Az igazság alábecsüléséről

Az előző blogomban azt fejtettem ki, hogy a modern értékrend alábecsüli a hazugság kártékonyságát és rosszaságát. Most arról fogok beszélni, hogy viszont az igazság erejét és hatékonyságát is alábecsüljük.

Gyakran gondoljuk azt, hogy az igazmondás áldozatot követel tőlünk. Az igazmondással kapcsolatos dilemmáinkban úgy érezzük, hogy az igazmondással ellenségeket szerzünk, magunkra haragítunk embereket, vagy gyengítjük saját érvelésünk meggyőzőerejét (például ha egy tény beismerése arra kényszerítene, hogy érvelésemet jóval komplexebben fejtsem ki, amiről úgy gondolom, hogy az egyszerű hallgatóság szemében már kevésbé lesz meggyőző) vagy valami efféle módon hátrányba kerülünk.

Azt szögezzük le, hogy az életben rengeteg helyzet van, amikor fel se merül, hogy hátrány lenne az igazmondás, és ilyenkor fel se merül bennünk, hogy hazudjunk. Etikai dilemmák ott merülnek egyáltalán fel, ahol nyomást érzünk a normával szemben.

Szóval az igazmondást és az igazságot gyakran nehézkesnek érezzük, hátrányosnak, főleg emberi konfliktusok illetve meggyőzési szituációkban. Arra azonban ritkán gondolunk, hogy milyen ereje is van az igazságnak, főleg épp ezekben a szituációkban.

A hazugság alábecsüléséről

Kultúrtörténeti kuriózum: a hazugság volt az első gonoszság.

Tudniillik a gonoszság koncepciója relative kései fejlemény, legjobb tudomásom szerint a perzsa vallásosságban jelent meg, valahol az aveszta és a zoroasztriánizmus környékén, vagyis az i.e. 10-6. század közti időszakban. Természetesen az etikai vétség koncepciója korábban is létezett. Azonban a legtöbb régi vallás a világot a rend (kozmosz) és a káosz konfliktusában látta. Az etikai szabályok csupán egy szegletét jelentették a világrend szabályainak. Ezek megszegése természetesen vétségnek számított, de nem létezett a gonoszság és a jóság metafizikai koncepciója.

A perzsa vallás újításai közé tartozott az, hogy ezt átértelmezte. A világ történelmét két, együtt megszülető erő, a jóság és a gonoszság harcaként látták. Egyébként maga az a megközelítés, hogy a világnak története van, és hogy az egy harc, amiben az embereknek oldalt kell választaniuk, talán még fontosabb újításnak számított. Ezt a felfogást a kereszténység is perzsa gyökereiből vette át, a judaizmustól ez idegen.

Ez egy rendkívül érdekes téma, ami megérdemel majd egy külön blog posztot. Most azonban annyit akartam csak mondani, hogy a perzsa vallásban jelent meg először a jóság és a gonoszság koncepciója. A gonoszság ereje Ahriman (Angra Mainyu) volt, alatta pedig a gonosz Dévek voltak, akik közül a legelső (egyes verziókban teremtőjük) Drug, a Hazugság.

A gonoszság fogalma legelőször tehát a perzsa vallásban született meg, számukra pedig a hazugság volt a legfőbb gonoszság. Ezért hát ez az első a gonoszság kultúrtörténetében.

“[A perzsa ifjakat] csupán három dologra tanították: lovagolni, íjászkodni és igazat mondani”

- Hérodotosz, Görög-Perzsa Háborúk, I, 136

Feloldódó nemzetállamok

Vallonok jobbra, Flamandok balra!
Hát a Belgák merre menjenek? – Kérdezte Kohn bácsi.
   -vicc

Pár százalékon múlott csak a mostani skót népszavazás arról, felbontsák-e az úniót Nagy Britanniával. Mivel azonban a skótok közismerten egy külön „nemzet”, akik ráadásul a populáris kultúra szerint mindig is rosszban voltak az angolokkal, ez egy könnyen megemészthető ténynek tűnik.

