Nemzeti játszma?

A játszmák elméletét a hagyományos pszichológiai gyakorlat kapcsán fejlesztették ki, vagyis a „miért üvöltözik velem a feleségem esténként?” típusú magánéleti, személyközi interakciókra. Szerintem azonban a közéleti problémák megértésében is hasznos tud lenni. A magyar közgondolkodás, főleg a nemzetinek nevezett, meglátásom szerint egy igen masszív játszmával teszi tönkre az országot, immáron száz vagy talán százötven éve.





Itt azonban álljunk meg egy kicsit. Egyik kommentben már jeleztem, hogy nagyon ellenzem a fogalmak megszemélyesítését. A nyelv ugyan erre csábítja gondolkodásunkat, hogy megszemélyesítsünk országokat, népeket, generációkat, osztályokat, korszakokat, „a hatalmat” de ez rendkívül félrevezető. Ugyanis valójában nem létezik valami, ami ország lenne, nép lenne, generáció lenne, osztály lenne, korszak lenne vagy a hatalom lenne. Csakis emberek, egyéni emberek léteznek, ők vélekednek a világról, ők hoznak döntéseket, ők cselekednek. Az embereket elemzés szempontjából sorolhatjuk különféle halmazokba, de attól még ezek a halmazok nem válnak létező entitásokká abban az értelemben, hogy cselekedni, vélekedni, dönteni tudnának – vagy hogy értelme lenne arról beszélni, hogy jól vagy rosszabbul vannak-e. Szóval amikor nemzeti játszmáról beszélek azt nagyon szigorúan úgy értem, hogy egyes emberek a saját fejükkel játszák ezt a játszmát, a játszma csupán két szempontból lehet egyáltalán egy közösség játszmája: egyrészt mert a közösség tagjainak jelentős része játsza, a másik pedig hogy a játszma a közösségen belüli mintákon át átadódik, terjed.

Azt ugye tudjuk, hogy az emberek a családjukban látható játszmákat hajlamosak eltanulni, miért ne tanulnák hát el a tágabb közösségben látható mintákat is? Nem véletlenül van a mondás, madarat tolláról, embert barátjáról, az ember bizony nagyon is lelkesen próbál hasonulni a közösségében látható mintákhoz. A közösségben látható mintának ráadásul nem kell statisztikailag túlsúlyban lenni: egy húsz fős bandának lehet hogy tizenhat tagja stréber, de mindenki a hangadó négy vagány csávóra akar hasonlítani. Tehát a közösségi mintát könnyen lehet, hogy egy hangos kisebbség alakítja ki.

Azt se felejtsük el, hogy a hivatalos közösségek, mint például az állam, hathatós eszközöket vethet be annak érdekében, hogy egy bizonyos viselkedésmintát felmutasson, másokat pedig háttérbe szorítson. Nem is kell addig elmenni, mint most hogy a KDMP monopolizálni akarja a tankönyveket: maga az érettségi rendszerben bele van építve, hogy egyes kérdésekre mi a helyes és mi a helytelen válasz. Az állami ünnepnapok már nagyban befolyásolják, milyen mintákat tűntetünk fel pozitívnak és így tovább. Mindezekkel az államot épp azért bíztuk meg, hogy jó és ne rossz követendő mintákat mutasson fel a közösség tagjainak. A probléma persze az, hogy ha egy játszma bekerült a közgondolkodásba, mint követendő minta akkor megvan a veszélye annak, hogy azok is követendő, propagálandó mintának kezeljék, akiknek épp az lenne a feladatuk, hogy kiszűrjék a rossz mintákat.

Intermezzo: sokakban felmerült a gondolat, hogy talán akkor jobb lenne, ha a közösség nem is próbálná meg hivatalos úton formálni a közgondolkodást. Ez szerintem csak rontana a helyzeten, visszajutnánk a banda esetéhez, ahol a négy vagányt majmolja a tizenhat rendes gyerek. Tovább megyek:azokk, akik haladó gondolkodásúként értéksemleges államról prédikálnak, az esetek nagy részében nem őszinték. Szinte biztos, hogy vannak olyan értékek, amikről elvárják, hogy a társadalom próbálja minél több tagjára rákényszeríteni:  női egyenjogúságot, hímsovinizmus visszaszorítását, rasszizmus visszaszorítását, homofóbia visszaszorítását, az emberi egyenlőség eszméjének népszerűsítését és még hosszan sorolhatnám.

