- szólás
"Mi választottuk őket, minket képviselnek! Ááááá!"
- Belga, Képviselő Boogie
A nemzeti játszma után beszéljünk egy másik játszmáról, azután kevésbé provokatív témakra térek majd rá. A politikai cinizmusnak sok árnyalata és válfaja van, ilyesmikre gondolok, mint például ez a gondolatmenet:
- A politikusok manipulatívak, (kicsit erősebb, de népszerű verzió szerint minden politikus hazudik)
- Az emberek naivitását, hiszékenységét és lelkesedését használják ki.
- Ezért az okos ember ne bízzon bennük, ne higgyen nekik és ne lelkesedjen semmiért.
A naivitás
Az emberek szeretik a világot fehérben-feketében látni. Sajnos az emberi gondolkodás természete erre erősen hajlamosít minket. A pozitív illetve negatív megítélése valakinek gyakran szimpátiát és antipátiát is létrehoz iránta. Márpedig egyszerre ellentétes érzelmekkel viseltetni valaki iránt nehéz, emiatt viszont árnyalt megítélése is nehéz. Akit szeretünk, annak sokáig nem látjuk a hibáit. Akit gyűlölünk annak nem vesszük észre erősségeit. Ezért is komoly kihívás megfogadni azt, hogy "hate the sin, not the sinner". Úgyszintén ezért van az, hogy ha megkritizálod valakinek egy öltetét, az gyakran úgy éli meg, hogy a személyét támadtad meg.
Érzelmeink mellett még ítélőképességünk is a fekete-fehér felé terel minket, legalábbis a döntéshozatallal kapcsolatos pszichológiai kutatások alapján. Tverskiéknek fontos felismerése volt, hogy az emberek, ha egy nehéz kérdést kell megítélniük, hajlamosak egy hasonló, de egyszerűbb kérdésre adott választ behelyettesíteni. Például arra a kérdésre, hogy megéri-e X cég részvényeit most megvenni (ami azért eléggé nagy horderejű és racionalitást igénylő kérdés) intuíciónk az alapján válaszol, hogy szeretjük-e X cég termékeit. Az efféle behelyettesítések koherensebbé teszik világképünket - vagyis fekete-fehérré. Ami persze érzelmileg is kielégítőbb, így kevésbé buktatjuk le saját intuíciónk huszárvágásait.
A cinizmus problémája
A cinikusok azok közé az emberek közé tartoznak, akik felismerik, hogy hogyan csapja be az ember saját magát. Akik rájöttek, hogy a világ nem fehér és fekete, és hogy nem is jó így tekinteni rá. Mindezért kudos nekik. Megugrottak egy olyan lécet, amit nehéz megugrani pedig nagyon fontos lenne.
Mi akkor a gond? Hát az, hogy van itt rögtön még egy léc. Az a belátás, hogy a szürkeárnyalatos világban a világos-szürkét kell keresnünk. Tökéletes megoldás helyett a legkisebb rosszat. Vagy legalábbis azt, aminek az előnyei és hátrányai a legjobb arányt mutatják. Ugyanúgy kell törekednünk a világos-szürkére és elítélni a sötét-szürkét, mint ahogy a fehérhez és a feketéhez viszonyultunk - azaz majdnem ugyanúgy, csak több alázattal és nagyobb önkritikával.
A cinizmus alatt én pont azt értem, aki nem ugorja meg a második lécet, hanem beesik a kettő közé. Nem hisz már a fehérben, viszont azt hiszi, minden mindegy - egyik kutya, másik eb. A helyzet iróniája az, hogy ugyan tovább jutott, mint a naív, és jóval okosabbnak véli magát nála, de míg a naív legalább két színt megkülönböztet, addig a cinikus a maga egyenletesen sötétszürke világképével még kevésbé lát tisztán.
Persze valóban nehéz megugrani azt a második lécet. Felvállalni, hinni és küzdeni valamiért, amiről beismerjük, hogy nem tökéletes - ez bizony nagyon nehéz. Ez ugyanaz a probléma, amiről legelső posztomban írtam és nem véletlenül kezdtem azzal a blogomat. Szóval ezt megtenni nehéz, de szükséges.
