Zsidók és indiánok

 

 Az a meglátásom, hogy azt a történetet, ami Palesztinában / Izraelben zajlik, az az észak-amerikai indián történet mintájára érthető meg legjobban. Ez a megközelítés, amit nem annyira szoktak ismerni, szinte minden aspektusát helyére teszi a zsidó-palesztin konfliktusnak.

 

A KATÁról meg a fideszes adórendszer ostobaságáról

Teljes mértékig abszurd és gáz az, ahogy a Fidesz egy csettintéssel kvázi eltörli a Katát. De legyünk őszintén, a katának a bevezetése és a létezése is teljesen abszurd volt. Az egész történet, nem csak a vége, de az eleje és a közepe is egy esettanulmány arról, hogy a fidesz mennyire alkalmatlan a kormányzásra, ostoba ideológiák vezetik őket és képtelenek átgondolni az intézkedéseik következményeit.

 

Döbrög vármegyében az ispán nem oszt gumicsontot

Amikor fidesz belengette, hogy visszahozza a közigazgatásba a „vármegye” és az „ispán” szavakat. Az ellenzék ezen felhördült, de aztán rögtön le is állította önmagát, és minden ellenzéki megmondóember arról kezdett el beszélni, hogy ez „gumicsont”, amire nem szabad vetődni.

Ez szerintem egyáltalán nincs így.

Aki azt gondolja, hogy ez gumicsont, annak nincs se realitás érzéke, se pedig (viccesen fogalmazva) irrealitás érzéke.

Filozófiai eszmefuttatás Ukrajna megtámadása kapcsán

 

Kétség kívül történelmi pillanatoknak vagyunk tanúi, és senki nem tudja megmondani, hogy pontosan mit is hoz majd a jövő. Nem tudni, hogy katonailag mi lesz a háború kimenetele, mennyire tudnak ellenállni az ukránok. Azt se tudni, hogy ha a nyílt csatákban meg is verik őket az oroszok, milyen lesz a közhangulat a megszállás ellen. Az se világos, hogy mit fog reagálni a nyugat, meddig megy el még Putyin, és az se, hogy mik lesznek a szankciók hatásai, mennyire gyengül meg Putyin uralma otthon.

Viszont önmagában a háború kitörése sok érdekes kérdést felvet, köztük egészen messzire vezető filozófiai kérdéseket is. Ezekről beszélnék most, mert miért ne gondolkozzunk el az efféléken, addig is, amíg a következő híradást várjuk a frontról.

 

Mit is tanított Konfuciusz?

 

Konfuciusz tanításait a Lun Yü (論語 / 论语 ) című könyvben olvashatjuk. Magyar címe Beszélgetések és Mondások, ami elég korrekt fordítása a címnek. Angolul általában James Legge fordításában bevezetett Analects néven emlegetik, vagy Sayings of Confucius címen.

A Beszélgetések és Mondások nem egy összefüggő könyv, hanem mintegy ötszáz rövid anekdota gyűjteménye, amik nagy része arról szól, hogy Konfuciusz valakinek (általában a tanítványainak) kifejti a véleményét valamiről, általában nagyon tömören.

A hagyomány szerint a könyvet a tanítványok tanítványai állították össze. Ezt nem tudjuk ellenőrizni, az általunk ismert verzió egyértelműen több évszázaddal később, a Han-dinasztia idején lett összeszerkesztve több variánsból. Néhányan emiatt szkeptikusak, arra is vannak kísérletek, hogy a szöveget különféle rétegekbe csoportosítsák, de a sinológusok többsége a stílus és a tartalom alapján úgy vélik, hogy valóban a kínai filozófia legkorábbi rétegét tartalmazza ez a könyv, úgyhogy (jobb híjján) elfogadják, hogy amit ez a könyv tartalmaz, azt tekintjük Kong mester tanításainak.