A nemzeti játszma anatómiája
Szóval mi az a játszma, amit szerintem a magyarok egy jelentős hányada játszik, és amit a közbeszéd és a kultúránk rendszeresen megerősít? Tudom, hogy provokatív téma, de kicsit piszkáljuk meg ezt a kérdést. Kb 2007 óta egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar közélet rossz irányba tart és azóta bizony sokan írtak sok okosat arról, hogy miért is. Mi az, amit 10 írásból 9 ki szokott emelni? Az a jellemvonása a magyar közgondolkodásnak, hogy felelősség kerülő és bűnbak kereső. Ez a játszmánk egyik fő pillére, de nem az egyetlen.

A második pillért az áldozathozatalra való alacsony hajlandóság képezi. Ez részint megnyilvánul önzésben, amit úgyszintén kimutattak felmérések, de nem teljesen ugyanaz a kettő. Sokkal fontosabb az, hogy a saját hosszútávú érdekeikért se hajlandóak áldozatot hozni. Ez nagyon gyakran a legkisebb ellenállás irányába haladást jelenti.

A harmadik pillér pedig önmagunk túlértékelése, egy hamis és hiú kép a magyarságról. Azt, hogy a magyar közgondolkodás irreálisan látja saját magát, nem nehéz felismerni, de fontos az előbbi két pillérrel való kapcsolatát ennek kiemelni.

Ami ezt a játszmát masszívvá teszi az az, hogy ez a három pillér milyen „zseniálisan” visszahat egymásra egy bitang erős ördögi kört teremtve. Tisztázzuk: a bűnbak keresés teljesen természetes válasz a kudarcélményre és mindannyiunkban megvan erre a hajlam. A legkisebb ellenállás irányába haladás is általános emberi tulajdonság, ahogy mondani szokás lustaság, fél egészség. No és persze sokan többnek képzelik magukat, mint amik valójában. Ami itt az érdekes, az az, hogy ez a három egy explozív (vagyis inkább implozív) kombináció.

