Tudniillik a gonoszság koncepciója relative kései fejlemény, legjobb tudomásom szerint a perzsa vallásosságban jelent meg, valahol az aveszta és a zoroasztriánizmus környékén, vagyis az i.e. 10-6. század közti időszakban. Természetesen az etikai vétség koncepciója korábban is létezett. Azonban a legtöbb régi vallás a világot a rend (kozmosz) és a káosz konfliktusában látta. Az etikai szabályok csupán egy szegletét jelentették a világrend szabályainak. Ezek megszegése természetesen vétségnek számított, de nem létezett a gonoszság és a jóság metafizikai koncepciója.
A perzsa vallás újításai közé tartozott az, hogy ezt átértelmezte. A világ történelmét két, együtt megszülető erő, a jóság és a gonoszság harcaként látták. Egyébként maga az a megközelítés, hogy a világnak története van, és hogy az egy harc, amiben az embereknek oldalt kell választaniuk, talán még fontosabb újításnak számított. Ezt a felfogást a kereszténység is perzsa gyökereiből vette át, a judaizmustól ez idegen.
Ez egy rendkívül érdekes téma, ami megérdemel majd egy külön blog posztot. Most azonban annyit akartam csak mondani, hogy a perzsa vallásban jelent meg először a jóság és a gonoszság koncepciója. A gonoszság ereje Ahriman (Angra Mainyu) volt, alatta pedig a gonosz Dévek voltak, akik közül a legelső (egyes verziókban teremtőjük) Drug, a Hazugság.
A gonoszság fogalma legelőször tehát a perzsa vallásban született meg, számukra pedig a hazugság volt a legfőbb gonoszság. Ezért hát ez az első a gonoszság kultúrtörténetében.
“[A perzsa ifjakat] csupán három dologra tanították: lovagolni, íjászkodni és igazat mondani”
- Hérodotosz, Görög-Perzsa Háborúk, I, 136
Fast-forwardoljunk kétezerötszáz évet és mit látunk?
Azt, hogy a hazugság lett a legkisebb rossz. Meglepően elnézőek és megértőek vagyunk a hazugsággal kapcsolatban. Hadd illusztráljam ezt a következő gondolatkísérlettel:
Munkatársad és haverod Béla, szokatlanul korán, délután fél4-kor lelépett melóból, és egy szál rózsa is volt nála. Te a szokásosnál tovább bent ülsz, mert még kódolsz lelkesen, mikor felhív közös haverotok Géza, azzal a kérdéssel, hogy Béla bent túlórázik-e még?
99% hogy erre igazat felelsz és megmondod, hogy nem, már másfél órája lelépett.
De mi történne ha nem Géza, hanem Béla felesége hívna fel, hogy bent túlórázik-e még a férje? Rögtön összerakod abból, hogy a felesége itt keresi, hogy bizony nem vele ment randizni és valószínűleg hazudik vagy hazudni tervez azt illetően, hogy mit is csinált délután.
Nagyon sok ember ilyen helyzetben nem mondaná meg az igazat a feleségnek. Aki megmondaná, az is biztos habozna és mérlegelne előbb. Sokan (saját, nem reprezentatív élettapasztalatom alapján a többség) echte falazna neki. Vagyis magunk is hazudnának azért, hogy ne buktassák le Béla hazudozását. Ez persze nem csak feleséges-megcsalós szituációkban jön elő. Igazából döbbenetes, hogy ezekben a helyzetekben mennyire hajlamosak vagyunk az attrocitást elkövető oldalára állni, akár még magunk is hazudni, csak hogy segítsük a vétség elkövetőjének. Döbbenetes, nem?
Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy itt egyszerűen a be-nem-avatkozást választjuk. Mert a be-nem-avatkozás az lenne, hogy épp úgy az igazat mondjuk, mint ahogy Gézának is mondanánk. Nem, mi echte aktívan az elkövetőt segítjük az attrocitás sikeres végrehajtásában.
Olyan ez, mintha sétálnánk az utcán és egy fegyveres rablást látnánk. Ha gyorsan elfutunk, akkor valóban a be nem avatkozást választjuk. Azonban a hazugságok esetén nem ezt tesszük. Amit a hazugságok esetén teszünk az olyan, mintha azt látnánk: zajlik egy fegyveres rablás, de kisiklott. Az áldozat kirúgta a rabló kezéből a pisztolyt és most dulakodnak. Erre mi odamennénk, kigáncsolnánk az áldozatot, felvennénk a pisztolyt és visszaadnánk a rabló kezébe, hogy tessék, most már folytasd nyugodtan, segítettünk visszatenni a sínre az attrocitást.