 

Márki-Zay pürrhoszi győzelme

 TLDR: az a koncepció, hogy egy jobb oldali jelöltel majd a jobb-oldalon győzik le Orbán Viktort, azok után, hogy a vidéken (ahol a választást meg kell nyerni) nagyon sikeres Dobrev elleni aktivizáláshoz fullra tolták a "régi baloldal felvállalhatatlan", "a 2010 előtti világ bűnös" mantrát - ami a NER legfőbb legitimációs mantrája, az olyan, hogy megolajozták Orbán Viktor páncélját, kiélesítették kardját, fényesre kefélték csataménjének a szőrét, udvariasan felsegítették a nyeregbe is, majd megpróbálják ellopni az istállójából az inasának a vén, rozoga gebéjét, és a kandallója felől gyermekkori fakardját, és így akarják legyőzni.

Gyakorlatilag Márkiék egy "Öszödi" pontra jutottak el. Az előválasztási kampány megnyerésre érdekében az elmúlt hetekben "hazudtak reggel, éjjel, meg este" - azt illetően hogy hogyan is lehet Orbánt legyőzni. Most közel 180 fokos fordulatot kell levezényelnie, és a régi baloldalra kell építenie Orbán elleni kampányát, úgy, hogy saját szavazótábora még pont a DK legyőzése feletti örömmámorban leledzik.

A régi baloldal mindig is megkerülhetetlen volt a Fidesz leváltásához. Az "ellenzékváltás" vágyálma soha nem volt több, mint egy önsorsrontó monománia. De most a régi baloldal erősebb, mint valaha az elmúlt 12 évben. Márki szavazótábora vagy így, vagy úgy, de egy jéghideg zuhanynak néz elébe.

Kifejtés:

Márki-Zay mindenképp megérdemli, hogy gratuláljunk neki, kemény kötésű, célirányosan hatalomra törő politikus, aki kifejezetten élvezi a véres küzdelmet és nem jön zavarba, ha váltogatnia kell az álláspontját.

Szüksége is lesz minden képességére, ugyanis pürrhoszi győzelmet aratot most. Ezt most, a régi baloldal feletti győzelmüket ünneplő hívek még nem érzik, de a következő hónapok során meg fogják tapasztalni.

Az ellenzéki előválasztások tanulságai

 

Először is hangsúlyoznám, hogy mennyire jó volt az ellenzéki előválasztásnak a puszta létezése. Emlékeztetett minket, hogy milyen is az a demokrácia, amiért küzdünk a fidesz ellen. Milyen az, amikor a politikai kérdésekben pluralizmus van, viták vannak, és a szavazók választhatnak.  Ebben az élménycsomagban még a koordinációk és visszalépések is nagyon fontosak (noha sokan húzzák rájuk a szájukat), mert egyben arra is emlékeztetnek minket, hogy a demokráciában a politikához a kompromisszumok is hozzátartoznak. Szemben a fidesszel, akik mindig és mindenkivel harcolni akarnak.

Szóval az előválasztás pont a maga tökéletlenségeivel volt tökéletes emlékeztető a demokráciából.

Beszéljünk akkor most az eredményekről.

Mítoszmentes gondolatok az afganisztáni kudarcokról

 

Most, hogy az amerikaiak kivonultak Afganisztánból és a Talibán vllámgyorsan hódítja meg az ország nagy részét, egy kis időre a világ figyelme ismét Afganisztán felé fordult. És persze mennek körbe az írások és mémek arról, hogy Afganisztánba a hegyvidék, a kulcsfontosságú hágók, és a féktelen vad hegyvidéki törzsek kombinációja révén minden hódítónak beletörik a bicskája.

Az alábbiakban megosztok néhány gondolatot, hogy milyen kép is rajzolódik ki, ha félresöpörjük a mítoszokat.

 

A nácik, mint hasonlat

Most a geek / politizálós körökben borzolja a kedélyeket Gina Carano kirúgásának az ügye. Megvan nekem is a határozott véleményem a dologról, de most nem arról akarok beszélni, hanem csak aktualitásként felhasználni egy érdekes és általánosabb kérdés felvetéséhez 

 

A budapesti forgalomcsillapításról

Karácsony Gergely vezette városvezetés, néhány kerületi vezetéssel együtt, nagy lendülettel áll hozzá a „forgalomcsillapításnak” nevezett közlekedés stratégiának. Ez a stratégia abból áll, hogy utakat zárnak le az autósforgalom elől, illetve szembeirányított egyirányú szakaszokkal „blokkokat” hoznak létre, valamint parkolóhelyeket szűntetnek meg.

