Miért játszmázunk?

Miért iszom? Hogy felejtsek

Mit akarok elfelejteni? Azt, hogy szégyellem magam.

Miért szégyellem magam? Mert iszom.

    –Antoine de Saint-Exupéry: Kis Herceg.

Two roads diverged in a wood, and I –

I took the one less traveled by,

And that has made all the difference

    – Robert Frost: The Road Not Taken

Az előző posztomban arról írtam, amikor az emberek meg akarják találni a jó megoldást egy helyzetre. Most beszéljünk arról, amikor nem is ezt akarják: az emberi játszmákról.

Ezt a fogalmat Eric Berne tette közismerté Emberi Játszmák (Games People Play: The Psychology of Human Relationships) könyvében. Nem kell feltétlenül egyetérteni az általa használt ego osztályozással (szülői-én, stb), tranzakció analízissel, se pedig a játszmák konkrét tipologizálásával. Ami az igazán ütős a könyvében az maga a felismerés, hogy az emberek játszmákat játszanak, jól begyakorolt forgatókönyv szerint, ahol az önálló lépések látszólag normálisak, de valójában hátsó célokat szolgálnak, az egész játszma eredménye pedig legtöbbször kontraproduktív.

Példa játszma: féltékenységi jelenetek

Vegyünk egy példát (Berne ennél általánosabb sablonokkal foglalkozott), mondjuk a féltékenységi-balhés partner esetét. A dramaturgia egyszerű, valamilyen apropóból elindul a hiszti: a párja mondjuk későn jön haza, vagy barátaival volt valami külön programon, vagy akár tényleg egy „potenciális” vetélytárssal volt (más nemű munkatárs, stb). A veszekedés során a párja bizonygatja hűségét, majd a végén kiengesztelésre kerül sor.

A játszma játékosa nyilván insecure, ez váltja ki az egészet. A veszekedés során kiprovokálja a párjából, hogy az hűségét bizonygassa és szeretete jelét adja, míg ki nem engeszteli, ez nyilvánvaló pszichológiai profit a játszmázó számára. Ráadásul a rendszeres balhéktól tartó párja kevésbé mer majd eljárni, több időt tölt vele, tehát hosszú távú előnyei is származnak belőle.

A probléma az, hogy a megszerzett biztonságérzet csak ideiglenes, újra és újra rá fog törni, ráadásul a sejtés, hogy a párja csak a balhék elkerülése miatt tölt vele több időt, még ezt is beárnyékolja. Az egész vádaskodás pedig aláássa a bizalmat a kapcsolatban. A rendszeres veszekedések és a rákényszerített áldozatok pedig ténylegesen elvehetik a partner kedvét a kapcsolat fenntartásától. A szavak ereje se lebecsülendő, ha valakinek rendszeresen azt mondja a párja, hogy „nem is szeretsz igazán”, az hajlamos lesz ezt el is hinni. A játszmázó pedig a kognitív diszonancia miatt nehezen tud majd kitörni ebből, hisz ha az elég ok volt a féltékenységi balhéra, hogy a párja este 10kor jött haza, akkor mindenképp balhéznia kell majd, ha este 11re érkezik…

Játszmák és az ismétlődés

A játszmák az én definícióm szerint olyan megismételhető stratégiák, amik rövid távú pszichológiai előnyöket adnak, azonban valójában károsak. Az igazán érdekes játszmák ráadásul nem is akárhogy károsak, hanem épp azon a területen okoznak visszacsapást, amit enyhíteni próbáltak, így még csábítóbbá válik újbóli bevetésük. A játszmák az ego drogjai, amik függőséget okoznak.

Az, amit én játszmának fogok nevezni nem pont az, amit Berne annak nevez. Ő például beszél pozitív játszmákról, én nem. Továbbá ő csak a társas interakciók közt értelmezi a játszmákat, én azonban ezt általánosítom: életstratégiák vagy akár világ-értelmezési stratégiák is lehetnek játszmák. Az ember saját magával is játszmázhat szerintem.

Az időnk és energiánk nagy részét játszmázással töltjük. Ezt nem valamiféle nagy cinizmusból mondom, hanem a következő logika alapján:

Az ember szembetalálkozik egy problémával. Azt vagy megoldja jól, vagy nem. Ha megoldotta jól, a probléma megszűnik (sőt, ha újra hasonló jön elő, azt is könnyedén fogja megoldani). Ha nem oldotta meg jól, ha rossz választ adott a helyzetre, akkor az a kérdés, addiktív-e az a válasz, saját maga ismétlésére hajlamosít-e? A problémás helyzetekre adott addiktív rossz válasz, ez pont a játszma. Ha rossz, de nem addiktív választ adott, akkor amikor a probléma  újra felmerül egy másik választ fog rá keresni. Előbb utóbb vagy rátalál egy jó megoldásra és a probléma megszűnik, vagy beleesik egy játszmába és újratermeli a problémát a végtelenségig.