A cinizmus menekülés a döntés és az azzal járó felelősség elől. Ezért a cinizmus a demokrácia nagy ellensége és mindannyiunknak árt. Egyik féle, amivel találkoztam, az szürkének látja a világot és ezért feladja a küzdést a jobbért. A másik féle pedig arra használja a cinizmust, hogy ne kelljen érzelmi alapú/ szimpátia döntését felülbírálnia.
Ez utóbbit az egyesületben zajló konfliktusok során ismertem meg. A hatalmi harcok során elég durva dolgokat is megtettek egyesek. Mikor X-el beszéltem arról, hogy Y vmi disznóságot csinált, és X is beismerte, megkérdeztem, hogy akkor segítene ezt megállítani? Erre jött a válasz, hogy "mindketten hatalmi harcot vívtok, biztos te is csinálsz olyasmit, mint az X, egyik kutya, másik eb, úgyhogy nem akarok emiatt szakitani Y-nal".
A gondolatmenet elég világos: van egy igaz belátás, hogy egyik fél se patyolat tiszta. Ebből jön egy hamis következtetés, hogy ugyanolyan rosszak. Ebből jön a következő hamis következtetés, hogy ha A-ról kiderült valami disznóság, akkor biztos B is ugyanolyan disznó. Ebből pedig az a kényelmes válasz, hogy az A-val való szövetségét a cinikusnak nem kell felülbírálnia azért, mert A-ról kiderült valami disznóság, mert ezen a téren "biztos" a B se jobb, és az A legalább a mi kutyánk kölke.
A cinizmusnak mindkét fajtája feladja az információk alapján történő döntést. Mivel előre elhatározta, hogy egyik kutya, másik eb, teljes mértékig leperegnek róla a fényre kerülő tények.
Hol hibádzik a cinikus érvelése?
Azt már hosszan ecseteltem, hogy miért káros a cinizmus. De azt is fontos megmutatni, miért nem igaz a cinikus érvelése.
Nos, az oly népszerű politikus-faszoló érvelés valójában igencsak masszív érvelési hibákban szenved. A politikai cinizmus világképét az emberi hiszékenységről és manipulációról szóló belátásokra alapozza. Ez eddig okés. A gond csak az, hogy ha az ember egy pillanatra is félreteszi a politikusokkal szembeni előítéletét és gyűlöletét az ember, rögtön rádöbben, hogy épp ezért abszurd azt hinni, hogy hazudnának!
Hisz elég alapvető és közismert az, hogy ha valaki sokáig ismételget valamit, azt maga is elhiszi. Meg az, hogy másokat sokkal jobban tud olyasvalaki meggyőzni, aki maga is hisz a dologban. Ha egy kicsit is komolyan vesszük azt, amit a meggyőzésről tudunk, világos lesz, hogy a politikusok nagy része tényleg elhiszi, amit mond!
Hogy ez most jó hír-e vagy még ijesztőbb, azt döntse el mindenki maga. De ezt a baromságot, hogy minden politikus hazudik, felejtse el.
Remélem érződik, mennyire kínos csúsztatáson kaptuk a cinikusokat. Világképüket az emberi hiszékenység és manipuláció ismeretére akarják alapozni és közben a legalapvetőbb tézisekről feledkeznek meg, csak azért, hogy a politikusokat tehessék meg bűnbaknak.
Mert mi történik, ha elfogadjuk azt, hogy a politikus hisz abban, amit csinál? Ekkor a cinikusnak nem a politikusokkal, hanem a politikával (szigorúan a policy vagyis intézkedés/politikai program értelemben!) kellene cinikusnak lennie. Vagyis azt kellene hírdetnie, hogy nincs jó megoldás.
Itt pedig két lehetősége van: az egyik, hogy belátja, nincs jó megoldás, de lát kisebbik rosszat. És onnantól a cinizmus helyett azt teszi, amit én is javasolok: a kisebbik rossz mellett kötelezi el magát. Vagyis ügyének tesz meg egy politikai programot (endorses a policy).