Ilyen a Kós Károly sétány lezárása, a Belső Erzsébetvárosi forgalom átszervezés, a XIII. kerületre tervezett (de a kerületi vezetés által elutasított) intézkedések, Karácsony által minap belengetett elképzelés a rakpart autósforgalom előli lezárásáról. Ugyanezt a gondolkodási sémát képviseli, csak még extrémebb formában, az augusztus elején 18 civil szervezet által benyújtott javaslat, hogy a Nagykörutat „korzósítsák” (csökkentsék le összesen 2x1 sávra az autó közlekedést és 30 km/h sebességkorlátozást vezessenek be).

 

Az autós-ellenes stratégia premisszája

Az intézkedések egy fontos vonása, hogy nem párosul hozzájuk alternatívák kiépítése a korábbi autósok számára [1]. Ezzel egyébként ellene mennek minden tanulmánynak, amely a forgalomcsillapításról szól. Ez azt mutatja, hogy e mögött a stratégia mögött az az előfeltevés rejlik, hogy Budapesten az autós forgalom számottevő része indokolatlan.

Indokolatlan alatt azt értem, hogy az adott autós a közlekedési igényeit ugyanolyan jól, vagy közel ugyanolyan jól meg tudná valósítani autó nélkül is, tömegközlekedést, kerékpárt vagy a lábait használva. Tehát az adott autós igazából kizárólag kényelemből vagy hóbortból (sznobizmusból) ül autóba.

Ugyebár a forgalom-csillapítás kizárólag ekkor működik. Mert az elgondolás az, hogy lezárásokkal és egyirányú utcákkal 5-10 perccel hosszabbá tesszük az autózást, és ennek hatására egy csomó autós inkább nem is ül autóba.

De ha valaki nehéz, nagy cuccokat hoz-visz, az akkor is autóval fogja megtenni, ha 10 perccel tovább tart. Ha valaki fél órát vagy még többet spórol azzal, hogy autóval jár, az 10 perc többlet dugó miatt nem fogja feladni. Mivel a „forgalom-csillapítás” megnehezíti az autós forgalmat, szűkíti az úthálózat áteresztő képességét, ezért, ha ugyanannyi autós marad, akkor egyszerűen csak rosszabb lesz a főváros közlekedése, bedugulnak az utak (lehet, hogy nem a lezárt szakaszon, hanem a szomszédban, de valahol rosszabb lesz), tehát valójában súlyosbodik a forgalom, nem csillapodik.

Ahhoz, hogy a forgalom-csillapítás működjön, ahhoz a pozitív hatásnak (ahányan feladják egészében az autózást) felül kell múlnia a negatív hatást (azok, akik továbbra is autónál maradnak, azok akadályoztatva vannak, csökkent az áteresztő képesség, gyorsabban alakulnak ki dugók).

Az arany középút - Miért jó és miért nehéz?

Amikor a blogomat létrehozam gondolkoztam egy ideig a címén, és mikor végül kitaláltam, hogy legyen „Anthropocenter – where man is in the middle” akkor elégedett voltam, mert sikerült jópár, számomra fontos gondolatot frappánsan beletenni. Egyik ezek közül a középút helyeslése.

Az alacsony intenzitású hadakozásról

Se háború, se béke

Az idei év világpolitikája erős felütéssel indult: Szolejmáni kilövésével. A világ egy jó része értetlenül áll a helyzet előtt. És most nem úgy értem, hogy azt gondolják „ez mekkora hülyeség volt” értelemben értetlenül (bár sokan vélik így, jól érvelni már kevesebben tudnának e mellett) , hanem hogy tényleg nem képesek értelmezni a világképük keretein belül az efféle eseményeket.

