust. Konfuciusz a kínai bronzkor végén élt, amikor a korábbi, nemzettségi alapon szerveződő, az őskultusz által megideologizált, hierarchikus „feudális” birodalom teljes összeomlása és felbomlása kiteljesedett.

Névleg ugyebár még mindig a Zhou király egész Kína ura. Ám hatalma már évszázadok óta nincs, szerepe csupán rituális jellegű. A fejedelemségek, amelyek eredetileg csupán vazalus birtokok voltak (kvázi feudális grófságok) már rég önálló államokká váltak – és nem fértek a bőrükbe. Folyamatosan háborúztak és intrikáztak egymás ellen, az erősek annektálták gyengébb szomszédaikat (ekkorra a kezdeti 150 fejedelemség helyén már csupán tucatnyi maradt a páston), szövetségeket kötöttek, majd elárulták azokat. Ráadásul a fejedelemségek belül se voltak stabilak. Mindennaposak voltak a gyilkosságok és ritka volt az az örökösödés, ahol ne tört volna ki trónviszály néhány testvér között – amibe persze a szomszéd fejedelemségek is rendre belefolytak, hogy a „jogos” trónörököst juttassák a trónra.

Ráadásul pont, ahogy a fejedelemségek megfosztották urukat, a Zhou királyt, hatalmától, bevételeitől és haderejétől, pont úgy kezdték el a fejedelemségeken belüli nagy arisztokratikus nemzettségek átvenni a valódi hatalmat a fejedelmektől.

Mindez renteget háborúval, bizonytalansággal, lázadással és ostrommal járt, és súlyos terheket rótt a lakosságra.

Konfuciusz és tanítványai ráadásul az írástudók osztályába tartoztak (igazából az ókori kínai filozófia szinte minden szerzője közéjük tartozott). Ők voltak a nemesség legalsó rétege, oldalágak leszármazottai, akiknek már nem volt (legalábbis jelentős) örökletes birtoka és jövedelme, úgyhogy írástudó hivatalnokként (vagy ritualistaként, Kínában ugyanis nem volt külön papság) keresték a megélhetést. A korszak nagy innovációja ugyanis az örökletes hivatalnokok helyett a fizetésért alkalmazott professzionális hivatalnokok alkalmazása volt. Számukra ez a korszak, a folyamatos hatalmi harcokkal, klikkekkel, palota-forradalmakkal még nehezebbé tette a boldogulást, mint az egyszerű köznép számára.

 

Konfuciusz megoldása: ne légy korrupt, légy erényes

A kor problémáira Konfuciusz egyszerű, nem túl fantáziadús választ adott: ne legyenek az uralkodók és a hivatalnokok korruptak, legyen erényesek.

A Beszélgetések és Mondások 80%-a lényegében ennek a gondolatnak az ismételgetéséből áll. Kicsit részletesebben kifejtve: legyenek őszinték, legyenek egyenesek, legyenek hűségesek, legyenek igazságosak. Ne legyenek részrehajlók, ne lázadjanak uruk ellen, ne vegyenek részt ármánykodásban, ne rágalmazzanak másokat. Aki hivatali posztot kap, az ne a saját zsebét akarja megtömni, hanem lelkiismeretesen és minden erejét megfeszítve azon legyen, hogy jól végezze el a rábízott feladatot: legyen hűséges urához és biztosítsa a rábízott nép jólétét.

Ezek igazából annyira banálisak, hogy intellektuális szempontból nem túl érdekes olvasmány Konfuciusz. Ráadásul nem igazán megy bele eme címszavaknál jobban a kérdésekbe. Azzal se nagyon néz szembe Konfuciusz, hogy nem mindig annyira egyértelmű eldönteni, hogy mi is a morálisan helyes egy helyzetben. Néha a tanítványai feszegetnek ilyen kérdéseket, de alapvetően az a mű üzenete, hogy ha te (mint Konfuciusz) őszintén törekszel az erény útjára, akkor egyértelmű is lesz számodra, hogy mi a helyes és mi a helytelen.