Az ördögi kör
Nagyon sok szinergia van e között a három közt, nézzünk meg párat:
  1. Amikor valaki azért vall kudarcot, mert a legkisebb ellenállás mentén haladt, akkor általában az igazán nagy hibát már jóval az utolsó lépés előtt megtette. Amikor ott áll a szurdokban, akkor már késő elkezdeni sziklát mászni, két órával korábban kellett volna az ösvény elágazásánál a kaptatót választania a kényelmesebbnek tűnő út helyett. Épp ezért sokkal hajlamosabb lesz elhárítani a felelősséget, hisz jóval kevésbé nyilvánvaló a hibás lépés és a következmény közti összefüggés.
  2. Ráadásul amikor csak az utolsó lépését veti össze a negatív következménnyel, hajlamos lesz úgy érezni, hogy igazságtalanul nagy pofont kapott a sorstól/emberektől/stb.
  3. Ha valaki azért vall kudarcot, mert valami vad és merész dolgot próbált ki és rögtön pofára esik vele, akkor nyilvánvaló, hogy rossz döntés volt. Amikor azonban valaki a legkisebb ellenállás mentén halad, akkor utólag is racionálisnak tűnnek döntései, jóval kevésbé kénytelen szembenézni azzal, hogy ő hozta a rossz döntést.
  4. Amikor valaki bűnbakra (akár a sorsa) keni a kudarcot, akkor téves képet alkot magának a témáról és hajlamosabb lesz megint elkövetni a hibát.
  5. A kudarc saját hibánkként megélése (a szégyenérzet ha úgy tetszik) egy nagyon fontos motivációnk arra, hogy a jövőben elkerüljük ugyanazt a helyzetet. Ha valaki nem éli meg saját hibájaként a kudarcot, ugyan mitől lesz meg benne az erő, hogy még időben a kellemetlen kaptatót válassza, a kényelmes csapdába sétálás helyett?
  6. Aki rendszeresen bűnbakot keres, az magát a sors és mások áldozatának, mártírnak tekinti. Úgy fogja érezni, hogy vele már annyiszor kibabráltak és annyiszor szenvedett kudarcot igazságtalanul, most már igazán megérdemli a jót: ergo jóval kevésbé lesz hajlandó további nehézségeket és nélkülözéseket vállalni és a kaptatót választani.
  7. Sőt, megszállottjává válik annak, hogy a rövid távú kielégülést keresse, „hisz ő már annyit szenvedett, megérdemli”, ahelyett, hogy hosszú távra építkezne.
Akinek itt most eszébe jutott a magyar himnusz, az beírhat egy piros pontot :) De az majd egy másik blog poszt témája lesz.
  8. Ezzel párhuzamosan, az az önámító életérzés, hogy „az élet kudarccal büntet, pedig én mindent jól csináltam” (#2 + #6) demoralizálóan hat. Ha az illető még fel is ismeri épp, hogy fel kellene másznia a kaptatón, áldozatot kellene hoznia, hajlamos lesz legyinteni és azt mondani „minek erőltessem meg magam, az én szerencsémmel úgyis felesleges”.
  9. Aki elhárítja a felelősséget az nem néz szembe hibáival és így persze sokkal jobbnak hiszi magát, mint amilyen valójában. Vagyis az eddig tárgyaltak mind hozzájárulnak a hiú énképhez.
  10. Aki túlértékeli magát hajlamos lesz azt hinni, hogy kevesebb energiabefektetéssel is eléri a céljait, vagyis hajlamos lesz a kisebb ellenállás irányába menni. Ezt még élesebbé tudja tenni, ha azt látja, másnak is sikerült kevés munkával elérnie valamit és nem fogja fel, hogy azért, mert a másik egészen más helyzetből indult.
Ezért tépem a hajam az olyan kérdések hallatán, hogy „Miért nem élünk úgy, mint az osztrákok?”
  11. Aki önámításban él az mindig görcsösen keresi az igazolását a hazugságának (mivel teljesen sose tudja magát becsapni az ember), vagyis a jutalmat és a sikert, ami visszaigazolná, hogy ő tényleg olyan nagyszerű, mint ahogy azt hinni akarja. Vagyis a rövid távú előnyökre fogja rávetni magát és a legkisebb ellenállás irányába halad.
  12. Ugyanez miatt természetesen nem lesz hajlandó beismerni hibáit, hanem mindig bűnbakot keres. Ezen a két ponton érhető legjobban tetten a valódi pozitív énkép és az önámító énkép között a különbség és ezért került be a büszkeség a hét főbűn közé, holott az igazságon alapuló pozitív énkép fontos dolog. De akinek pozitív énképe igazságon alapul, annak nincs szüksége arra, hogy mellkasát döngetve hírdesse büszkeségét. Az csöndes, akár alázatós módon is tud büszke lenni.
  13. Aki nagyra tartja magát, miközben rendre kudarcot vall, az paranoiddá válhat és azzal hitegetheti magát, hogy épp jó tulajdonságai és képességei miatt félnek tőle mások és ezért lépnek fel ellene. Ez tehát tovább motiválja a bűnbak keresésében, ráadásul kudarcaiban nem hibáit fedezi fel, hanem meg nem értett és/vagy elnyomott zseninek hiszi magát.
Ez lehet, hogy komédiába illőnek hangzik, de ismertem ilyen embereket akik tényleg így áltak egyes problémáikhoz. A nemzeti gondolkodásban pedig jól bevált és sokat hangoztatott toposz a „nyugat fél attól, mire lennénk képesek”. (Mire lennénk banyek, ezeket az alakokat nézve legfeljebb arra, hogy egyszerre rágózzunk és járjunk, ettől nyilván be van tojva Brüsszel).

Azért beszéltem ennyit ezekről a kölcsönhatásokról, hogy rámutassak, mennyire nehéz kitörni ebből a világképből. Kívülről is nehéz valakit kirobbantani belőle, belülről pedig szinte lehetetlen feladat. Ugyanis nem elég az egyik pillért kirúgni, a másik kettő újra fogja termelni.

Általában a bűnbakkeresésről való leszokást szokták javasolni a megmondó emberek. Azonban ez nem megoldás és legtöbben akik javasolják valójában maguk is vétkesek a felelősséghárító bűnbak keresésben, csak másokat tesznek meg bűnbaknak. Szerintem viszont a legfontosabb az önértékelés helyrebillentése, vagyis a nemzeti büszkeség lebontása lenne.

Addig ugyanis amíg irreális elképzelései vannak az embereknek a magyarság helyzetéről, képességeiről és érdemeiről, addig irreális elvárásaik lesznek arról is, hogy milyen áldozat árán milyen eredményeket várhatunk. Vagyis akármilyen szorgalmasan is kezdünk el dolgozni, kudarcnak fogjuk megtapasztalni, hisz elvárásaink elérhetetlenek. Ez pedig hosszú távon elkerülhetetlenül a felelősség hárításhoz vezethet, hisz tényleg igaz lesz, hogy bármit csinálunk, kudarcot vallunk.

Vagyis az igazsággal való szembenézéssel kell kezdeni, ezek után van csak lehetőség a jó cselekvés végrehajtására. No persze épp a nemzeti büszkeség elbontása az, ami a leghevesebb ellenérzést váltja ki sokakból, ez az ami igazán fájni fog – de ez is csak azt mutatja, jó helyen járunk!