Pedig mostanában egyre gyakoribbak, például Szolejmáni kilövése is csupán része egy ideje már zajló ütésváltásnak, ami során például Irán megtámadta Szaud-Arábia két fő olajfinomítóját, ami az ország olajteremelésének a fele, a világ olajtermelésének az 5%-a ment át.

Ezek a lépések egyszerűen sokak számára értelmezhetetlenek. A háborúról és békéről úgy gondolkozunk, hogy ez egy igen-nem kérdés. Most vagy háborúban van két ország, vagy béke van köztük. Háborúban márpedig nem áll egymással Irán, USA és Szaud-Arábia, békében pedig hogy lehet az, hogy lövöldöznek egymásra?

(És nem, ne akarjuk ráhúzni a terrorizmust se ezekre, mert nem megfélemlítés itt a cél, hanem az ellenfél tényleges, mozgósítható erőforrásainak a gyengítése).

Szóval a dolog értelmezhetetlennek tűnik. És ha nem tudjuk mi a fene ez, akkor azt se tudjuk megmondani, hogy mi a helyes válasz rá. El kell ítélni? Melyik felet és melyik lépésnél? Mi elfogadható válaszlépés ilyenkor és mi nem az?

Ha egy ország megtámad egy másikat, akkor elég világos, hogy mit tekintünk elfogadható válaszlépésként, és arra is elég jól kialakult nemzetközi jogi gyakorlat van, hogy harmadik felek milyen opciók közül választhatnak.

Node az jóval kevésbé világos, hogy efféle helyzetekkel mit kezdjünk.

Természetesen a megértés nem szükséges a világban léthez, de még csak a véleményformáláshoz sem. Úgyhogy persze adja magát a triviális opció: aki eddig utálta Trumpot, az szerint ez egy elfogadhatatlan, felháborító és felelőtlen cselekedet volt, aki pedig eddig is kedvelte, a szerint egy jogos és időszerű reakció az irániak egyre merészebb provokációira, és eltávolítottak egy embert, aki évtizedek óta számtalan bűntettet követett el és szervezett meg.

Régi-új jelenség

Valójában azért nem annyira nehéz megérteni mi is történik itt: ókor- és középkorral foglalkozó történészek számára nagyon is ismerős lehet az efféle incidensekből, attrocitásókból viszálykodás (feuding). Hívhatjuk akár alacsony-intenzitású háborúnak vagy langyos háborúnak is, ha úgy jobban tetszik.
Hisz nem forró háború, nincs bevetve a teljes haderő, de azért nem is hidegháború, hisz ténylegesen fegyverekkel egymást (is) lövik a résztvevő felek.

A lényeg az, hogy valójában ez egy nagyon régi, és elterjedt módja a konfliktusok megvívásának. Az Újkorban azonban ez nem annyira jellemző, épp ezért nem illik bele a háborúról és a békéről vallott felfogásunkba.

Én úgy gyanítom, hogy az újkorban nem azért ment ez ki a divatból, mert a felvilágosodás során az emberiség mélyen magába nézett volna, és rájöttek, hogy szigorú logikai distinkciónak kell lennie a háború és a béke között és így jobb belátásra térve felhagytak az efféle nem-igazából-háború-de-nem-is-béke viszálykodásokkal.

Sokkal inkább az lehet az oka, hogy nem érte meg, már nem működött. A háborúra nem véletlenül mondják, hogy nem más, mint a diplomáciai folytatása fegyverekkel – és ugyanez igaz az efféle viszálykodásra is.

A középkorban még hatásos módszer volt, hogy teszemazt Holland grófja lerohanta Ütrecht püspökét, és az az életéért cserébe átruházott rá néhány várost és birtokot. Vagy hogy a Billung hercegek mentek feldúlni Hamburg-Bréma érsekének a falvait, összeomlott Adalbert érsek gazdasági bázisa, és képtelen volt feladni azt a politikai törekvését, hogy begyűrje maga alá vazalusnak Szászország összes világi nemesét (miközben mind a hercegnek, mind az érseknek volt erődje Hamburg városában, ami végvárként szolgált a pogány szlávokkal szembeni elkeseredett harcban).