 *

Igazából Konfuciusz válasza tipikus konzervatív válasz. Az, hogy a társadalom problémái strukturális problémák lennének, az végképp nem merül fel benne (nem kell aggódni, szinte minden más jelentős kínai filozófus azért felveti ezt majd, beleértve a későbbi konfuciánusokat is).

Igazi moralizáló jobboldaliként úgy véli, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedés tökéletes, csupán a hatalmon lévő rossz jellemű embereket le kell cserélni jó jellemű emberekre (a jóság egyik fő forrása és indikátor pedig nyilván a konzervativizmus) és eljön maga a kánaán. A jó jellemhez pedig nem kell más, csak akarni, hogy jó legyél.

*

Persze az is igaz, hogy elég csak a mai világban szétnézni (akár Kínában, akár Magyarországon), és az ember rájön, nem lehet túl sokszor hangsúlyozni azt, hogy „Ha állami hivatalt kapsz, ne lopj! Értem?”.

És az is igaz, hogy Konfuciusz késő-bronzkori konzervativizmusa magasabb szintű, mint ahová a kelet-közép-európai keresztény-nemezeti konzervativizmus eljutott. Hisz Konfuciusz elutasítja a korrupciót, míg a 21. századi keresztény-nemzeti konzervativizmus még mindig a korrupció megindoklásával van elfoglalva.

A konzervatív moralizálás problémái

A konzervatív megközelítéssel tipikusan három probléma szokott lenni: először is,  a régi intézmények megőrzése / visszahozása nem megoldás a kor problémáira. Másodszor, a konzervatív emberek hatalomba juttatása nem csökkenteni, hanem növelni szokta a korrupciót / hatalommal való visszaéléseket. Harmadszor pedig a régi aranykor, amit a konzervatívok visszavárnak, valójában sose volt olyan szép és jó, mint ahogy azt az emlékezetpolitka megfesti.

 Mindhárom probléma előjött az ókori Kínában is.

*

A régi intézmények elavulását Han Feizi mondta ki, a legnagyobb legista filozófus, pont a konfuciánusokat kritizálva. Történelemszemlélete kifejezetten modern: tisztában van azzal, hogy a régebbi korokban alacsonyabb technológiai szint és jóval kisebb népsűrűség volt jellemző.

 *

A konzervatív egyének nagyobb hajlama a korruptságra egy izgalmas kérdés. Az egyik oka ennek az lehet, hogy a konzervatívok olyan intézményeket és hierarchikus hatalmi struktúrákat idolizálnak, amelyek már elvesztették progresszív erejüket, nem csoda hát, hogy a közjó szolgálatára kevésbé, a hatalommal való visszaélésre pedig sokkal inkább használhatóak.

Ez a probléma gyönyörűen kirajzolódik Konfuciusznál is. Amit ő idolizál, azok a családi kötelékek és az őskultusz – vagyis a nemzettségi társadalom. Node Konfuciusz korának pont az arisztokrata nemzettségek hatalma volt a legfőbb problémája. Ez szította a rengeteg viszályt, ez bénította meg az államokat, ez állt útjában az „erényesek alkalmazásának”, vagyis mindannak, amit Konfuciusz annyira kívánt.

Minden jó szándéka ellenére Konfuciusz legnagyobb hatású mondása valószínűleg a 13.18. Ahol is egy fejedelem büszkén mondta, hogy őfeléjük az egyenes emberek tanúskodnak apjuk bűneiről, Konfuciusz pedig ráförmed, hogy a valódi egyenes emberek azok, akik rejtegetik apjuk vagy fiaik bűneit. Vagyis a nepotizmus és a családi korrupció ideológiáját fektette le.

Konfuciusz tragédiája pont ez. Noha ő egy erős, békés államot és egy meritokratikus arisztokráciát szeretett volna látni, ám konzervatív elköteleződése az őskultusz és a családi kötelékek iránt pont az ellenkező irányba mutatott.

