Döntéshozatal és a dilemmák

„Dilemma, noun.

1. a situation requiring a choice between equally undesirable alternatives.

2. any difficult or perplexing situation or problem.

3. Logic. a form of syllogism in which the major premise is formed of two or more hypothetical propositions and the minor premise is a disjunctive proposition, as „If A, then B; if C then D. Either A or C. Therefore, either B or D.”

    - Definition of „dilemma”, dictionary.com

„A törvények azok, amik meghatározzák az intézkedéseket.
Az intézkedések azok, amik meghatározzák az eredményeket.
A törvényeket ha bevezetik azok nehézségeket is okoznak majd.
Ha a nehézségek ellenére ezek megvalósítják az intézkedéseket,
az uralkodónak ez esetben mégis be kell vezetnie őket.
Az intézkedéseket ha végrehajtják azok veszteséget is okoznak majd.
Ha az eredmények nagyobbak a veszteségeknél,
az uralkodónak ez esetben mégis meg kell cselekedniük azokat.
Nehézség nélküli törvény, veszteség nélküli eredmény – az Ég alattiban ilyen nem létezik.”

    - Han Fei Zi, Nyolc Doktrína, XLVII.5

Az embert legtöbbször a dilemmákkal való szembesülés veszi rá arra, hogy alaposan elgondolkozzon. Mikor nehéz döntés elé kerülünk, akkor szoktunk elkezdeni mérlegelni, reflektálni és rákérdezni a mögöttes dolgokra. Legalább a modernitás óta a döntéshozatal áll a politikával kapcsolatos elképzeléseink középpontjában (lehetne más, lehetne például az erényesség, mint a középkorban volt), sőt, immár az egyén boldogulásában is kulcsfontosságúnak tartjuk azt, hogy hogyan hozza meg döntéseit. Ezért kezdem hát a blogomat egy ezzel kapcsolatos gondolatmenettel.

Dilemma mint rejtvényfejtés

Miről is szól a döntéshozás? Az egyik verzió, ahogy tekinthetünk rá, az a következő: van egy dilemmánk, ahol több opció közül kell választani, ám az, hogy melyik a jó, azt nem triviális eldönteni. Hogy kiderítsük, alaposan végig kell gondolnunk és mérlegelnünk kell a tényeket. Ehhez persze fontos, hogy minél több releváns ténynek a birtokába jussunk. Így jutunk el a helyes döntésre és a dilemma megoldásához.

Ez az a megközelítés, amire például az egész oktatásunkat építjük, az iskola erre trenírozza a fiatalokat: itt a feladat, törni kell hozzá a fejed és emlékezni a releváns tényekre, amik alapján meg tudod mondani a helyes választ.

Fontos megállapítanunk, hogy ez a szemlélet bizonyos szempontból igaz és bizonyos szempontból szükséges is. Hisz ha nem hinnénk abban, hogy a dilemmának van egy helyes megoldása, akkor akár pénzfeldobásra is bízhatnánk a döntést, ahelyett, hogy törnénk a fejünket! Azonban ez a szemlélet bizonyos szempontból félrevezető és súlyos károkat tud okozni – és okoz is.

Képzeljünk el egy ennek megfelelő döntési helyzetet: a Nyugatinál vagyunk és villamossal a lehető leggyorsabban át akarunk jutni Budára. Mi kell ahhoz, hogy megoldjuk a feladatot? Hát ismerni Budapest térképet annyira, hogy tudjuk, a Moszkva-tér felé kevesebb megálló Buda, rendelkezni azzal az ismerettel, hogy három megállót gyorsabban tesz meg a villamos, mintsem tízet, meg esetleg tudni, hogy a Moszkva-teret átnevezték.

Mi a gond? Hát az, hogy ez nem egy dilemma! Annak, aki kicsit is otthonos Budapest tömegközlekedésében, az meg sem áll ezen gondolkozni. Aki számára pedig ez kihívást jelentő feladat, az a Bp-i közlekedés alapjaival sincs tisztában (mert mondjuk két napja érkezett csak ide), de ettől nem lesz a kérdés egy dilemma, csak az illető alulinformált.

Két rossz közti választás

Valójában azon esetek, amikor a releváns információk birtokában és kellő gondolkozási idő mellett is dilemmának tűnnek, legtöbbször azért azok, mert nincs (egyértelmű) megoldásuk.

Igazából egy tipikus dilemma inkább így néz ki: elígérkeztem vacsorára keresztanyámhoz, akit két hónapja nem láttam már és hiányolt. Már meg is főzte a vacsorát, azonban felhív egy barátom, hogy megbukott a zhn, holnap lesz a pótZH, korrepetáljam őt. Na, ez egy igazi dilemma.