Ugyanez az újkori Európában már nem működött. Ha valaki tíz katonával átment a szomszéd országba, akkor a helyi csendőrség elég volt arra, hogy tarkón csapja. Eljutott oda a hadászat technológiai-logisztikai-társadalmi fejlődése, hogy a fegyveres erőszak már csak akkor volt hatásosan bevethető eszköz, ha teljes erőből használta egy-egy nemzet.
Az se véletlen, hogy pont ekkoriban álltak össze a korábban jóval kisebb középkori államok és birtokok néhány nagy nemzetállammá.

Egyébként azt, hogy mennyire nem ideológiai, hanem pragmatikus hadászati okokból hagytunk fel az efféle alacsony-intenzitású viszálykodással, az is mutatja, hogy a gyarmatokon azért az Újkorban is zajlottak efféle összezörrenések – ott még kedvezőek voltak a hadakozás technológiai-logisztikai-társadalmi körülményei.

A régmúlt visszatér

A lényeg az, hogy Európában jópár évszázada kiment a divatból az efféle viszálykodás, és épp ezért a modern világképünkben ennek nincs is igazán helye. A háborút és a békét igen-nem kérdésnek tekintjük. Pont ezért tudunk annyira nehezen mit kezdeni a viszálykodásos, alacsony-intenzitású hadakozás visszatértével.

Pedig ha jobban belegondolunk nem is most tért vissza. Igazából már a Vietnámi Háború is efféle furcsa háború volt!
Mert míg a Koreai Háborút hagyományos módon vívták egymással szembenálló hadseregek, addig Vietnámban aszimmetrikus hadviselés zajlott a idő nagy részében. És már ott bőven voltak nemzetközi jogi szempontból értelmezhetetlen helyzetek! Az USA éveken át bombázta úgy Észak-Vietnámot, hogy nem álltak háborúban egymással (pont ezért a lelőtt bombázó pilótákat az Észak-Vietnámiak nem hadifogolyként, hanem terrorista bűnözőként kezelték, amin persze háborgott is rendesen az USA). Később még Kambodzsát is bombázták, a rajtuk áthúzódó Hosimin-ösvény miatt, pedig velük aztán végképp nem állt hadban az USA.

És persze azóta is rengeteg aszimmetrikus konfliktus volt, amik a háború nemzetközi jogilag elfogadott kereteiben nem értelmezhetőek. Gondoljunk csak az Izrael-Palesztin konfliktusra.


Én úgy sejtem, hogy sokáig maga a Hidegháború fedte el a változások valódi mélységét előlünk, és egyben viszont elő is segítette az áttérést erre a régi-új fajta viszálykodásra.

A Hidegháború idején könnyű volt egyszerűen annyival leírni ezt a jelenséget, a hadviselés jellegének a megváltozását, hogy csak az okozza, hogy a nagyhatalmak el akarják kerülni a közvetlen összetűzést és az atomháborút.

Utána meg lehetett a terrorizmusra mutogatni. 

De szerintem igazából arról van szó, hogy általában visszatérőben van az alacsony-intenzitású viszálykodás gyakorlata, mert a háború technológiai-logisztikai-szociális ismét megváltozott.

Gondoljuk csak a drónok és irányított lövedékek precízségére.

Vagy arra, hogy a nyugati közvélemény elvárja, hogy a hadseregeik beavatkozzanak világszerte (lásd Obamáék, akik belenyúltak az Arab Tavaszba), de viszont ha egy tíz éven át húzódó konfliktusban meghal ezer katona, akkor már úgy zokognak, hogy patakokat tölt meg a könnyük. Ami egyébként a valódi háborúkat – vagy akár csak a másik fél veszteségeit – nézve borzasztó abszurd elvárás.

Nem csoda, hogy egyre több a proxy polgárháború, a paramilitáris alakulatok összecsapásai, dróntámadások és effélék. Amik pont azt a szerepet töltik be a diplomáciai fegyveres folytatásában, mint amit a középkorban az, hogy egy herceg húsz lovagját átküldte a szomszéd püspök birtokára dúlni.

Jó-e ez nekünk?