Ironikus, de ahhoz, hogy a konfuciánusok álma az erős, meritokratikus államról, megvalósuljon, ahhoz először is szükség volt a legisták győzelmére, akik kíméletlenül visszaszorították az arisztokrata családok hatalmát és az azt megideologizáló konfuciánus ideológiát.

 *

A régi aranykorral is meggyűlt a konfuciánusok baja. Történt mindez annak ellenére, hogy az általuk idealizált kor az a szó legszorosabb, eredeti értelmében kultikus tisztelet tárgya volt. Ennek ellenére még a mitizált hagyományban is fennmaradt elég nyoma a valódi történelem véres hatalmi harcianak ahhoz, hogy az kínossá váljon a konfuciánusok számára (bár ez a Beszélgetések és Mondásokban még nem jön elő, ez inkább a pár évszázaddal későbbi konfuciánusoknak okoz fejfájást). Ami viszont Konfuciusz számára is kínos volt, az az, hogy az emberáldozat csak a közelmúltban kopott ki a vallásból, és amikor egy tanítványa erről kérdezte, akkor mister „a legfontosabb, hogy tanulmányozzuk a régieket” csak annyit válaszolt, hogy inkább borítsunk fátylat a múlt eme aspektusára.

Még komolyabb problémát jelentett Konfuciusz konzervativizmusa számára a múltbéli reformok léte. Ugyanis az általa dicsőített régi szent királyok (kultúrhősök) mindegyike dinasztia-alapító nagy reformerek. Mi több, a Konfuciusz által legtöbbre becsült szertartásrendet reformálták meg! Az erre vonatkozó kérdéseket Konfuciusz csak elmaszatolni tudta.

Még nagyobb fejfájást jelentett számára Guan Zhong személye. Guan Zhong háromszáz évvel Konfuciusz kora előtt élt, és az első hegemón főminisztere volt. Az ókori Kína egyik legfontosabb reformere ő, többek közt ő vezet be először meritokratikusan kiválasztott hivatalnokokat, a korábban bevált feudális kinevezések helyett. Még Konfuciusz is elismeri, hogy nélküle valószínűleg nem maradt volna fenn a kínai civilizáció. Ráadásul rendkívül karcos személyiség, karrierje lényegében botrányok sorozata.

A. C. Graham, a neves sinológus, igen lefitymálóan, de nem teljesen alaptalanul, jegyezte meg, hogy Konfuciusz és tanítványainak intellektuális teljesítménye, filozófiai produktuma kimerült abban, hogy Guan Zhong megítélésén tipródtak.

Néhány érdekesség Konfuciusz etikájából

Azt viszont érdemes tisztázni, hogy a moralizáló konzervatívizmus keretein belül, Konfuciusz konzervativizmusa kifejezetten a felvilágosultabb és megbecsülendőbbek közé tartozik. A műfaj fentebb ismertetett korlátait persze nem túllépve.

 *

Többször előkerül nála a klasszikus aranyszabály: ne tedd másokkal azt, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyenek meg. Még az is lehet, hogy ő a legkorábbi kimondója eme elvnek.

Az is nagyon jó belátás Konfuciusztól, hogy az erényesség az egy összetett dolog. Nem lehet egyetlen egy kérdésre redukálni. Egyszerre több dimenzióban kell jónak lenni.

De amikor nagyon nyüstölik Konfuciuszt, hogy mondjon egy szót, amit egész életünkben megéri követni, akkor nem is azt mondja, hogy 礼 li, a szertartásrend (lásd később, hogy miért ezt várnám tőle), hanem azt mondja, hogy 恕 shu, és úgy magyarázza, hogy „amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másokkal”.

