Az igazság alábecsüléséről

Az előző blogomban azt fejtettem ki, hogy a modern értékrend alábecsüli a hazugság kártékonyságát és rosszaságát. Most arról fogok beszélni, hogy viszont az igazság erejét és hatékonyságát is alábecsüljük.

Gyakran gondoljuk azt, hogy az igazmondás áldozatot követel tőlünk. Az igazmondással kapcsolatos dilemmáinkban úgy érezzük, hogy az igazmondással ellenségeket szerzünk, magunkra haragítunk embereket, vagy gyengítjük saját érvelésünk meggyőzőerejét (például ha egy tény beismerése arra kényszerítene, hogy érvelésemet jóval komplexebben fejtsem ki, amiről úgy gondolom, hogy az egyszerű hallgatóság szemében már kevésbé lesz meggyőző) vagy valami efféle módon hátrányba kerülünk.

Azt szögezzük le, hogy az életben rengeteg helyzet van, amikor fel se merül, hogy hátrány lenne az igazmondás, és ilyenkor fel se merül bennünk, hogy hazudjunk. Etikai dilemmák ott merülnek egyáltalán fel, ahol nyomást érzünk a normával szemben.

Szóval az igazmondást és az igazságot gyakran nehézkesnek érezzük, hátrányosnak, főleg emberi konfliktusok illetve meggyőzési szituációkban. Arra azonban ritkán gondolunk, hogy milyen ereje is van az igazságnak, főleg épp ezekben a szituációkban.





Az igazmondó ember titkos szövetségese: a valóság

Na most abban az esetben ha őszinte vagyok és nem tévedek jóhiszeműen, akkor előjön az igazság egyik meglepő erőssége: az, hogy igaz és a valósággal egyezik (ezt hívják a metafizikában az igazság korrespondencia kritériumának). Ebből az a teljesen váratlan fordulat következik, hogy ha igazat mondok, akkor a valóság rendre igazol engem.

Egy fontos lábjegyzet: az őszinteség és hazugság kérdésében az önmagunkkal szembeni őszinteséget illetve az önbecsapást is beleértem. Ezért az én definicióim szerint őszinte ember saját magával is őszinteségre törekszik. Ezzel pedig sok bias-t el tud kerülni. Ezért, noha ugyan ő is tévedhet a valóságot illetően, de valamivel ritkábban fog tévedni, véleményei közelebb állnak a valósághoz. Ezért az őszinte ember nem csak gyakrabban mondja őszintén azt, amit gondol, de gyakrabban gondolja azt, ami a valóság.

A hazugság kapcsán beszéltem a collateral damage jelentőségéről. Itt viszont egyfajta colateral benefit van. Amikor az igazsággal akarok meggyőzni valakit, akkor nem csupán saját magam meggyőzőerejére számíthatok, és azokéra még, akik úgyszintén érdekeltek ebben, hanem teljesen független kívülállók is rásegítenek az én érvelésemre.

Arról nem beszélve, hogy az igazságot, amit én valamilyen érvelés részeként valamilyen célból mondok el, a hallgatóság szabadon felhasználhatja, valami más, tök jó dolog belátására. Ebben a hazug ritkán bízhat, ugyanis a hazugság tovaterjedő hatását jóval nehezebb kontrollálni és még egy rendszeres hazudozónak is gyakran az lenne érdekében, ha másik az igazságot hinnék.

Az őszinte ember lelkiereje

Egy másik fontos erőssége a valódi őszinteségnek a magabiztosság és lelki nyugalom, amivel felruház.

Szinte minden hazudozó ugyanis félig-meddig elhiszi a saját hazugságát. Azonban ez tapasztalatom szerint a legritkább esetben sikerül 100%-osan. Az ember nagyon könnyen becsapja magát, azonban szinte lehetetlen teljesen becsapnunk magunkat. Épp ezért amikor őszintétlenek vagyunk, ez belülről feszíti minket és hajszol.

Mivel ilyen érezzük, hogy valami nem teljesen klappol, folyamatosan meg akarjuk erősítettni másokkal az igazunkat. Ezért őszinte ember sokkal jobban viseli, ha valaki épp nem hisz neki, mint egy hazug. Továbbá, az őszinte ember sokkal jobban viseli, ha kiderül, hogy valamiben tévedett, részben vagy egészben mégsem úgy állnak a dolgok. Ő nem akar annyira kényszeresen meggyőzni mindenkit és ez nagyon nagy előny a meggyőzésben!