Amire érdemes felfigyelni, hogy itt két rossz közötti választásról van szó. A valódi dilemmák nagy része mindig ilyen vagy átfogalmazható ilyen alakba, mint például a költségvetés jellegű dilemmák azzá a kérdéssé, hogy mire ne költsünk. Ezért a valódi dilemmák pro-kontra mérlegelést igényelnek, mindig a trade-off-ról kell dönteni. Nem véletlenül választottam ezt az idézetet, a kínai reálpolitika egyik legnagyobb gondolkodójától, a legista Han Fei-zi-től.

Azt is megjegyezném még, hogy legtöbb esetben a pro-kontra mérlegelést tovább komplikálja az, hogy a következmények lehet, hogy csak probabilisztikusak (lehet, hogy a barátom korrepetálás nélkül is átmegy a pótZHn, de lehet, hogy nem). Egy másik komplikáció az utólagos visszatekintés, amikor már olyan információnak a birtokában próbáljuk megítélni a döntést, amivel a döntéshozás pillanatában nem rendelkeztünk. Ezek mind erősen befolyásolják a dilemmákhoz való pszichológiai hozzáállásunkat.

Dilemmák kétféle megélése

Ugyanis a dilemmák eme két féle megközelítése nem logikailag mond ellent egymásnak (hisz a két rossz közti választásnál is elkezdhetünk – és el is kezdünk! – gondolkozni azon, hogy melyik a kevésbé rossz), hanem pszichológiailag, hogy hogyan éljük meg a döntéshozást:

Amikor a dilemmákat megoldandó rejtvény mintájára kezeljük, akkor a döntéshozás sikerélmény. Mivel ezen szemlélet szerint a dilemmák megoldásához ész kell és tudás, ezért döntéskor saját eszünk és tudásunk visszaigazolását éljük meg, ami hizlalja az egónkat.
Ellenben viszont ha a dilemmákat mint két rossz közti választásnak tekintjük, akkor a döntés valószínűleg keserű szájízt hagy maga után. Kevesen vannak, akik az előbb vázolt „kit hagyjunk cserben” dilemma eldöntése után nem éreznek lelkifurdalást.

No, éppen e miatt a különbség miatt van az emberekben egy erős késztetés, hogy ha lehet, akkor az előbbi, és ne az utóbbi módon szemlélje a dilemmákat. Ha nem muszáj, nem akarnak szembenézni azzal, hogy két rossz közül az egyiket kell választaniuk.

Még egy fontos következménye van a „megoldandó rejtvény” megközelítésnek: aki úgy gondolja, hogy sikeresen megoldotta a feladványt, az egyben a többi opcióról biztosan vélni, hogy rosszak. Ha valaki azokat választja az butuska, vagy tudatlan, de nem gond, mert ha elmagyarázza neki, miért a másik a jó megoldás, akkor be kell látnia a tévedését. (Gondoljunk Platón példájára, hogy a matematikai igazságokat egy buta rabszolgával is be lehet láttatni.)

Vitatkozás dilemmákról

Hogy miért is érdekes mindez, ahhoz hadd hozzam fel példának azt, amit egyesületi elnökségben való több év alatt tanultam, ez a megvilágosodás egyike volt azoknak a tapasztalatoknak, amit az ottani számtalan konfliktusból nyertem.

Na most ott intelligens, egyetemista emberek hoztak magunkhoz mérten nagy horderejű döntéseket, úgy, hogy bőven volt több hét átgondolni őket. Ehhez képest, amikor én rendre megpróbáltam a döntési helyzeteket a négy változós pro-A, pro-B, kontra-A, kontra-B szempont szerint felvázolni, azt kellett tapasztalnom, hogy időnként nagy az ellenérzés ezzel szemben. Még akkor is, ha ezzel én épp nem is akartam egyik opció mellett sem érvelni, csak fel akartam vázolni a lehetőségeinket.

Egy idő után esett le, hogy miről van szó. A legtöbb ember azért jött egyesületbe és áldozott rengeteg időt és energiát erre, mert valami jóban akart részt venni. Sikerélményre vágytak, nem arra, hogy két rossz közül a kisebbiket kiválasztva a realitásokkal kompromisszumot kössenek. Abban a tudatban akartak lenni, hogy ami verziót eldöntenek és megvalósítanak az frankó.