Valószínűleg sokan elkeserítőnek tartják ezeket a fejleményeket.

Hisz ha visszatérünk oda, hogy a fegyveres viszálykodás egy működő eszköz, akkor félő, hogy gyakoribb lesz az erőszak, és sokkal inkább az erő uralkodik majd a diplomácia és békeszerződések helyett. Főleg, ha abba is belegondolunk, hogy a viszálykodás (feuding) jellemző karakterisztikája a megtorlások ördögi köre volt, és pont ezt látjuk most a Közel-Keleten.

Ez alapján lehet elővenni a már jól begyakorolt „doom and gloom” arckifejezésünket és sopánkodni, hogy micsoda sötét időket élünk. De ugyanez a logika meg is fordítható.

Mindez ugyanis azon a feltételezésen alapul, hogy ha az alacsony-intenzitású viszálykodás egy vonzó opció a palettán, akkor az emberek gyakrabban fogják az erőszakot választani. Node ez a feltételezés ekvivalens azzal, hogy ha az alacsony-intenzitású viszálykodás viszont nem opció, csak a teljeserejű véres háborúk, akkor az emberek ritkábban választanák az erőszakot.

A történelem viszont egyáltalán nem igazolja ezt!

Az Újkor semmivel sem lett békésebb attól, hogy a „tíz lovag átugrik a szomszédba” fajta viszálykodás lekerült a repertoárból. Ha ez nem opció, csak a nagy háborúk, akkor az emberek generációnként kirobbantottak egy vagy két nagy háborút. Elég csak végiglapozgatni a 17-20. század európai történelmét, felsorolni is nehéz fejből a nagyobb háborúkat.
Nem számoltam utána, de nem lepne meg az, hogy ha az aktuális lakossághoz mérten megnézzük a háborúk halottait, akkor kiderülne, hogy a Középkor volt a békésebb.

Szóval ha az emberek ugyanolyan gyakran fordulnak az erőszakhoz (a diplomácia fegyverekkel való folytatásához), függetlenül attól, hogy ez most száz fős vagy százezer fős összecsapást jelent-e, akkor lehet, hogy örülnünk kell, hogy legalább meg lehet úszni a dolgot néhány mesterlövésszel és célzott drón támadással.

Azt se hagyjuk ki a számításból, hogy a nagy háborúk kikényszerítik a szövetségi rendszerek működését, ami miatt minden összezörrenés fél tucat országot ránt bele a háborúba. Ezzel szemben az alacsony-intenzitású háború esetén a többi ország könnyebben távol tartja magát, sőt, rendszeresen békítő félként tudnak fellépni.

Ugyebár egy ilyen lokális konfliktusból lett a Első Világháború, abból pedig a Második. Könnyedén lehet, hogy ha a Monarchia repertoárjában szerepelt volna az, hogy néhány rakétát kilőnek pár Szerb katonai támaszpontra retorzióból, akkor nem kell százmillió embernek meghalnia...


Szóval egyszerre van okunk aggodalomra és reménykedésre. Tekinthetjük ezt visszaesésnek az erőszakos sötét középkor felé, de tekinthetjük előrelépésnek egy még békésebb világba, ahol már senki nem akar valódi háborút kirobbantani.
Akármelyiket is igazolja a jövő (és az se lehetetlen, hogy mindkettő egyszerre lesz igaz), az biztos nem árt, ha zsigeri felháborodás és szörnyülködés helyett szembenézünk a dolog természetével, és megtaláljuk a helyét a világképünkben, ahol már helyén tudjuk kezelni az efféle eseteket.

Children and Workplaces

You might have heard in the news that the prime minister of New Zealand, Jacinda Ardern, bought her 3 month old child to the UN General Assembly where she made a speech

I think that children at workplaces are a difficult issue.

Tanulságok a választási eredményekről

Először is azt szeretném mondani minden hozzám hasonló taktikai szavazónak, hogy annak ellenére, hogy nem nyert a stratégiánk, attól még ez volt a legjobb stratégia. A taktikai szavazással semmit nem vesztettünk, viszont ha nincs átszavazás a pártok közt, akkor még ennyi mandátumot se visz el az ellenzék.