Ennek egyik következménye, hogy amikor valaki hazudik (önmagának is), akkor gyakran intoleránsabb lesz a vitában. Nem hajlandó árnyalni a képet, mert minden apró ellenérv is fenyegeti azzal, hogy kiderül az egész álláspontjáról, hogy hazugság volt. Épp ezért, ha valaki nagyon mániákusan feketén-fehéren akar lefesteni egy helyzetet, az az én tapasztalatom szerint, szinte biztos, hogy hazudik (magának is). Az őszinte ember képes szembenézni a szürkeárnyalatos képpel.

Only a sith deals in absolutes

– Obi Wan Kenobi

Persze az igaz, hogy egyszerű, fekete-fehér dolgokról könnyebb meggyőzni embereket, mint komplexebbekről. Az igazság pedig legtöbbször komplex és nem fekete-fehér.

Nem mondom tehát, hogy mindig az igazság mellett könnyebb érvelni, de azt viszont mondom, hogy ha felvállaljuk a komplexebb, ámde igaz álláspontot, akkor sokkal őszintébb és nyugodtabb lesz érvelésünk, ami valamilyen szinten mindenképp ellensúlyozza a komplexitásból járó hátrányt a meggyőzésben.

Ez az előny egy nagyon nagy előny, nem szabad lebecsülni. Amennyiben nem rövidtávon gondolkozunk, szinte mindig ellensúlyozza a hazugság mellett szóló “egyszerűségi” előnyt. A hazugság fenntartása ugyanis folyamatos erőlködést igényel és egyre izzadságszagúbb lesz. Ráadásul elég ha csak egy-két bűzlő pont van az érvrendszerünkben, az az egészet el tudja hitelteleníteni.

A taoista erény konktra keresztény „etika”

A keleti filozófiában jártasaknak feltűnhetett, hogy az előbbiekben tulajdonképp a wu wei, a nem-törekvés, hatékonyságáról beszéltem. Arról, hogy az őszinte ember azért tud meggyőzőbb lenni, mert ő nem akar görcsösen meggyőzni. Ez a Lao-ce egyik központi mondanivalója az érvelés világára vetítve.

Viszont ha már szóba került a Lao-ce, van itt egy sokkal általánosabb koncepció. Az, hogy az erény az hatásos. Ez annyira alapvető a kínai filozófiában, hogy tautológia. Az ókori kínaiban ugyanis a 德 (de, ejtsd: tö), egyszerre jelenti azt, hogy erény és azt hogy hatásosság. Angolul még van erre egy egészen használható fordítás: "virtue". Ugyanis a virtue nem csak erényt jelent, hanem valamiféle hatást, képességet is, gondoljunk arra a mondatra hogy „fire can melt metal by its virtue of being hot”.

Egyébként valamennyire a 道 (dao), a híres Út fogalom is tükrözi ezt, ugyanis minden további jelző nélkül is magát a helyes utat jelenti, a helyes eljárást. Ha pedig valaki nem így jár el, azt úgy mondják, hogy 亡道 „elveszteni az utat”. Érdekes mód nem mondanak olyat, mint mi, hogy „rossz útra tévedni”. Úgy tűnik, hogy az út, a járhatóság, magában foglalja a helyességet. Ami nem helyes, az nem vezet sehová, ezért nem út.

Az ókori kínai filozófia egyik fő témája épp ez, hogy az erény az hatásos is. És a különféle filozófusok úgy érvelnek amellett, hogy miért az általuk javasolt etikát kell követni, hogy elmondják, milyen hatásokat értek el azok, akik ezt követték.

Milyen érdekes, hogy mi milyen ritkán gondolunk erre így. Számunkra az a természetes, hogy az, ami etikailag helyes, az az életben hátrányokkal jár. Hogy az etika követéséért áldozatokat kell hoznunk. Erre ráerősít a keresztény felfogás a bűnről, csábításról és a túlvilági jutalomról.