No persze én is tudom, mi késztet minket erre a hazugság esetén. Egyrészt a konfliktus kerülés (ami közismerten rossz etikai tanácsadó), másrészt pedig a naturális empatikus képességünk vezet itt meg bennünket. Ugyanis jobban el tudjuk képzelni Béla nyomorult helyzetét, amikor a felesége kiveri a balhét, amiért megcsalja, vagy amiért a főnök lebassza, amiért lógott, mintsem a feleség fájdalmát, amikor rájön a válóper során, hogy éveken át csalta a férje és minden közös ismerősük tudott róla, vagy az alkalmazottak fájdalmát, amikor csődbe ment a cég, vagy igazságtalanul rúgnak ki valakit, mert a főnökségnek nem volt valódi rálátása arra, hogy ki mennyit dolgozik.
Ez igazából a klasszikus hiba esete, amiről már sokszor beszéltem: a rövidtávú és biztos kis rosszt jobban el akarjuk kerülni, mint a később és csak esetlegesen bekövetkező százszor akkora rosszat.
De attól még igenis az történik, hogy a rablónak segítünk és kigáncsoljuk az áldozatot, nehogy sikertelen kísérlet legyen a bűntett helyett!
Elég gáz, nem?
Hazugság kifogásai
Rengeteg magyarázatunk van arra, mivel mentegetjük a hazugságot. Van az udvariasságból elkövetett hazugság, a kegyes hazugság, a meg akarjuk kímélni őt a fájdalomtól hazugság, a platói diktatúra “nemes” hazugsága, aztán ott van az ekvivokáció, a nem is hazudtam, csak félrevezetőt mondtam esete, sorolhatnám a végtelenségig. Kifogásokat és mentségeket mindig lehet gyártani. És időről időre még jogos mentségek is.
Hisz még a gyilkossághoz is vannak olyan mentségeink, amiket elfogadunk. Nem is hinném, hogy létezik olyan etikai tabut, ami tényleg univerzális érvényű lenne. Biztos előfordul bármihez olyan helyzet, amikor igenis az a kisebbik rossz, ha megszegjük az adott tabut.
Viszont úgy gondolom nem azért tartjuk olyan enyhe vétségnek a hazugságot, mert olyan sok jogos kifogás van, ahol hazudni okés. Pont fordítva, szerintem azért fogadunk el annyi kifogást jogosnak, mert enyhe vétségnek tartjuk a hazugságot.
Gondoljatok bele, a gyilkossághoz is számtalan “jogos” mentség kapcsolódott, és egy részük a mai napig kapcsolódik. Megöltem mert katonák vagyunk és háborúban álltak az országaink. Megöltem mert terrorista. Megöltem, mert terroristának tűnt. Megöltem mert úgy tűnt, meg akar ölni. Megöltem, mert így kevesebbet szenved. Megöltem, mert bemászott a kertembe almát lopni. Megöltem, mert gyilkolt. Megöltem, mert rabló volt. Megöltem, mert a testvére megölte a testvéremet. Megöltem, mert megsértette a becsületemet. Megöltem, mert pogány volt és így megmentem a halhatatlan lelkét. Megöltem, mert a rabszolgám és úgy döntöttem. Megöltem, mert barbár. Azonban ahogy az évszázadok során egyre komolyabb vétségnek tekintettük a gyilkosságot, úgy kezdtünk egyre kritikusabbak lenni a hozzá kapcsolódó mentségekkel kapcsolatosan.
Ha rá akarunk világítani arra, hogy alábecsüljük a hazugságot, mint vétséget, akkor nem a konkrét hazugságokat enyhítő kifogásokat kell vizsgálnunk, hanem a hazugságot elvi szinten enyhítő apologetikákat.
Apologetika I: Hazugság, mint a legkisebb rossz
Fentebb a mikor ment haza Béla történetben a hazudozót atrocitás elkövetőjeként írtam le. Talán néhányótoknak már ott feltűnt, hogy ez egy szokatlan szóhasználat a hazugságra. Nem szoktuk ilyen erős szóval illetni. Nem nagyon szoktuk a hazugságot a fizikai erőszak, a rablás, a tolvajlás és a zsarolással egy kalap alá venni. Pedig lenne okunk rá. Mindegyik arról szól, hogy az áldozat nem akar az elkövető akarata szerint cselekedni, ezért az elkövető más módszerekhez nyúl, hogy mégis rákényszerítse akaratát a másikra.
Persze ha valakit addig verek, amíg bele nem egyezik abba, amit akarok, az nem pont ugyanaz, mintha hazugsággal venném rá. De azon kívül, hogy fizikailag is bántottam, nem nagyon látok más különbséget.
No de akkor mi van a fenyegetéssel és a zsarolással? Az pont olyan, mint a hazugság, pusztán szavakkal veszem rá a másikat. Itt a különbség legfeljebb annyi, hogy a zsarolás esetén az áldozat is tisztában van azzal, hogy őt zsarolják. De ez csak azt mutatja, hogy a hazugság alattomosabb.