 *

Másrészt többször előkerül az előítéletesség elutasítása is. Olyanokat is tanítványává fogad, akiket mások kinéznek, mert rossz hírű vagy az apjuk, vagy akár az etnikumuk. Többször hangsúlyozza azt is, hogy a közvélekedést nem szabad kritikátlanul elfogadni. Ha valakit mindenki megvet, attól még nem szabad elítélni, hanem magadnak kell megvizsgálnod, hogy tényleg hibás-e. És fordítva, akit mindenki ajnároz, azt is külön meg kell magadnak ítélned, hogy tényleg érdemes-e.

A közvélekedéssel szembeni kritikusságot külön kiemelném, ugyanis végig hangsúlyos eleme lesz a kínai gondolkodásnak. A taoizmus például az egész retorikáját erre építi, de a későbbi konfuciánusoknál, és minden más irányzatnál elő is jön ez. És nem marad meg az elvont filozófia talaján (a túlzott elvontság amúgy se jellemző a kínaiakra), hanem a politológiában is aktívan működő szempont.

Érdekes, hogy ezen a téren a nyugati kultúra nem annyira erőlteti meg magát. Hogy megint csak tegyek egy XXI. századi kitekintést, de most a politikai paletta másik felére: cancel-culture. Az az új baloldal, amely a kritikai gondolkodásra alapuló Felvilágosodás, majd az azon belül is kritikai elméletnek számító Marxizmus, majd az azon belül is kritikai posztmodern episztemológia örököse, valójában elbukik a kritikai gondolkodás megvalósításában ott, ahol egy bronzkori, konzervatív rítus- és illemtan-tanár átment. Érdekes.

Valószínűleg a kínai politikai berendezkedés is rásegített abban, hogy a közvélekedéssel szemben kritikusabbak lehettek. Ugye nyugaton szinte mindig volt valamiféle kvázi-demokratikus komponens. Az ókori városállamokban szinte mindenhol volt valami szavazással működő intézmény, még akkor is, ha maga az adott polisz nem volt demokrácia: népbíróság, vagy hivatalnok-választás, stb. A középkorban pedig erős hatása volt a germán törzsi demokratikusságnak, voltak király-választások és megerősödött a rendiség, stb. A kereszténységben meg ugyan nem volt demokratikus döntéshozás, ámde még kevésbé volt ott tere a kritikai gondolkodásnak – hisz a fő mondanivalója az az ábráhámita vallásoknak, hogy egy ember se merészelje kritikai gondolkodás révén felülbírálni az etikai értékítéleteket, amiket a szent szövegek kimondanak.

 *

Konfuciusz tehát kiállt a meritokrácia mellett, és előítélet ellenes volt. Sőt, azt is mondta, hogy ő bárkit tanít, aki legalább szimbolikusan megfizeti a tandíját, nem számít az, ha az illető szegény. Emellett azt is hangsúlyozta, hogy a hivatalnok feladata a nép jólétén szorgoskodni. Mi több, a hivatalnok akkor kormányoz jól, ha népe egyenlő, mindannyiuknak egyaránt biztosítva van megélhetése. Szóval van egy határozott baloldalisága Konfuciusznak.

De azért azt is mondta a mester, hogy a népet lehet az erény útján vezetni, de nem lehet az erényt megértetni a néppel.

Tehát baloldali vonásai ellenére alapvetően egy olyan társadalom ideológiájának alapjait fektette le, ahol az értelmiség soraiból kikerülő jól képzett és becsületes hivatalnokok feladata, hogy a népet kormányozzák és a nép jólétét biztosítsák, a nép nem alkalmas önmaga kormányzására. Szóval egyfajta technokratikus uralomról, vagy azt is mondhatnánk, hogy konfuciánus bürokratizmusról van itt szó. Itt jegyezném meg, hogy a nyugati technokratikus trendek (legyen szó akár a kései megvalósult szocializmusról, akár az EU mainstream politikai pártjainak politikájáról) sok szempontból hasonlítanak a kínai konfuciánus bürokratikus államberendezkedésre. Nem véletlen az se, hogy a kínai kommunizmus olyan könnyedén át tudott csúszni konfucianizmusba.