Ha természetesnek vennénk, hogy az etikailag helyes cselekedet az a gyakorlatban is prakikus, akkor nem sok szükségünk lenne arra, hogy Isten kegyéért könyörögjünk, hogy óvjon meg minket a kísértéstől (amúgy itt érezhető az úgyszintén a perzsa vallásból átvett dualista koncepció, hogy a lélek a jó isten, a test a gonosz birodalmához tartozik).

Továbbá ha az etika betartása gyümölcsöző lenne, akkor nem lenne alkalmas arra, hogy istenhez való elköteleződésünk, akaratának való alávetésünk bizonyítéka legyen.

Vajon miért nem rajongok a kereszténységért?

Ilyen neurotikus, elbaszott alapokkal még a felvilágosodás se tudott messzire jutni. Mert persze ott van a kanti kategorikus imperatívusz, meg a liberálisok utilitariánus etikája, ámde ők is csak annyit mertek mondani, hogy ha mindenki betartaná az etikát, akkor a társadalom boldogság átlaga nagyobb lenne.

Ez még mindig elég messze van attól, ami a kínai szemlélet (amit egyébként Arisztotelész is kifejtett a Nikomakhoszi Etikában, és amiről én is beszélek), hogy erényesnek lenni önmagában jó dolog, függetlenül attól, hogy mások erényesek-e.

Csíkszentmihályinal a flowról szóló könyvében veti fel, hogy az erényességre való törekvés önmagában boldoggá tehet.

Érdekesség #1: ezzel visszatér Arisztotelészhez. Mint ahogy igazából az egész világszemlélete Arisztotelész új bőrben eladása :)

Érdekesség #2: ez egy konkrét ember példája során jön elő, aki szerinte azon kevés barátainak az egyike, aki tényleg boldog. Az illető muszlim.

Egyébként még a keleti filozófiából sokat merítő Yoda se tudott nagyon elszakadni a keresztény szemlélettől, pedig próbált:

Luke: […] is the dark side stronger?
Yoda: No, no, no. Quicker, easier, more seductive.

– Star Wars: Birodalom Visszavág

A gonoszság tehát még itt hatékonyabbnak van beállítva. Az meg extra fricska, hogy végül is Luke a sötét oldal segítségével tudja legyőzni Vadert a végső párbajuk során.

No persze a heroikus történethez muszáj a gonosznak erősebbnek lennie. Nem lett volna ennyire sikeres a Star Wars, ha Luke azért, mert a jó utat járja, rögtön erősebb is lenne Vadernél és ő kergette volna meg Cloud Cityben. Nem lenne túl drámai, nemdebár? No persze a heroikus Dávid és Góliát küzdelem maga is a nyugati civilizáció toposza. Elég fura kaland- és akciófilmek születnének nélküle.

A kínai mitológiában elég kevés a harci konfliktus, de egy ilyen Chi You és Huangdi harca. Mindkettő hadisten, Chi You vad és féktelen, Huangdi viszont a „helyes” harc istene. Chi You harcos, Huangdi viszont tábornok, aki létrehozta az első hadsereget (madarakból és állatokból), és velük győzte le az addig veretlen Chi Yout. Képzeljük el a mozfilmet, amiben a főgonosz Rambóként állna magában, míg a főhős tízezer katonával együtt rontana rá és győzné le. Nem annyira illik bele a nyugati civilizáció hős kultuszába, ellenben ez az archetípusos kínai történet (mondhatnám szépen magyarosan hogy epitómája).

Ezzel arra akartam utalni, hogy meglátásom szerint az igazi erény hatásos is és segít sikerre vinni vállalkozásainkat és az őszinteség nagyon is efféle dolog. Azonban pont nem olyan módon, hogy az valamiféle drámai fordulat lenne. Hanem természetes módon, fanfárok és diadal harsonák nélkül történik ez. Pont, ahogy a Hadviselés Művészete is mondja:

古之善戰者，勝于易勝者；故善戰者之勝也，無智名，無勇功。

„Ezért a régi időkben, akik jól értettek a háborúhoz,
Könnyű győzelmekkel győztek,
Ezért a háborúhoz jól értő emberek győzelmei nem tették őket híressé eszükről, se megbecsülté bátorságukról.”

– Sun-zi, a Hadviselés Művészete, 4.3