Na most vannak olyan emberek, akik elkerülik a játszmákat, és az élet problémáit sorban veszik. Lehet, hogy nem elsőre oldanak meg mindent, de mivel nem ragadnak bele rossz válaszokba, ezért hamarosan megoldanak bármilyen problémát és lépnek tovább a következőre. Az ilyen embereket azok, akik harmóniában élik az életüket, flowban, megvalósították önmagukat, elérték a megvilágosodott, bölcsek vagy szentek, vagy nevezzük ahogy akarjuk. Erre kell törekednünk, de azért a nagy többségünk ezt még nem érte el, így hát az időnk nagy részében játszmákat játszunk.

Játszmák megértő elemzése

Mint minden hiba kijavításakor, egy játszmától való megszabaduláshoz is az első lépés, hogy egyáltalán tisztában legyünk a hibánkkal: azzal, hogy az adott viselkedésünk rossz, helytelen és hogy a rendszeresen fellépő problémáinkkért ez a felelős.

Az önkritikában az igazi kihívás nem is a hibák felismerése, hanem beismerése. Ez az, ahol egónk rúgkapálózni és ficánkolni kezd majd. Épp ezért fontos, hogy a hibákra mint megbocsátható hibákra tekintsünk, mert senki nem akar beismerni egy megbocsáthatatlan hibát.

Az én figyelmemet arra, hogy az embereket a hibáik beismerését erősen gátolja az, hogy nem elnézőek a hibákkal szemben, Scott Peck könyve, A járatlan út hívta fel a figyelmemet. Szerinte az a bajunk, hogy nem vagyunk elnézőek mások hibáival szemben, hanem mélyen elítéljük őket, így viszont egónk nem engedi, hogy saját hibáinkat belássuk.

Meg aztán kétezer éve egy elég híres rabbi is tanított erről, mikor felment a hegyre beszélni egy kicsit: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Persze ott Istenről van szó, de ugye grokkoljuk, hogy isten mi magunk vagyunk, ez minden spiritualizmus igazi tanítása /  minden igazi spiritualizmus tanítása. (aki ezzel így hirtelen nem ért egyet, tekintse ezt egy troll poénnak egyelőre, aztán később még visszatérhetünk a témára)

Szóval ahhoz, hogy a játszmázást megbocsátható bűnnek tekintsük fontos tisztázni, hogy miért teljesen normális az, hogy játszmázunk.  

Nem elég az, hogy a játszmákat, amik nyilvánvalóan jellemhibák, más jellemhibákra (pl. szűklátókörűség, akarat-gyengeség, önzés) vezetjük vissza. Olyan magyarázat kell rájuk, ami alapján azt tudom mondani „nem arról van szó, hogy én egy szar alak vagyok, hanem arról, hogy van ez-és-ez a mechanizmus, ami alapvetően jó, csak itt és itt félrecsúszik kicsit, finomhangolással vissza kell zökkentenem, és akkor sokkal jobb lesz az életem”. Ha szeretjük magunkat, akkor ki akarjuk javítani a hibáinkat és viszont, úgy tudjuk kijavítani a hibáinkat, ha közben azért tudjuk szeretni magunkat. Olyan magyarázatot keresünk hát a játszmázásra, aminek fényében szimpatikusak tudunk maradni magunk számára.

Skatulyázás és forgatókönyvek

Először is lássuk be, a világban való boldoguláshoz szükségünk van skatulyázásra és előre begyakorolt forgatókönyvekre. Ideális ugye az lenne, ha minden embert és minden helyzetet önállónak és egyéninek látnánk, megvizsgálnánk alaposan mit tudunk róla, és az egyedi jellegzetességeit figyelembe véve találánk ki, hogy viszonyulunk hozzá és mit is teszünk vele. De ha így állnánk a világhoz, az ajtón se jutnánk ki – szó szerint!