A másik lehetősége, hogy azt állítja, minden lehetséges intézkedés egyformán rossz. Viszont ha minden egyformán rossz, akkor minden egyformán jó is! Nincs tehát semmi ok a fanyalgásra, nincs ok neheztelni a politikusokra, nincs ok károsnak vélni a naivitást. A cinizmus átadhatja a helyét a taoista derűnek.
Miért játszma ez?
Oké, azt láttuk már hol hibázik a cinikus és azt is miért vezet ez rosszra. Vizsgáljuk most ezt meg játszmaként. Azt már érintettük, hogy ez felelősség elől menekülés, ráadásul megideologizált elhárítása a döntéssel járó felelősségnek.
Vegyük észre, hogy ez egy remek kis önigazoló kör, és mint világkép folyamatosan megerősítésre kerül, ami a játszmák egyik fontos pillére. Ha valami rossz derül ki egy politikusról vagy egy intézkedésről, akkor a cinikus igazolva látja magát, hogy tudta ő, hogy ez mind szar. Ha pedig valami jó derül ki egy politikusról vagy intézkedésről, akkor a cinikus igazolva látja magát, hogy lám-lám most történik az emberek becsapása.
Legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb az, hogy ez milyen masszív egó tuningolás cinikusnak lenni. Egyrészt a cinikus sokkal okosabbnak hiheti magát a „naív tömegeknél”, akik hisznek a politikusoknak és még képesek lelkesedni ilyen-olyan politikáért.
Másrészt pedig azáltal, hogy a cinikus azt hiszi, ő átlát a politikus manipulációján, a politikusnál is okosabbnak hiszi magát. A politikusoknál meg naná, hogy okosabbnak szeretnénk érezni magunkat, hisz igen nagy hatalmuk van az életünk felett főleg itt kelet-európában, ahol hagyományosan erős az állam befolyása és nincs hagyománya a kontrollnak és ellensúlyoknak.
A cinikus tragédiája az, hogy míg saját egójának hízeleg azzal, hogy „haha, átlátok rajtad, mert okosabb vagyok nálad”, cinizmusával épp arról az eszközről mond le – a felelős, tettek alapján történő realista véleményezésről és szavazásról – amivel az embereknek hatalma lenne a politikusok felett.
Lábjegyzet: a cinizmus viszonya a csalódottsággal
Felvethetné minderre valaki, hogy igazságtalanul osztom a cinikusokat, hisz ha valaki szimpatizált egy párttal vagy irányzattal, mert ellenszenves volt számára a többi, azután még ebben az egyben is csalódnia kell, akkor joggal lesz elutasító mindenkivel szemben.
Nos, ez az ellenvetés nem egy gordiuszi csomó, de azért vágjuk ketté: a politikai cinizmus úgy viszonyul a csalódottsághoz, mint a párkeresésben megcsömörlött ember az összetört szívűhöz.
Teljesen rendben van, hogy egy szakítás után az ember egy ideig nem akar új kapcsolatot, sőt, megkeseredett megjegyzésekkel illeti az egész témakört. A gond az van, amikor ebből nem gyógyul ki, hanem benne ragad. Meg az a gond, akinek még nem is volt párkapcsolata, de már úgy áll hozzá, hogy savanyú a szőlő.
Szóval egy nagy csalódás után a cinizmus teljesen rendben lévő tünet. De minél hamarabb kilábal belőle az ember, annál jobban jár mindenki. Aki pedig már kezdeni is cinikusként kezdte, az megfutamodik a demokratikus választópolgár felelőssége elől, hogy a közügyekről legjobb képessége és tudása szerint formáljon megfontolt véleményt. Ez a felelősség lehet, hogy nem is csak a demokratikus választópolgár, hanem általában a társadalmi lény (zoon politikon) felelőssége.
Már leírtam, de leírom ide is.
ReplyDelete"A legnagyobb hazugság, ha magadnak hazudsz, és el is hiszed."
A politikusok, így felvállaltan, vagy általad aposztrofáltan a legnagyobb hazugok közé tartoznak?
Újabb idézet, nem magamtól és sajnos már nem is pontosan.