Jobban belegondolva, épp Konfuciuszról beszélünk. Lehet, nem is olyan meglepő, hogy Konfuciusz egyfajta konfuciánus államberendezkedés ideológiájának alapjait fektette le?

A kollaboráció dilemmája

Egy olyan kérdéskör van, ahol Konfuciusz felvállalja azt, hogy nem fekete-fehér a világ. Ez annak a kérdése, hogy vajon az erkölcsös ember elfogadjon-e hivatali posztot egy erkölcstelen vezető alatt.  Kompromitálja-e magát azáltal, hogy részt vesz egy korrupt rezsimben, vagy inkább vonuljon el a közélettől?

Ez is egy örökzöld probléma, és Konfuciusz korában is aktuális volt. Ez az a kérdés, amire nem fekete-fehér választ ad a mester, hanem a pontos körülmények függvényeként bizonyos esetekben elítéli a kollaborációt, más esetekben helyesli.

Már ekkor megvan Kínában a kultusza a „visszavonult bölcseknek”, olyan jó képességű és magas rangú embereknek, akik a kortársak romlottságát látva inkább elvonulnak földművesnek, vagy hegyi remetének, de nem hajlandóak a közügyekben részt venni. Konfuciusz nem ért egyet ezekkel, és arra mutat rá, hogy ha az erényes emberek mind elvonulnak, csak azért, mert korrupt a világ, akkor hogyan lesz a világ jobb?

De azért az is mondja, hogy van olyan fajta erkölcstelenség (például egy trónbitorlás), amihez erényes ember mégse adhatja a nevét, egy trónbitorló szolgálatába nem állhat.

 *

Megint tennék egy kitekintést itt. Konfuciusznál még csupán egy fél mondat erejéig jelenik meg az, hogy mi a teendő, ha a főnököd nem az erény útját járja. „Adj neki tanácsot”, mondja Konfuciusz, vagyis hogy próbáld meg a helyes útra terelni.

Ez a következő évszázadok során a konfucianizmus (illetve a legizmusnak is) központi témájává válik a feljebbvalók megkritizálása. A konfuciánus erények megvalósításának ugyanis két módja van: egyrészt megvalósítod magadban, másrészt pedig megkritizálod a feljebbvalódat, ha ő nem e szerint jár el.

Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert mi, nyugatiak, szeretjük azzal hitegetni magunkat, hogy a mi kultúránkban a kritikai gondolkodás és a liberalizmus milyen fontos, míg a keleti kultúra szolgalelkűségre, tekintélyelvűségre és vak engedelmességre neveli gyermekeit. De ez nem igaz.

Minálunk vannak az ábrahámita vallások, amik a vakhűséget súlykolják az emberekbe, és azt, hogy a parancsot akkor is teljesítsd, ha a saját etikai iránytűd szerint nem stimmel a dolog (ugyebár ennek az etalonja Ábrahám története, de az Ószövetség végig ezt súlykolja, akárcsak az Újszövetség, az egyházatyák irományai és a Korán is mind-mind azt hangoztatja, hogy az ember csak ne akarja saját maga kritikai érzékével megvizsgálni, hogy mi is a helyes és mi is a helytelen, ha egyszer felülről már megkapta az utasítást).

Kínában viszont a konfucianizmus szerint a feljebbvalóhoz való hűség legfontosabb komponense az, hogy hajlandó vagy komolyan konfrontálódni vele, ha szerinted rosszat akar csinálni. Egy effajta konfrontációt a nyugati kultúrkör a mai napig nem képes máshogy, mintsem fellázadásként elképzelni. Így tehát nyugaton a kritizálás csak mint a hűség megszegéseként, avagy az adott közösséggel való végleges szakításként képzelhető el.

Szertartások fontossága

Konfuciusz tanainak egy fontos eleme az, hogy szerinte a szertartásrend betartása, a rítusok követése az etika alfája és omegája. Egyrészt hangsúlyozza, hogy nem elég minden erényt megvalósítani, igazán jó akkor lesz az ember, ha ezen felül még a szertartásrendet is betartja. Másrészt pedig azt is hangsúlyozza, hogy a szertartásrend követéséből már rögtön következik is minden erény.