Az emberi agy alapvető működése hogy korábbi ismereteink alapján kiegészíti az információkat. Az utcasarkon látom egy autó orrát, rögtön feltételezzük, hogy ott van mögötte a teljes autó is, mert korábbi tapasztalataink erre tanítottak bennünket. Találkozunk egy emberrel, aki mogorva arckifejezéssel odavakkantja, csak hogy „jónapot”, rögtön feltételezünk csomó mindent róla: rossz kedvű, goromba hangulatban van, nincs kedve barátkozni – mindezt azért feltételezzük, mert korábbi tapasztalatainkban ezeket a viselkedéseket gyakran együtt láttuk. Az nem számít, hogy nem is ennél az embernél gyűjtöttük be a tapasztalatainkat.

Lássuk be, nem is tehetnénk máshogy. Akármennyire is igazságtalannak tűnik korábbi tapasztalataink alapján beskatulyázni egy embert, csakis ezt tehetjük. Legtöbbször ez jó szolgálatot tesz nekünk, de még ha félre is elemzünk valakit, ritkán lesz baj belőle. Lehet, hogy az illető nem is volt goromba kedvében, de ha úgyis csak pár percnyi dolgunk volt vele, mit számít az, hogy mi óvatosan úgy kezeltük? Lebénítanánk magunkat, ha önállóan próbálnánk megítélni minden embert és helyzetet.

Ezért hát skatulyázunk, heurisztikákat és forgatókönyveket használunk és ez nem bűn, hanem az agy legerősebb képessége, és legtöbbször ezt használjuk. Kahneman és Tversky kaptak Nobel-díjat azért, mert megmutatták, legtöbbször akkor is heurisztikákat és előítéleteket használunk, mikor azt hisszük, hogy racionálisan döntöttünk. Arra is felhívták viszont a figyelmet, hogy heurisztikáinkban szisztematikus hibák vannak: bizonyos kérdésekben következetesen félrevisznek bennünket. A probléma igazából ez, és nem az, hogy heurisztikákat használunk, nem is tehetnénk máshogy.

Forgatókönyvek felülvizsgálata – a járatlan út

Ha beláttuk, hogy szükségszerű heurisztikákat és forgatókönyveket használnunk, mert nincs a világon annyi idő és energia, ami ahhoz kellene, hogy minden esetet külön-külön kiértékeljünk, akkor azt is könnyű belátnunk: arra se lehet mindig energiánk, hogy lépten-nyomon kiértékeljük és felülvizsgáljuk heurisztikáinkat és forgatókönyveinket.

Például páromnál a nagy családi ebédeken a nagynénje a házigazda, aki kicsit piszkálódós típus. Az ideális megoldás az lenne, hogy elgondolkoznék azon mik mozgatják, végiggondolnám mikor láttam jobb és rosszabb passzban, és ahhoz igazítanám viselkedésemet. De két havonta találkozunk, és annyi más ember van még az életemben, akiken törhetem a fejem – tavaly legalább negyven új ember került az életembe, akikkel rendszeresebben érintkezem mint vele, ráadásul a korábbi ismerősök közt is vannak, akikkel még nem optimális a viszonyom.

Ezért hát én is  heurisztikával azonosítom be és adok rá egy forgatókönyv szerinti választ. Piszkálódó emberekkel szemben, akik nincsenek alattam és így nem tudok rájuk szólni inkább mindig udvarias vendégként viselkedem és hogy oldjam a feszültséget és tartsam a lépést én is poénkodom. De mivel nem tudom, meddig mehetek el vele, a poénokat inkább magam kárára sütöm el, elvállalva a bohóc szerepét.

De gyanús, hogy ez még mint forgatókönyv se a legjobb. Igazából többször használtam ezt a forgatókönyvet és arra tényleg jó, hogy az emberek jól érezzék magukat a társaságomban és megkedveljenek, azonban megszoknak a bohóc szerepben és akkor is poénkodnak a káromra, amikor ez nekem már nem fekszik.

Szóval gyakran maguk a forgatókönyveink se jók, lehet, hogy elavultak, felül kéne vizsgálni őket, de az is sok energiát igényel. Mint ahogy irreális azt elvárni, hogy minden helyzetet önmagában kielemezzünk, az is irreális elvárás, hogy minden forgatókönyvünket és heurisztikánkat folyamatosan felülvizsgáljuk. Ráadásul egy életstratégia felülvizsgálata nagy lelkierőt igényel. Ez volt az előbb említett Járatlan út fő mondanivalója.