"A politika korrumpál, és vonzza a korrumpálhatókat." Ez alapján a cinikusok jogosan hihetik, hogy a politikusok hazugok és korruptak. Pedig ez nem mindegyikükre igaz, csak általánosítás, de az emberek általánosításokat, "skatulyázást" használnak a világ megismerésére. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek cinikusnak születnek, hanem azt, hogy a környezetükben tapasztaltak ebbe az irányba viszik el a gondolkodásukat.
Vádolod a cinikusokat a "színeket" összemosó hozzáállás miatt, de te magad is síkra vetíted le a végtelen, vagy legalább több oldalú, térbeli modellt.
Nem lehet egy dolgot csak egy oldalról szemlélni, a minimum, hogy "az érmének van másik oldala is". Tehát egy személy, politikus, vagy maga a politikai nézetei több szemszögből szemlélendők. Lehet egyik oldalról fényes akár a nap, néhány kis folttal, míg másik oldalról sötét, mint az éjszaka. Viszont még ez is egyszerűsítés, mert akár egy ikozaédernyi oldala, és eközben a hagymához hasonló rétegei is lehetnek más "színekben".
Én alapvetően troll vagyok, így szeretek egyszerűsíteni: valami emészthető vagy sem. Ennek ellenére trollként is tudom, hogy akadnak szép számmal dolgok, amiknek ehető és ehetetlen, sőt mérgező részei is vannak.
Ne kerteljünk. A mai politikai életben kevés embert ismerek, akit elfogadhatónak tartanék az eredeti értelmezésű politikusnak (a városállamért tenni akaró személyt értették alatta). A politika legnagyobb része nehezen emészthető, sőt nagy mennyiségben "fogyasztva" súlyosan károsítja az egészséget (főképp a szellemit).
Szerintem el kellene felejteni a pártokhoz való tartozást, és saját, vagy közvetlen ismerősi forrásból (maximum 1 lépcsőfok~kb. 2000 ember) származó ismeretek és információk alapján kellene vezetőket választani.
A passzivitás nem erény, a politikától elzárkózás sem, de nem szabadna az egyéni elveket pártérdekek és iránymutatások alapján az egyéni józan ész és igazságérzet elé helyezni.
Te magánéleti példákat hoztál, így én is elmegyek ebbe az irányba. Attól, hogy valakit meglátsz és megkívánsz, és rajta is látod az érdeklődést, még nem lesz belőle jó kapcsolat, bár lehet a "meglátni és megszeretni", viszont jellemzőbb, csak egy kaland lehetősége. Ha tartós, komoly dologra vágysz, akkor igyekezned kell szépen fokozatosan megismerni. Ha csak szexre, akkor elég szépeket mondani és a pozitívumait kiemelni, valamint magadat is többnek mutatni. Ha mindketten utóbbival is megelégszetek, akkor gyerünk. Viszont a politikában egy kellemes intézkedés, csak reklámfogás, attól még az egész lehet szar és hosszútávon élhetetlen (akár egy hisztérikus, vagy vásárlásmániás hölgyike).
Nem tudom miért gondolod, hogy egy "választópolgár" nem felelősségteljes akkor, ha csak pártkatonákat lát, akikről semmit sem tud (vagy csak rosszat), és ezért nem szavaz.
Az igazán "társadalmi lény", akit te emlegetsz az igyekezne saját környezetében megtalálni, vagy ne adj isten kinevelni azt a személyt, akiben bízhat, de azt sem próbálná képességein túlmutató dolgokra megválasztani (pl. helyi képviselőnek igen, de miniszterelnöknek nem).
Egyet is értek azzal, amit mondasz és nem is. Sorban haladva:
ReplyDeleteAki magának hazudik és elhiszi - mindenki csinál ilyet, pont erről szól számtalan pszichológiai kutatás, például a kognitív disszonanciával kapcsolatosak. Ergo, amikor azt mondom, hogy a politikusok elhiszik, amit mondanak (ami vagy hazugság, vagy nem), akkor én azt mondom róluk: emberek.
A politika korrumpál: itt nekem kicsit kilendült a demagógia detektorom. Azon kívül, hogy nagyon kényelmes ezt a nézetet vallani, és nagyon sokan természetesnek veszik, miért is kellene ezt tényleg annak hinni?