Konfuciusznak eme tanítása eszmetörténeti szempontból a Beszélgetések és Mondások legizgalmasabb része. Viszont egy modern olvasó számára, aki mint filozófiai szöveg érdeklődik a mű iránt, ez az, amivel a legkevésbé tud mit kezdeni.

 *

Nem árt tudni, hogy Konfuciusz ugyebár pont a szertartásrend, és az ahhoz kötődő rituális dalok, zenék, tanításából élt. Másrészt az ő korában, a bronzkor végén, még tényleg a szertartásrend adta meg a társadalmi viszonyok alapját. Például amikor a fejedelmek bitorolták a király hatalmat, akkor egyben bitorolták azokat a rítusokat is, amiket csak a királynak lett volna szabad bemutatnia. És bitorolniuk is kellett azokat, ha érzékeltetni akarták a kortársakkal a saját hatalmukat.

A bronzkorban ugyanis az arisztokrácia hatalmát az legitimizálta, hogy csak ők tudtak kapcsolatba lépni a szellemvilággal, és így biztosítani annak áldását a közösség számára (egyrészt azért csak ők, mert nekik voltak megistenült őseik, másrészt, mert csak ők engedhették meg az ehhez szükséges drága bronzedényeket és áldozatokat, harmadrészt, mert ők azt mondták, hogy másnak nem szabad). Pont ez a világkép kezdett Konfuciusz korára repedezni, omladozni.

 *

Konfuciusz esetében az teszi még érdekesebbé az egészet, hogy ő úgy teszi meg a szertartásrendet és a rítusokat az erény csúcsává, hogy közben agnosztikus állásponton van a természetfelettit illetően. Elutasította, hogy istenekről, a túlvilági életről, vagy akár a szertartások mágikus hatásáról beszéljen, mondván az embereknek erről nincs ismeretük.

Utal viszont arra, hogy a rítus lényege az őszinte átélése az érzelmeknek. Tehát az, hogy amikor áldozatot mutat be valaki halott szüleinek, nagyszüleinek, akkor az őszinte szülőszeretetet élje át, az motiválja őt erre.

 

Megmondta Konfuciusz elvtárs is: tanulni, tanulni, tanulni!

Egy másik dolog, amit Konfuciusz nem győz hangsúlyozni, az a tanulás fontossága. Saját magáról is azt állítja, hogy ő nem túl kiválló képességű, csak megvan az a nagy erénye, hogy szeret tanulni.

A tanulás nála természetesen a régiek szokásainak, viselkedésének, mondásainak a tanulmányozását jelenti. Tehát szorosan összefonódik konzervativizmusával. De azt is mondja, hogy gondolkodás nélkül tanulni az időpazarlás. Meg azt is, hogy tanulás nélkül gondolkozni az pedig veszélyes.

Tehát a tanulás nála ugyan konzervatív indíttatású, de azért kritikai gondolkodást igénylő, és azt fejlesztő tevékenység. És szerepe volt abban, hogy a tanulás a kínai civilizáció számára olyan fontos érték lett – ez pedig a legnagyobb erőssége a kínaiaknak. Például immár több, mint kétezer-egyszáz éve (pont, amióta a konfucianizmus az államhatalom szövetségese lett) tanulmányi vizsgák alapján választják ki a hivatalnokokat Kínában – ami a társadalmi mobilitás és a meritokrácia fontos pillére.

Konfuciusz igazi értéke: az erény lélektana

Eddig beszéltem Konfuciusz etikájáról, és azt mondtam róla, hogy ugyan van pár érdekes pontja, de semmi túl „izgalmas” nincs benne. Egy egyszerű konzervatív moralizálás. Azt is tárgyaltam, hogy meta-etikája (ha lehet annak nevezni), amelyben a szertartásrendre vezet vissza mindent, meg erősen bronzkori gondolkodáshoz kötődik, ugyan eszmetörténetileg nagyon is izgalmas, de mai emberként nehéz mit kezdeni ezzel.