Sőt, innen Magyarországról nézve majdnem az a furcsa, hogy miért szavaztak ennyien a maradásra, hisz az egész magyar identitás azokra az emberekre és mozgalmakra épül, akik a magyar-osztrák perszonáluniót fel akarták bontani. De Skócia esete nem egyedülálló. A belgáknál még úgyszintén el lehet mondani, hogy ők mindig is két elkülönült etnikum voltak, szétvállási törekvéseik érthetőek. Mint a viccben ugyebár. Azt viszont már jóval furcsább megemészteni, hogy konkrétan három felé akarnak vállni (flamand részre, vallon részre és brüsszeli részre). Aztán ott vannak a katalánok. Ha két éve megkérdeztem volna egy átlag embert, hogy milyen etnikumú emberek laknak Barcelónában, 99%-uk spanyolt mondott volna. Ha épp aznap nem olvasnak hírt a katalán függetlenségről, valószínűleg még ma is 90% spanyolt mondana.

És akkor mi van az olasz Északi Ligával? Érettségi tételként tanuljuk az olasz nemzeti egységet, hogy milyen hősiesen küzdöttek Itália egyesítéséért az északiak, osztán most meg kalap, kabát?

Felmerül az emberben a kérdés: mi a fene ütött mindenkibe?

De a jobb kérdés inkább az: mi a fene ütött mindenkibe a 19. században?

A történelem kitalált szereplői: az országok

Egyik kedvenc játékom az Europa Universalis 3. Ez egy történelem-szimulációs stratégiai játék, amelyben a XV-XIX. századot lehet a világ tetszőleges országával végigjátszani. Kereskedelem, háborúk, diplomácia, infrastruktúra fejlesztés, felfedezések kora, gyarmatosítás, a történelem szinte minden aspektusát magába foglalja a játék. Az egyik zseniális ötlete az u.n. sliderek voltak: az adott ország kultúráját, társadalmát és szokásait jellemző mutatók. Mennyire tengerész népek vagy mennyire szárazföldiek, mennyire offenzív vagy defenzív a berendezkedésük, mennyire arisztokratikus vagy plutokratikus a társadalom, mennyire szabadgondolkodók vagy mennyire bigottan vallásosak.

A játék eredeti verziója erősen a Whigh történelemszemlélet szerint készült: minél inkább követted a valódi történelemben Nyugat-Európában lezajló változásokat és minél inkább magad mögött hagytad a középkorra jellemző társadalmi értékeket, annál jobban jártál. Azonban néhány verzió múlva átdolgozták az egész rendszert. Alapvetően játék-tervezési szempont motiválta őket: a jó játékban a játékos értelmes döntéseket hozhat. Ne legyen egyértelműen nyerő stratégia.

Ekkortól kezdve a sliderek mindkét iránya valamire jó volt. Volt előnye bigott társadalmat fenntartani, volt előnye a plutokráciának, volt előnye a merkantilizmusnak, stb. Helyzettől függött, melyik volt előnyösebb számodra. Egyetlen kivétel az ország centralizációját jellemző slider volt. Azt megtartották egyértleműen jó-rossz megkülönböztetésnek. Centralizáció nagy táp, a decentralizáció hátrány.

Miért? És miért tűnt ez annyira természetesnek?

A nacionalizmus két fajtája

Beszéljünk kicsit a hüvelygomb... a nacionalizmusról. Körbenézve körülöttünk elég fontosnak tűnik. Az egyik legnagyobb baj “a” nacionalizmussal, hogy tévedés “a” nacionalizmusról beszélni.

Ugyanis valójában kétféle nacionalizmus van, amely két, igencsak eltérő ideológia. Mindkettő újkori találmány, és nem segít a káoszban, hogy szinte senki se próbálta meg külön nevet adni a kettőnek. Nevezzük el tehát az egyiket nyugati-típusú hazafiságnak (patriotizmus), a másikat pedig keleti nacionalizmusnak. A közhiedelemmel ellentétben ez a kettő valójában jóval több ponton szöges ellentéte, helyenként ellensége egymásnak, mint amennyiben hasonlítanak.