Másodszor: a választási eredmények klasszikus dráma receptjét követték (ahogy azt Arisztotelész a Poétikában is javasolja): a fordulat váratlan, de mégis logikusan következik az előzményekből...


A fővárosban és a nagyobb városokban nagyon nagy a kormányváltó hangulat és nagyon erős a baloldal. Vidéken viszont egyáltalán nincs kormányváltó hangulat, és nagyon erős a jobboldal. Sokan, a fővárosi ellenzékiek közül, azt hitték, hogy az egész országban ugyanaz a hangulat uralkodik, mint a fővárosban, és ezért volt a nagy és sajnos alaptalan ellenzéki optimizmus.

Választások, Tóta W és a tuti

Nem tudom olvastátok-e TótaW legutóbbi írását. Eléggé izgalmas írás, bár egyszerű és eléggé primitív (a hangneme is).

Itt a cikk:
http://hvg.hu/itthon/20180320_Most_verd_be_jol_a_patkoszeget

Last Jedi - második forduló

Beszéljünk még egy kicsit az új Star Wars filmről, mert egy eléggé megosztó film lett.

Nem csak úgy általában az embereket osztja meg a film (bár az én ismerősi körömben kevesebben vannak, akiknek tetszett), hanem nagyon érdekes, hogy statisztikák szerint a nézők 50%-ra értékelték a filmet, míg a kritikusok 90%-ra, ami egy döbbenetes különbség. És ugye az világos, hogy nem művészfilmről van szó, amit a pórnép nem ér fel ésszel. Ráadásul még egyetlen embert is képes megosztani: én például minél többet gondolkozom rajta, annál kevésbé tetszik. Ezt egyébként többen mondták már a többi Disney féle Star Wars filmre is.

Szóval beszéljünk még egy kicsit a Last Jedi-ról és most magasabb szintről tekintve a dolgokat. A részleteket már az előző blog posztomban alaposan kiveséztem.


A pozitív vélemények nagy része úgy hangzik, hogy mennyire újító ez a film, megújítja az egész Star Wars franchiset. Mennyire frappáns, hogy veszi a megszokott toposzokat és csavar rajtuk egyet, lerombolván a Star Wars eddigi értékrendjét, és hogy a Disney bátran megmutatta, hogy képesek új irányba vinni a történetet.

Star Wars - The Last Jedi

We watched the Last Jedi.

A kereszténységről 3 - A kereszténység eredendő bűne

De Móriczka, miért bizonyítja ez a történet azt, hogy Lenin elvtárs szerette a gyereket? Hát mert akár közéjük is lövethetett volna!

Paradicsomból kiűzetés

Az egyik leggázabb rész a Bibliában az a paradicsomból való kiűzetés. Mert tény, hogy az Exodus egésze borzasztó, de legalább egysíkúan borzasztó: népírtás, népírtás, egy kis népírtás és még egy kis népírtás, közben pihenésként népírtás és harminckétezer kiskorú lány szexrabszolgává tevése. De előtte egy kis népírtás. Ezzel szemben a Paradicsomból kiűzetés története viszont annyi szinten gáz, hogy az ember beleszédül.


Kezdjük a fő fordulattal:

„Íme az ember olyanná lett, mint mi, ismeri a jót és a gonoszt. EZÉRT ne hagyjuk, kinyújtsa kezét és vegyen az Élet Fájából is, és abból éve halhatatlanná váljon. EZÉRT az Úr Isten kiűzé őt az Édenkertből…”
A Biblia szövege a napnál is világosabb, teljesen egyértelműen, félreérthetetlenül és félreértelmezhetetlenül fogalmaz. AZÉRT űzik ki az embert a Paradicsomból és állítanak lángoló pallossal felfegyverzet angyalokat oda, nehogy halhatatlanná váljon. Szó sincs itt semmiféle büntetésről és igazságszolgáltatásról. Féltékenységről van itt szó. Mint ahogy a tilalom egyetlen és kizárólagos magyarázata is az Úr Isten féltékenysége.