De akkor vessük össze a lopással! Ott pont arról van szó, hogy úgy kényszerítem rá az akaratomat, hogy ne is tudjon róla, hogy rákényszerítettem. Egyik esetben egy férj azt mondja, ő akkor hajlandó megadni mindazt a feleségének, amit férjként ő ad, ha cserébe nem szarvazzák fel. Másik esetben a suszter azt mondja, ő akkor hajlandó odaadni a cipőt, amin dolgozott, ha adnak neki annyi pénzt, amiből etetheti a családját. Ugyan miért lenne kisebb bűn az, amikor valaki hazugsággal cselezi ki a másik feltételeit, annál, mint amikor lopással teszi azt?
Egyébként a lopás az, ahol ha ugyan abszurd humor kategóriájában, de legalábbis elképzelhető az a szituáció, ami a hazugságnál természetes reflexünk: hogy az elkövetőnek segítünk. Volt valamilyen western film, ami úgy kezdődött, hogy egyik ember ki akar rabolni egy házat és egy arrajáró másikat kért meg, hogy figyeljen és fütyüljön, ha jön a gazda. Aztán jött a gazda és az illető nem tudott fütyülni és mindkettőjüket lesittelték. A trickster kultusz
Apologetika II: Trickster kultusz
Egy másik oka annak, hogy nem vesszük túl komoly atrocitásnak a hazugságot az az, hogy nagy tisztelte van, mondhatni kultusza. A mi korunkban az észt nagyon sokra értékeljük, és ezért a ravasz hazugságokat is csodáljuk. Van egy erős trickster kultuszunk.
Oké, azt azért ismerjük el, mindenféle vétségek elkövetőit idolizálni tudjuk, ha azt nemes okból teszik. Robin Hood az igazságos rabló. A jó ügyért gyilkoló hős lovagok. Batman, a heroikus verőlegény. De azt is lássuk be, amint változott a gyilkossághoz való viszonyunk, úgy lett jópár korábbi hős, egyre kevésbé szimpatikus. Ma már kevesen tudnának azonosulni egy olyan viking harcossal, aki tényleg magáért az életre-halálra menő harc kihívásáért és a győzelem és a másik megölésének az élvezetéért harcol. Elég nagy port is kavarna egy efféle főszereplőt bemutató film vagy könyv. Ellenben teljesen jól tudjuk fogyasztani az önző, vagyonszerzés céljából embereket átverő ravasz trickster főhősös történteket.
Ha valaki most a Grand Theft Autot és efféle játékokat akarná felhozni, mondván: ott pont az öncélú erőszak szerepel, annak azt tudom mondani, hogy nagy különbség van játék és történetmesélés között. A történetmesélés szerepe a közös értékek lefektetése, a világról alkotott képünk társadalmi koordinálása. A játék viszont gyakran épp a normákon kívüli lehetőségek megéléséről szól.
Apologetika III: a sikeres hazugság respektálandó mentális teljesítmény
A helyzet azonban az, hogy a hazugság nem az a frappáns ravaszság, aminek ezek a történetek beállítják, ahol néhány szegénylegény ügyesen kitalált és megtervezett helyzetben átverik a gonosz, önző cégvezetőt és így győzelemre viszik a jó ügyet.
A való életben sikeres hazugságok legtöbbször ostoba, otromba, primitív hazugságok, amiket ráadásul nem is a célpontnak, hanem harmadik félnek adagolnak be. A rágalmazás, áskálódás és uszítás a hazugság igazi sikertörténetei. Soha nem azon alapulnak hogy annyira komplexek és frappánsak lennének. Azért nem, mert egy komplex gondolatmenetet mindenki kicsit máshogy ért, ezért erre alapozó hazugságok túlzottan törékenyek lennének. A sikeres hazugságnak két fő fajtája van. Az egyik, ami azért sikeres, mert ugyan ha kritikusan állnánk hozzá, rájönnénk, hogy nem igaz, de szeretnék hinni, hogy igaz, ezért elhiszik. Néha az, akinek hazudnak maga az áldozat, de legtöbbször még ennyi „elegancia” sincs benne, hanem egyszerűen egy harmadik fél elleni rágalmazásról vagy uszításról van szó.
A sikeres hazugság másik fajtája az, amiről mindenki baromira érzi, hogy nem igaz. Azonban annyira alapvető maximája a kommunikációnknak az igazság, hogy nagyon nehéz mit kezdeni azzal a helyzettel, amikor valaki egyértelműen hazudik. Ezért nem szólnak, vagy esetleg valamennyire még fel is szólalnak ellene, de nem küldik el a hazudozót a picsába. Nagyon gyakran nincs is olyan opció, hogy elküldeni a picsába. Mit tudsz csinálni, ha a párod sok óra késéssel egy átlátszó történettel jön haza? Ha nem vagy balhét kiverő típus, hiába érzed hogy ez a történet áttetsző, nem tudsz mást tenni, elfogadod amit mond, nem azért mert hiszed, hanem mert nincs más reális opciód.