Viszont van a Beszélgetések és Mondásoknak még egy dimenziója, ami (számomra legalábbis) a legpozitívabb oldala Konfuciusznak. Ez pedig az amit az etikájának a megvalósításáról, megéléséről, lélektanáról mond.

 *

Konfuciusz ugyanis gyakorlati tanácsként azt mondja, hogy ha találkozol valakivel, akkor figyeld meg a pozitív tulajdonságait és tanuld el tőle. És figyeld meg a negatív tulajdonságait, és javítsd ki azokat saját magadban. Többször is előkerül a könyvben, hogy másik ember hibájával ha szembesülsz, akkor a tennivalód nem más, mint az önvizsgálat – vajon benned is megvan-e ez a hiba, és hogyan tudnád kijavítani.

Ez egyfajta alázatosság, ami nagyon szimpatikus vonása Konfuciusznak, és nagyon hasznos tanács azt illetően, hogy hogyan legyen valaki tényleg jobb ember.

*

Ha már alázatosság. Konfuciusz szerint a legfőbb erény a 仁 ren – ezt én emberségességnek szeretem fordítani (régen divat volt még altruizmusnak is fordítani, bár az eléggé félrevezető fordítás, angolul még benevolence-nek fordítják). Viszont többször mondja, hogy arról tud ítéletet mondani, hogy valaki igazságos-e, vagy hogy hűséges-e, de azt ő se tudja megmondani, hogy vajon valaki emberséges-e. Sőt, még saját magát illetően is kétségei vannak. Tehát a legfontosabb erény az valójában episztemológiailag elérhetetlen.

Erre mondta azt a tanárom, hogy ez az egy gondolat az, ami Konfuciuszt valóban jelentős gondolkodóvá teszi. Ezzel lesz több, mint egy pedáns, konzervatív illemtan tanár, aki morgolódik korának züllöttségén. És igaza volt ebben. Mert az egy dolog, hogy Konfuciusz etikai iránytűjét mennyire tartjuk helyesnek, ha a mű csak abból állna, hogy ő moralizál, és kiosztja kortársait, az nagyon távol állna a filozófiától.

 *

Egyébként érdekes a kontrasz a Beszélgetések és Mondásokban ábrázolt Konfuciusz és az Evangéliumokban ábrázolt Jézus között. Ugye Jézus külsőségekben eljátsza az alázatosságot – például megmossa a tanítványai lábát. Ilyet Konfuciusz nem tenne, ő számára a protokol fontos (azt tanította), és a tekintélyt parancsoló viselkedés is az erények egyike.

Viszont ami a valódi alázatot illeti, mások megítélését – abban Jézus borzasztó arrogáns: saját magát tökéletesnek gondolván magas lóról oszt ki mindenkit. Míg Konfuciusz valódi alázatot mutat: mások hibái láttán saját maga önvizsgálatába kezd, és nem mer végső ítéletet mondani mások jelleméről, saját maga egyetlen erősségének tanulási vágyát nevezi meg, stb.

Ez megint csak egy érdekes kontraszt – Konfuciusz neve hallatán nem szokott az „alázat” szó eszébe jutni az átlag nyugati embernek, pedig kevés jelentős gondolkodó vélekedett ilyen visszafogottan saját maga kvalitásairól. No persze az is igaz, hogy a következő évezred konfuciánusai viszont egymást licitálták túl, hogy ki tudja a mestert még jobban felmagasztalni.

Igazából azért is tartottam érdekesnek, hogy csak a Beszélgetés a Mondásokról írjak egy ilyen kis összefoglalót, hogy elválasszam a több ezer évnyi konfucianizmustól azt, amit Kong mester ténylegesen tanított, valamikor az i.e. 5. század tájékán. Vagy legalábbis azt, amit a legkorábbi műből, a Beszélgetések és Mondásokból, megtudunk tanításairól.