Dacolva az esélyekkel - a hősi történetek

– Ezért tesszük, amit teszünk, nemde? Ha nem találunk módot az együttműködésre, nincs rá esélyünk, hogy megálljunk egy olyan lény ellen, ami ezt művelte.
– Statisztikailag nincs sok esélyünk, bármit csinálunk is – mondta erre Kranxx. Mikor Riona mogorván rámeredt, még hozzáfűzte – Ám ha egyesítjük a népeket a sárkányok ellen, azzal az „Egyáltalán semmi esélyünk” módosul a „Nagyon csekély esély”-re. 
     - Ascalon Kísértetei (Guild Wars regény)

Múlt nyáron olyasmit csináltam, amit sok éve nem, igazi legalja, megrendelésre írt franchise ponyva fantasy-t olvastam (amúgy Jeff Grubb az egyik írója). Kellően rosszak is voltak a Guild Wars regények, ám ez az egyetlen bekezdés egy olyan gyöngyszem volt, amiért megérte átszenvedni magamat rajtuk. Szerintem ez az idézet zseniális. Zseniálisan mutatja mi a gond a manapság oly divatos „lehetetlen esélyekkel dacolós” hőstörténetekkel, amik nem csak a fantasy ponyvákat, de Hollywoodot és a videójáték-ipart is áthatják.

Szuperhősök kontra fantasy

Because I am Batman! 
  - meme 

Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet [=irodalom] a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el. Az általános az, ahogy egy bizonyos ember bizonyos meghatározott módon beszél vagy cselekszik, a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint, s erre az általánosra törekszik a költészet, bár egyéni neveket gondol ki [...] 
[...]ezeket az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek. Így a csodálatos is jobban hat, mint ha magától vagy véletlenül történnék, mert a véletlenek közül is azok a legcsodálatosabbak, amelyek mintegy célzatosan következtek be, mint például amikor Mitüsz szobra Argoszban rázuhant a gyilkosra, mikor a szobrot nézegette. Az ilyen események nem úgy tűnnek fel, mintha merő véletlenből történtek volna, s az ilyen történetek szükségszerűen szebbek is lesznek.
  - Arisztotelész, Poétika, IX. fejezet


"Who could have done this thing, I wonder?"
"Arya of House Stark." She watched his eyes, his mouth, the muscles of his jaw.
"That girl? I thought she had left Braavos. Who are you?"
"No one."
"You lie."
  - George R.R. Martin: A Feast for Crows.



Minap egy szuperhős rajongó barátom (akivel sokat szoktam vitatkozni a fantasyról) azt találta mondani, hogy igazából minden fantasy történet szuperhős történet. Ezt illetően nekem erős ellenérzésem volt, viszont érdemes végigvenni, hogy miért is.

A Schiffer botrány

Who controls the past, controls the future
Who controls the present, controls the past
- George Orwell, 1984

Nem akartam ennyire aktuálpolitikai irányba elvinni a blogomat, de egyszerűen annyi zseniálisan illusztrálják az általános problémákat az aktuális események (Schiffer András – Kálmán Olga riport + a legutóbbi poszt kapcsán elindult beszélgetések + szerte az országban a népnemzeti-urbánus ellentétre reflektáló posztok), hogy megéri kicsit kivesézni őket.

A múltjövő megérkezett - választási eredmények alapján

Elvadult tájon gázolok:
 Õs, buja földön dudva, muhar. 
Ezt a vad mezõt ismerem, 
Ez a magyar Ugar. 

Lehajlok a szent humuszig: 
E szûzi földön valami rág. 
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág? 
 - Ady Endre, A magyar Ugaron


Lezajlottak a választások, az eredmények szinte senkit sem leptek meg, a jelenlegi helyzet teljesen világos, sőt segítségével jobban megérthetjük múltunkat is, mert hogy épp ismételjük, ebből pedig a jövőre is következtethetünk. Kicsit olyanok vagyunk, mint a görög tragédiák hősei, akik épp azáltal teljesítik be a jóslatot, hogy megpróbálják elkerülni.

 A fidesz több mint nyolcszázezer szavazót vesztett (majdnem szavazóinak harmadát!), ami jó hírnek tűnik. A nagy kérdés, hogy ha továbbra is ilyen szinten kormányoznak, folytatódik-e ez a trend. Az is kiderült, hogy a megmaradt fideszes szavazótábor egy abszolúte fegyelmezett, jól mozgósítható szavazótömb, de valószínűleg egyre nagyobb részük nem őszintén lelkes már.