Ezért hangsúlyoztam azt, hogy a dilemmák két megközelítése egészen más pszichológiai élményt biztosít a döntéshozóknak. Az elnökség nagy része a „rejtvény helyes megfejtésének” sikerélményére vágyott, nem pedig a két rossz közüli választást. (Persze ez utóbbit is lehet sikerélménynek megélni, hisz az is nagy intellektuális mutatvány, hogy az opciók előnyeit és hátrányait és azok valószínűségeit az ember jól mérje fel – engem például ez a kihívás motivált akkoriban)

A gond az, hogy amikor valaki nem akar szembenézni azzal, hogy mindegyik opciónak van hátulütője, akkor választ (önkényesen) egy szimpatikus opciót és aztán szőnyeg alá söpri annak a hátrányát, így pedig már egy eltorzított képet szemlél. Ezen ponton pedig a racionális döntéshozatal és megvitatás komoly veszélybe kerül.

(Meg szeretném jegyezni, hogy a valóságban sokkal árnyaltabb volt a kép, itt most nyilván a negatív esetekről beszélek, mert azok érdekesek a tanulság szempontjából.)

Struccpolitika a politikai dilemmák esetében

A tanulság azért is fontos, mert miközben a hétköznapi privát életükben az emberek azért alapvetően hajlandóak szembenézni a realitásokkal (Persze erről sokat lehetne vitázni, hogy mikor és milyen mértékben, de azért kevesen hiszik el, hogy a zsebükben lévő 5kból az új mobil is és a koncertjegy is kijön), addig például a politika terén sokkal kevésbé hajlamosak elfogadni, hogy nincs tökéletes megoldás, nincs hátulütő nélküli rendelkezés. Hiába bólogat mindenki, hogy ezt tudja, mégse így áll hozzá.

Sok ember ha szembesül valami rosszal, akkor rögtön azt gondolja, hogy ha máshogy lenne, az lenne a jó megoldás. Abba bele se gondol, hogy ha máshogy lenne, akkor máshol szembesülne valami más rosszal, és hogy a dolgok esetleg azért vannak úgy, ahogy vannak, mert ez még mindig a kisebbik rossz. Ehelyett inkább hergeli magát azzal, hogy a döntéshozók milyen hülyék, hogy nem látják át mi lenne a jó megoldás és arra gyanakszik, hogy a döntéshozók szándékosan akarnak kicseszni vele, vagy így akarnak meggazdagodni, stb. (No persze korrupció és inkompetencia tényleg van, ez csak még hihetőbbé teszi azt, hogy mindbe belelássuk). Ahhoz, hogy ezt az ember átélje nem kell politikusnak elmenni, elég bármilyen alacsony szinten intézkedésekről dönteni (mondjuk egy rendezvény szervezése során), rögtön szembesülni fog ezzel a hozzáállással.

Akik csak a döntések eredményével találkoznak még a döntéshozóknál is hajlamosabbak azt hinni, hogy létezik hátulütő nélküli megoldás.

A józan érvelés csak olaj a tűzre

Ráadásul az egyesületben szerzett tapasztalataim eléggé aggasztóak azt illetően, hogyan lehet kezelni azt, ha valaki az egyik opciót egy hátrány nélküli opciónak akarja látni, de mi szeretnénk a másik opcióra rábeszélni, mert (mérlegelvén mindegyik pro és kontrát) azt tartjuk a kisebbik rossznak.

Persze mindig ott van a tűz ellen tűz stratégiája, mi is elkezdhetjük szőnyeg alá söpörni a B verzió hátulütőit, aztán disznókkal birkózva sárosan valaki majd nyer. Itt igazából megtérítésről van szó, nem racionális meggyőzésről. De mi van, ha a gerincünket is szeretnénk megtartani? No meg a tisztánlátásunkat, mert ha elkezd valaki hangoztatni valamit, azt hamarosan ő maga is elhiszi…

Ha mi megtartjuk a magunk racionális megközelítését és mindkét opció előnyeiről és hátrányairól beszélünk, az sajnos egy ilyen vitapartner ellen katasztrofális hatású lesz. Ugyanis el fogjuk ismerni az általa preferált A opció előnyét és a B opció negatívumát, ami megerősíti őt saját véleményében. Az A hátrányait azonban ugyanúgy el fogják hessegetni, a B előnyei pedig nem hatják meg őket.

Itt jön be az a képbe, hogy a „dilemma mint megoldandó feladvány” megközelítés milyen veszélyesen viszonyul a helyesnek vélt megoldáshoz. Mivel az A opció helyességének felismerését az A opció hívei a saját okosságuk és hozzáértésük visszaigazolásának tartanak, megtámadása az önértékelésük megtámadása. Aki pedig mást gondol, az rosszul oldotta meg a feladatot.