A kereszténységről 2 - Vérfürdő és vakhűség az ókori Palesztínában

Az előző posztban mutattam egy példát (amikor Jahve az egyiptomi csecsemőket kiírtja) arra, hogy a kereszténység, mint etikai tan, borzalmas. Ezután kifejtettem, hogy a viszonyunk a kereszténységgel hasonló a császár új ruhájához: mindenki látja, hogy a császár meztelen, de mégis mindenki úgy tesz, mintha látná a ruháját, mert mindenki benyalta a csalóknak azt a dumáját, hogy csak a méltatlanok és az ostobák nem látják a ruhát.
Beszéljünk még kicsit a császár „szőrös tökéről”, amit mindannyian látunk, de sokan azt hazudják, hogy egy szép ruhát látnak helyette. Beszéljünk még a keresztény tanok nyilvánvalóan borzalmas elemeiről.

A Kánaán kiírtása

 Az exodus történet elejéről, a tíz csapásról már beszéltünk. De a történet vége is hasonlóképp borzalmas: kánaán népeinek kiírtása. Jahve parancsba adja a zsidóknak, hogy kánaánban minden legyőzött népet az utolsó csecsemőig írtsanak ki. Ezek olyan népek, akik semmit sem ártottak egyébként a zsidóknak, azután költöztek be ide, hogy a zsidók maguktól elmentek Józseffel Egyiptomba.
Egy nagykönyv szerinti náci élettér projektről van itt szó. A zsidók meg akarják szerezni a vidéket, csakmert, úgyhogy a lakóit kiírtják. Erre Jahve bíztatja őket és az egészet a biblia mint dícséretes és pozitív történet állítja be. Sőt a Biblia szerint az egész ötletet Jahve dobta be, nem is a zsidók kérték!
Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy az Exodus annak a megideologizálása, hogy miért a zsidó törzsek jogos jussa az egész kánaán. Meg persze a jahve papság hatalmának megideologizálása. Ami nem érthető, az az, hogy ma miért nem kezeljük ezt a könyvet úgy, ahogy bármilyen más népirtást dicsőítő és náci ideológiát terjesztő könyvet?

A kereszténységről 1 - A legszörnyűbb csapás

Arra gondoltam, hogy nekifogok és megpróbálom struktúráltan elmondani “kulturált és visszafogott véleményemet” a kereszténységről. Mint ateista és mint vallástörténettel aktívan foglalkozó kutató (bár a szakterületem a távol-kelet) azért nem fogok zsákbamacskát árulni: erősen kritikus véleményen van róla.

Disclaimer: én alapvetően a kereszténységről fogok beszélni, ugyanis keresztény kultúrkörben nőttem fel, erről a kultúrkörről van a legtöbb eszmetörténeti ismeretem is. Amit mondani fogok, annak egy része ugyanúgy igaz a többi ábráhámita vallásra, másik része nem. Néha ki is fogok térni a párhuzamokra és a eltérésekre, de sokszor nem. 

Szóval kezdjük azzal, hogy beszélünk az elefántról aki a szobában van. A következő a helyzet: a kereszténység, mint etikai tartalmú eszmerendszer : borzasztó! Tényleg borzasztó. És ezt mindenki tudja róla. Tudja róla a pápa, tudja róla a sarki lelkész, tudja róla a kereszténydemokrata képviselő, tudja róla a teológia kar dékánja, tudja róla Mari néni aki minden vasárnap templomba jár. Mindenki tudja róla, hogy borzasztó.

Mi a mai értékrendünk szerint a legszörnyűbb bűn, amit el lehet követni? A népírtás.
Mi a mai értékrend szerint az, ami bármilyen bűnnek a legszörnyűbb módozata? Ha magatehetetlen csecsemők az áldozatai.
Ehhez képest Jahve tizedik csapása az egyiptomi elsőszülött csecsemők kiírtása volt (etnikai alapon)! A kereszténység pedig azt tanítja, hogy ez igaz, és hogy ez a Jahve a legfőbb jó, a tökéletes jóság, minden jó forrása.

Ez, mint etikai eszmerendszer borzasztó.