Az ember hajlamos ragaszkodni a begyakorolthoz akkor is, amikor már tudja, hogy nem jó. Még ez is valahol indokolt. Egyrészt ugye új forgatókönyvet írni és begyakorolni nagy energia, nem biztos, hogy mindig megéri. Másrészt a ragaszkodásunk a begyakorolthoz nem pusztán energia takarékosság: gyakran fontosabb a stratégia begyakoroltsága, mintsem hatékonysága: nem mindig akarunk egy új útvonalat kipróbálni, csak azért, mert 5 perccel rövidebb. Járt utat járatlanért…

Vagy hogy egy starcraftos hasonlattal éljek: lehet, hogy a build ordered nem optimális az ellenfél stratégiája ellen, de még mindig több esélyed van nyerni egy begyakorolt build orderrel, mintha gyakorlás nélkül megpróbálnál ott helyben rögtönözni egy jobbat.

Játszmák, amik sose voltak jók

A játszmák tehát egyszerűen olyan életstratégiák lennének, amik egykor sikeresek voltak és még nem vettük a fáradságot, hogy felülvizsgáljuk őket? Csábítóan hangzik ez a magyarázat, de nem biztos, hogy igaz.

Az a gyanúm, hogy a legtöbb igazán nagy hatású játszma sose volt jó megoldás. Például vegyük az előbb említett játszmámat, hogy úgy fogadtatom el magam verbálisan agresszív emberekkel, hogy bohócot csinálok magamból. Vajon ez valaha is jó stratégia volt? Ha jobban belegondolok és felidézem azt, hogy kb 14-16 éves koromig életem legfőbb problémája az volt, hogy mindig az osztály kitaszított céltáblája voltam, és rendkívül bántott a gúnyolódásuk, akkor elég valószínűtlen, hogy valaha is jó stratégia lett volna. Most mondhatnám, hogy logikus kényszermegoldásnak tűnik, hogy akkor legalább velük nevessek, de valójában ezt a stratégiát akkoriban még nem alkalmaztam, hanem épp 16 éves koromtól, mikor új közösségekbe kerültem be, ahol már nem voltam annyira céltábla. Szóval bekerülök egy új társaságba, ahol még nem gúnyolnak ki, és mit csinálok? Bevállalom a bohóc szerepét, amivel garantálom, hogy gúnyolódnak majd velem, viszont legalább tompítom az élét azzal, hogy én kezdem az egészet. Az esetleg jó, esetleg rossz szituációt átalakítottam egy garantáltan kissé rossz szituációra.

A legtöbb játszma ilyen: hosszú távú előnyöket adunk fel vagy rövid távú előnyökért vagy rövid távú damage controlért cserébe. Pedig az okos ember hosszú távra tervez, és bevállalja értük a rövid távú hátrányokat. Ezt minden gamer tudja jól és a gamerek bizony jól tudják J

A jövőbe kell fektetni. Lehet, hogy esik odakint és rossz az idő, de akkor is ki kell menni vetni, hisz ha nem tesszük, jövőre éhen halunk. A Starcraft legfontosabb stratégiai elve is a „probes and pylons”, a legfontosabb mindig az, ami a jövőben kamatozni fog, a probe-ok, hisz  minél több probe-od van, annál több erőforrásod lesz a jövőben. Ergo ha most zealot helyett két probeot gyártasz, akkor azoknak hála öt perc múlva már hárommal több zealotot is vehetsz majd. (probe = termelőegység, zealot = harci egység).

A játszmák tipikusan szembemennek ezzel az elvel. Akkor tehát stratégiai szintű ostobaságok lennének? Amikor játszmázunk következetesen elbukunk a jövőt figyelembe vévő tervezés legalapvetőbb vizsgakérdésén? 

Nem. A játszmák természetesen hibák, de nem ennyire triviálisak. Nem kell ostoba majomnak hinnünk magunkat, amiért játszmázunk. A Starcraftos példa kiválló illusztráció: mikor nem szabad a jövőbe fektetni? Mikor függesztjük a probe termelést és kezdünk veszettül zealotokat gyártani? Amikor zergling rusht scoutoltunk, vagyis amikor tudjuk, hogy nyakunkon az ellenség, és a mostani egy zealoton múlik minden. Ilyenkor nem számít, hogy ha probe-ba fektettünk volna, akkor öt perc múlva három zealotot kapnánk a mostani egy helyett, mert akkor már halottak lennénk. Amikor az azonnali vereség a tét, akkor nem a hosszú távra optimalizálunk!

Márpedig a játszmázó emberek tipikusan így látják a világot. Tévedésük nem abban áll tehát, hogy egy alapvetően rossz stratégiát használnak. Hanem abban, hogy eltúlozzák a kockázatokat és végveszélyhez illő stratégiai üzemmódba kapcsolnak át.