Magával a korrumpálás fogalmával is gondjaim vannak. Ha igaz az, amit a pszichológia megállapított az emberek önideologizációs hajlamáról, nem biztos, hogy van értelme korrumpálódásról beszélni.
Úgy látom abban, hogy a világ nem fekete és fehér egyetértünk, de ugye pont ezt mondtam, hogy a cinikus ezt jól látja.
Az, hogy a politika manapság nem az igazi, azzal egyetértek. Csak én épp arról beszélek, hogy a cinikus hozzáállás ehhez nagyban hozzájárult.
Egyébként sok mindenben egyetértek veled, a párthűség nem jó dolog, a pártok sok problémát okoznak (de azért előnyeik is vannak!), az is igaz, hogy alaposan mérlegelni kell, mielőtt felülsz egy politikai vonatra - sőt, folyamatosan ellenőrizni kel, jó irányba megy-e még mindig, nem kellene-e átszállni.
Az utolsó gondolatod szép gondolat, de irreális elvárásokat támaszt. Ha komolyan vennénk senki nem szavazna soha senkire. Pont erről beszélek, hogy nem várhatunk addig, amíg megtaláljuk a tökéletes megoldást, a való életben kell boldogulni. És ez egyben válasz az utolsó előtti bekezdésedre is, hogy hol követ el szerintem felelőtlenséget a cinikus.
1.A politikus is ember, ez igaz, de neki pont igyekeznie kellene felülemelkedni az emberi gyarlóságon.
ReplyDelete2.Zavarta a demagógia detektorodat a "politika korrumpál", pedig az első variáció régebben a valóban demagóg "a politikusok korruptak" volt, amin ez a kijelentés finomított. Azt te is beláthatod, hogy a lobbyzás egy engedélyezett formája a korrupciónak.
Nem az a jó politikus, aki mindenáron az akar lenni (eredetiben nem az a jó vezető). A jó vezető ismérve, hogy felvállalja és képviseli csoportja, közössége érdekeit, és ha nem automatikus a működésük, akkor irányítását, nem a saját, hanem a közösség érdekeit előtérbe helyezve.
A jó politikus még tetézve van azzal a teherrel, hogy ő egy csoport, egy ország, egy nép, vagy nagyobb területi egység érdekein túl az általános közjót is figyelembe kell vegye. Ebbe sehol sem fér bele, hogy "hát ő is ember" (A.E. Van Vogt: Az űrfelderítő fedélzetén olvasd el), mivel ez nem szabad elsődleges szempont legyen. Tudom ez utópia, de ne azért szavazzunk valakire, mert ő a legesendőbb, azaz legemberibb közülünk (önző, csaló, hazug, korrupt, és ha ezt rábizonyítanád, akkor még közveszélyes is). Nem szeretem személyesre venni, de nem nyerő egy olyan figura sem a közéletben, mint Lázár, aki politikus akart lenni, és ezért törtet, egy Pintér, akitől a maffiózók is félnek, mert nagyobb bűnöző náluk, de egy Veres "báró" sem, aki Szabolcs-Szatmár kiskirályaként kezdett elhíresülni, vagy egy Gyurcsány, aki a felelősséget tolja le magáról, bármit is írt alá. Nem nyerő egy vesztegetést elváró Hunvald, de a 20%-osként elhíresülő Kósa sem (még ha nagy részét a városba forgatja is vissza).
Az 1800-as évek végi, 1900-as eleji nagyobb formátumú személyek hiányoznak a közéletből, mint egy Széchenyi, Eötvös, Baross Gábor, Klebesberg Kunó.
A "gengszterváltás" utáni első választás óta nem szavazok egységesen csak pártra (bevallom, akkor a FIDESZ-re szavaztam minden téren), hanem egyéni ismereteim alapján. Párt szavazatom a szerinted értéktelen részekre száll, akik sosem tartoztak parlamenti pártok közé, de ezzel én úgy érzem, hogy a környezetem ismerte révén történő szavazással megadom a jövőnek az esélyt talán valami jobbra, mint a Cyberpunk bérrabszolgasága, vagy Huxley Szép új világa. Vállalom, cinikus vagyok, de egyben naivan utópisztikus is.