A hazudozó pedig újra jön és újra és újra és előbb utóbb az emberek elkezdik tényként kezelni ezt. Ez a híres nagy hazugság (Grosse Lüge), amit Hitler és Goebbels jellemzett. Érdekes mód ők épp ellenségeik (Hitler a zsidókat, Goebbels pedig a britt propagandát) ténykedését írták le így, noha pont ők maguk használták leghatásosabban ezt a módszert.
Ez el is vezet minket ahhoz, hogy a sikeres hazudozó legtöbbször elhiszi saját maga hazugságát. Úgyhogy ahelyett, hogy a sikeres hazudozót valami zseniálisan bravúros Lokinak képzelnénk el, inkább a zűrzavaros fejű, gyűlölettől teli, saját magát is meghülyítő alakok ezek.
A hazugságot sikeresen használó emberek archetípusa nem ők:
Hanem sokkal inkább ő:
Collateral damage
Eddig arról beszéltem, hogy miért nem jók azok az érvek, amik miatt a hazugságot enyhébb bűnnek tekintjük a többinél. Nem igaz az, hogy ne atrocitás lenne, nem igaz, hogy annyira hősies lenne, az se igaz, hogy olyan okos és frappáns lenne.
Ráadásul van egy nagyon fontos szempont, amiben sokkal de sokkal rosszabb, mint a többi atrocitás. Ez pedig a collateral damage.
Erre ugye nincs jó magyar szó. Normálisan anyagi kárnak fordítjuk, de ugye nem az a lényege, hanem hogy „mellékes”, nem szándékolt kár.
Mert ha megvernek valakit, nos akkor lehet hogy a verekedés közben belerepül az illető a szomszéd asztalnál étkező párocska leveses tányérjába, de ez inkább csak a vígjátékokban fordul elő. Ellenben a hazugságnál szinte mindig hatalmas a mellékes kár.
A hazugságok olyanok mint a biológiai fegyverek. Beveti valaki és terjednek, és utána már senkinek nincs kontrollja felettük. Sokfelé eljutnak, sok mindent befolyásolnak, akár jóval később is. Nem egyszer kellett már olyan helyzeteket kezelnem, amikor 2012-ben azért volt gond A emberrel, mert 2009-ben B hazudott C-nek, mert el akart érni valamit D-vel szemben… Nem volt vicces.
Záró gondolatok
Mindezeket azért írtam le, hogy megindokoljam, miért tartom a hazugságot jóval nagyobb problémának, mint modern értékrendünkben általában szokás. Ez nem csupán saját morális iránytűm jellegzetessége, hanem a világ dolgairól alkotott nézeteimet is befolyásolja. Én még nem nagyon láttam olyat, hogy egy hazugság ne okozott volna kárt. Épp ezért jóval kevésbé vagyok hajlandó elmenni szó nélkül a hazugságok mellett.
Olyan hazugságok mellett, amikről legtöbben úgy gondolják, hogy ártalmatlanok. Pl a kereszténység alapvető teológiai tévedései és ellentmondásai. Meg olyanok mellett, amikről azt mondják, hogy jóérzésű ember nem hánytorgatja fel. Pl.: amit Trianonról összehazudozunk magunknak. Meg amikor egy pozitív eszme által használt hazugságokat hánytorgatok majd fel. Sokan úgy fogják érezni majd ezekben az esetekben, hogy többet ártok azzal, hogy rámutatok a jó eszme hazugságaira, mint amit azok a hazugságok okozni tudnának.
Nos, szerintem pedig az igazsággal mindig jobban járunk, mint a hazugsággal.
Egyszer Menciuszt egyik tanítványa arra bíztatta, hogy engedjen kicsit lejjebb etikai mércéjéből és próbáljon egy uralkodó kegyeibe férkőzni, mert akkor biztos hozzá tudná segíteni ahhoz, hogy egyesítse a Birodalmat (vagyis hogy elhozza a „világbékét”). A tanítvány szerint ez az „elgörbíteni egy lábnyit, hogy kiegyenesítsünk nyolc lábnyit” elv. Válaszul Menciusz néhány példát idéz arra, amikor emberek elutasították az inkorrekt lehetőségeket vagy parancsokat, majd így zárja gondolatmenetét:
如枉道而從彼，何也？且子過矣，枉己者，未有能直人者也。
„Ha elferdíteném az utat [utamat] és követném őket [az uralkodókat],
Miféle dolog lenne az?
Ráadásul tévedsz.
Nem volt még olyan, hogy aki elgörbítette magát az ki tudott volna egyenesíteni valaki mást.
– Menciusz 6. 1.
No comments:
Post a Comment