A politikai cinizmus játszmája

"Szóismétlés hazugnak nevezni egy politikust"
 - szólás

"Mi választottuk őket, minket képviselnek! Ááááá!"
 - Belga, Képviselő Boogie


A nemzeti játszma után beszéljünk egy másik játszmáról, azután kevésbé provokatív témakra térek majd rá. A politikai cinizmusnak sok árnyalata és válfaja van, ilyesmikre gondolok, mint például ez a gondolatmenet:

• A politikusok manipulatívak, (kicsit erősebb, de népszerű verzió szerint minden politikus hazudik) 
• Az emberek naivitását, hiszékenységét és lelkesedését használják ki. 
• Ezért az okos ember ne bízzon bennük, ne higgyen nekik és ne lelkesedjen semmiért.

Nemzeti játszma?

A játszmák elméletét a hagyományos pszichológiai gyakorlat kapcsán fejlesztették ki, vagyis a „miért üvöltözik velem a feleségem esténként?” típusú magánéleti, személyközi interakciókra. Szerintem azonban a közéleti problémák megértésében is hasznos tud lenni. A magyar közgondolkodás, főleg a nemzetinek nevezett, meglátásom szerint egy igen masszív játszmával teszi tönkre az országot, immáron száz vagy talán százötven éve.

Szélsőjobb balról előz? Nope

Tőke és Fazismus jegyesek, 
Minden külön értesítés helyett.
   - József Attila: Farsangi Lakodalom

A polgári termelési és érintkezési viszonyok, a polgári tulajdonviszonyok, a modern polgári társadalom, amely oly hatalmas termelési és érintkezési eszközöket varázsolt elő, ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett földalatti hatalmaknak.
   - Marx – Engels: Kommunista Kiáltvány

 Múlt héten egy facebookos beszélgetés során vitáztunk arról egyik ismerősömmel, hogy vajon az antikapitalizmus (konkrétan a bankározás) mennyiben azonos, vezet hozzá, vagy marad külön az antiszemitizmustól. Múlt hónapban pedig egyik ismerősöm falán magyarázta lelkesen egy jobbikos, hogy ők nem szélsőségesek hanem radikálisok (szerinte ez azt jelenti, hogy nem őrültek, csak hajlandóak drasztikus megoldásokat is kipróbálni), és hogy minden tettük célja a szegények sorsának javítása (persze ez abszurd, épp akkoriban koszorúzták a horthy szobrát, de erről a témáról majd máskor). Aztán egy hete olvastam Krausz Tamás remek írását arról, hogy a fasizmus (beleértve puhább verzióit, mint a horthyzmus), hogy táplálkozik a kapitalizmus veszteseinek érzéseiből és hogy végső soron becsapja őket, mert a nemzetközi oligarchiát hazaira cseréli le.

Mindezek eszembe juttatták azt a sokat hangoztatott nézetet, hogy a szélsőjobb igazából átfordul a szélsőbalba (hisz Hitler pártja is nemzetszocialista párt volt).

Miért játszmázunk?

Miért iszom? Hogy felejtsek

Mit akarok elfelejteni? Azt, hogy szégyellem magam.

Miért szégyellem magam? Mert iszom.

    –Antoine de Saint-Exupéry: Kis Herceg.

Two roads diverged in a wood, and I –

I took the one less traveled by,

And that has made all the difference

    – Robert Frost: The Road Not Taken

Az előző posztomban arról írtam, amikor az emberek meg akarják találni a jó megoldást egy helyzetre. Most beszéljünk arról, amikor nem is ezt akarják: az emberi játszmákról.

Ezt a fogalmat Eric Berne tette közismerté Emberi Játszmák (Games People Play: The Psychology of Human Relationships) könyvében. Nem kell feltétlenül egyetérteni az általa használt ego osztályozással (szülői-én, stb), tranzakció analízissel, se pedig a játszmák konkrét tipologizálásával. Ami az igazán ütős a könyvében az maga a felismerés, hogy az emberek játszmákat játszanak, jól begyakorolt forgatókönyv szerint, ahol az önálló lépések látszólag normálisak, de valójában hátsó célokat szolgálnak, az egész játszma eredménye pedig legtöbbször kontraproduktív.