Előző posztod után épp azon gondolkoztam, hogy igazából a cinikus az valahol naívan utópisztikus marad belül, úgyhogy nagyon tetszik, hogy ezt most te magad is leírtad :)
ReplyDeleteAzt, amit te hiányolsz én úgy mondanám: nincsenek igazi államférfiak mostanában. Talán Horn volt még leginkább az elmúlt évtizedekben - ő többször személyes- és pártérdekei ellenében is megtett dolgokat a közjóért.
Miért nincsenek? Szerintem azért, mert már nincs kultúrája ennek.
A kultúrális normákat viszont a közösség alakítja ki. És itt érünk vissza az eredeti problémához. Ha az emberek cinikusan állnak a politikusokhoz, és nem tartanak semmi jót róluk, akkor ugyan hogyan nevelődhetnének itt ki igazi államférfiak?
Nem az a "jó tanár", aki szereti a gyerekeket, mert az sokszor mindent rájuk hagy (rosszabb esetben pedofil), hanem az, aki kihozza belőlük a legtöbbet.
ReplyDeleteNem az az igazán politikus gondolkodású, aki szeretne politikus lenni, hanem, aki meglátja és abba az irányba tereli azokat a személyeket, akikből igazi államférfi válhat.
A másik posztodban írtam már róla, hogy az emberek gondolkodásmódjával van a gond. A hanyatlásra utaló jeleket látod, és mégis tagadod. Vajon akkor csak én vagyok naiv? "Hány éves vagy herceg?"
Alapvetően két irányból lehet politikában építkezni, alulról jövő és felülről elindított kezdeményezésekkel. A fő gond középen van, csak mostanság a seggmeresztő középvezetői réteg az, amely ragaszkodik leginkább a pozíciójához, kiváltságaihoz és kisiklatja mindkét irányt.
Ezért is írtam, hogy egy új értékrend és normarendszer csak belső indíttatásból, kis közösségekből épülhet ki.
Általános és elég korai pszichológia vizsgálat volt az óvodás-kisiskolás körökben az eltérő nevelési módszerek hatékonyságának vizsgálata. A legeredményesebb, de hangulatilag kellemetlen a diktatórikus volt, kijelölt vezetőkkel és leszögezett szabályokkal. Második helyet eredményességben, legjobbat hangulatban az enyhén irányított demokrácia (óvónővel, aki elmagyarázott dolgokat, rávilágított jó és rossz közötti különbségekre és egyfajta felügyeletet látott el), ahol a vezetőket a csoport maga termelte ki és a szabályok is konszenzuson alapultak. A legrosszabb hangulatú és leggyengébben teljesítő csoport a laissez-faire módszerrel "működött". Eredményesség szinte semmi, mindent szabad, így egyenlőtlenségek és klikkesedés alakult ki. A klikkek vezetői a legerőszakosabb egyedek lettek és a kirekesztés, kegyetlenkedések állandósultak voltak.
Egy széteső társadalom, amely értékrendi válságba került (szocializmus szétesése), ilyen felügyelet és betartandó szabályok nélküli rendszerben (felelősségre vonás csak a "belső körön" kívül) szinte vonzza a vezetésbe a törtetőket, akiket józan ésszel még "bottal is csak óvatosan piszkálnál meg". Ez a látszólagos liberalizmus már a laissez-faire. A görög demokrácia sem egy nap alatt alakult ki.
Aki vezető lesz, az kapjon lehetőségeket, de felelősséget is. Nem lehet anélkül számon kérni semmit, márpedig érthető szabályok és valódi felelősök kellenek. "Nézz a földre, a lábad elé, és onnan emeld a tekinteted az égre!"
Gyakorlatiasan, apró lépésekben, saját közösségen belül kell kigyomlálni a rosszat, és elvetni valami jobbnak a magját. Demagóg duma ez is, ezért nem lennék én jó politikus. Annak ellenére, hogy rosszul énekelek, még hallom ha valaki jól. Ugyanúgy ha én nem is vagyok megfelelő politikusnak, de ráismerek azokra, akik azok lehetnek.
Van a környezetemben több normális ember, akivel erről lehet beszélni, így talán tenni is.