Eleinte lehet, hogy  „toleránsak” vele, feltételezik, hogy butuska, vagy nem rendelkezik valamilyen fontos információval. De ahogy zajlik a vita, amint kiderül, hogy mi is beismerjük az A előnyeit és a B hátrányait, számukra érthetetlenné válik, hogy akkor miért nem ismerjük be az A helyességét. Hamarosan meg fog születni a fejükben a számukra elérhető egyetlen lehetséges válasz: az, hogy mi hátsó szándéktól vezérelve szándékosan rossz döntésre akarjuk őket rávenni.

Szóval, ha az egyik fél már érzelmileg elkötelezte magát az egyik opció hátrányok nélküli helyessége mellett, onnantól a „mérlegelős” megközelítés kommunikálása csak ront a helyzeten: először megerősíti őket a saját igazukban, másodszor pedig feltüzeli őket arra, hogy az objektíven mérlegelő emberben ne egy jót akaró vitapartnert, hanem egy ármánykodó szabotőrt lássanak.
Ez a folyamat a magyar politikai közéletben is szépen lejátszódott. A bal-lib véleményformálók két évizteden át próbálták a racionális, önkritikának is teret adó "mérlegelős" kommunikációval szembeszállni a jobb oldal szőnyeg alá söprős "megtérítős" stratégiájával szemben, az eredménye pedig a kommunikációs háború teljes elvesztése lett.
Mert amikor a fidesz felé húzó szavazó azt látta, hogy a baloldalinak elkönyvelt index meg újságok is osztják a baloldalt, akkor csak bőszen bólogat, hogy na lám, még ők is látják, mennyire rosszak ezek. Azok a mondatok pedig, amin a bal-lib újságíró kifejti, hogy "na de a fidesz még rosszabb", lepereg róla, vagy már rég megvannak a kifogásai az elhárításukra. (Persze mindegyik oldal hajlamos erre bizonyos mértékig, a nagy különbség, hogy a bal-libnél erős az igény az objektív és önreflektív érvelésekre és ennek nagy hagyománya is van.) Úgyhogy a komplex mérlegelős érvelésből annyi csapódik le annak a fejében, aki szeretne hinni a fájdalommentes megoldásokban, hogy ez az ember olyasmire akar rábeszélni minket, amiről ő maga is beismeri, hogy hátulütői is vannak, "tehát ő is tudja, hogy nem jó megoldás". Innen gyorsan következik az, hogy az illető akkor szándékosan rosszat akaró hazaáruló (a nemzeti oldalon meg úgyis a másképp gondolkodók lehazaárulózására van sajnos igény és hagyomány).
Szóval sajnos érthető, miért bukott el a racionális mérlegelésen alapuló retorika, ami pedig a 90-es években még mindegyik oldal respektált.

Saját házunk táján

Zárásként megjegyezném, hogy ugyan elég negatív színben festettem le az „őket”, de nem arról van szó, hogy eredendően valamiféle fanatikus, agymosott pártkatonákról lenne szó. Egyszerűen abból a (részint helyes!) szemléletből, hogy a dilemmákat megoldandó feladványnak tekintjük és abból a mindenkiben ott lévő motivációból, hogy okos próbál lenni, nagyon könnyedén csúszik bele az ember abba, hogy hibátlannak vél egy megoldást. Mindannyian vagyunk „ők” időről időre.

Ezért kell észben tartanunk Han Fei mester intelmét, hogy ne vigyük tévútra saját magunkat. Ne a hátulütő nélküli megoldás megkeresését állítsuk magunk elé, mint célt, hanem az előnyök és hátrányok megfelelő mérlegelését.

Ennek van még egy fontos előnye: amennyiben tisztázzuk magunkkal, hogy az adott döntést annak hátulütőit is elfogadva hoztuk (továbbá abba is belegondolva, hogy egyes előnyök vagy egyes hátrányok csak bizonyos valószínűséggel fognak bekövetkezni) akkor amikor szembesülünk ezekkel a hátulütőkkel nem kell feltétlenül hibásnak éreznünk a döntésünket és hülyének magunkat. Ez azért fontos, mert ez az a pont az, ahol az egó közbe szokott lépni és önvédelmi mechanizmusa ámokfutásra hajszolja az embereket – márminthogy inkább nem néz szembe a valósággal és a problémákkal, csak ne kelljen beismernie, hogy az ő döntése miatt jöttek létre.

Ha az ember már a döntéshozás pillanatában sem ámítja magát azzal, hogy egy problémamentes megoldást talált, akkor nem válik önértékelési kérdéssé az, hogy felléptek-e problémák.