Láttam jópár kemény és sorsrontó játszmát és valahányszor alkalmam nyílt belelátnom a játszmázó lelkivilágába, mindig az derült ki, hogy masszív szorongás és magát végveszélyben érző ego volt a mozgatórugójuk. Ez utóbbit úgy értem, hogy az egójuk elhitette velük: a vereség elfogadhatatlan, mert az önértékelésük egyetlen pillére dőlne ki. (Legtöbb ilyen esetben persze már alapból hamis volt ez a pillér).

A féltékenységis példához visszatérve: ha valaki attól retteg, hogy a párja bármikor elhagyhatja, akkor minden opció jónak tűnik számára, ami biztosítja azt, hogy még pár napig ne merje a párja otthagyni, és az irreleváns, hogy a kapcsolat hosszú távú esélyeit ez rontja-e.

Vagy a saját példámat nézve: ma már tudom, hogy ha elmegyek egy társaságba és ott piszkálni kezdenek, akkor otthagyom őket és keresek másik társaságot. Vagyis bevállalható az a kockázat, hogy egy társaság vagy piszkál, vagy nem. De tizenhat évesen még az az élettapasztalat munkálkodott bennem, hogy bekerülsz egy osztályba és az lesz a közösséged, akár tetszik, akár nem. Ebből a szemszögből pedig indokolt döntés feláldozni némi pozíciót azért, hogy a legrosszabb végkimenetelt, a kirekesztést, elkerüljem.

Általában tehát az a helyes, ha a jövőbeli előnyért hajlandóak vagyunk áldozatot hozni: feladni rövid távú előnyt, vagy időt, energiát költeni. Az okos ember nem a legkisebb ellenállás irányába halad. Ha lóg az eső lába, akkor is kimegy szántani, mert a jövő évi termés fontosabb, mint az, hogy esetleg megázna.

Van azonban, amikor az a helyes, ha nem vállalunk kockázatot. Mikor arra utaló jelek vannak, hogy tigris ólálkodik a falu szélén, az okos ember is otthon marad, mert ha ma megeszi a tigris, nem vigasztalja majd a jövő évi termés. Jobb ma életben maradni és bízni abban, hogy valami csoda folytán megoldódik a jövő évi étel kérdése, mintsem kimenni tigris-eledelnek.

A defenzív, rövid-távra összpontosító stratégiák, amik az alapját képezik a játszmáknak, a megfelelő helyen nagyon is indokoltak. Sőt, kifejezetten okos döntésnek számítanak. Starcraftban is az már a haladó tananyag része, hogy mikor kell a rövid távú előnyöket választani az alapvető hosszú távra építkezés helyett. Amikor játszmázunk, akkor tehát egyáltalán nem vagyunk ostobák. Csak épp rosszul mérjük fel és eltúlozzuk a lehetséges veszélyeket. A közelgő eső mennydörgését összekeverjük a tigris üvöltésével. Ez az a tévedés, amit korrigálni kell ahhoz, hogy kiszabaduljunk egy-egy játszmából.

No persze, ebben a tévedésben is felfedezhető szisztéma. Például a fiatalok hajlamosabbak azt hinni mindenről, hogy eljön a világvége, mert még nem tudják, mi mindent túl lehet élni. Valószínűleg sokan vagyunk úgy, hogy az első szerelmünket el se mertük hívni randira, mert túlzottan féltünk attól, hogy mi van ha nemet mond.

Azonban tizenévesen az ember még folyamatosan új környezetekbe kerül, új élethelyzetekbe és ez nagy segítség abban, hogy új stratégiákat próbáljon ki: vagyis ezekből a kezdeti óvatoskodásokból nem lesz feltétlenül neurotikus játszma. Legtöbb ember előbb-utóbb el mer menni egy randira. Bár elég sok embert ismerek, akik máig nem mertek amúgy.

Az igazi probléma az, hogy aki úgy érzi, kevés dolgot ért el az életben, az jobban fél a maradék elvesztésétől. Így pedig hajlamosabb játszmákba csúszni, és aztán még kevesebb sikerélmény jut neki. Mert az (igazi, nem a túlkompenzált) önbizalom és a sikerélmény olyan, hogy minél több van, annál könnyebben jön.

Nem könnyű hát kimászni a játszmák világából (teljesen nem is lehet), de talán kicsi segítséget jelent a tudat, hogy egyáltalán nem kell hülyének néznünk magunkat, amiért játszmázunk, hanem szerető megértéssel fordulhatunk saját hibáinkhoz is.